A történet az első rész befejezésével folytatódk, a gyermekek lelkét megmérgező Bughuul démon nem nyughat és továbbra is a költözködő családok kiírtása a hobbija, amelyet igyekszik mindenféle csúnyaságok kiötlésével véghezvinni. Courtney (Shannyn Sossamon) és két fia a verekedős apucitól elmenekülve egy lerobbant családi házban talál menedéket, véletlenül éppen egy olyan templom mellett ahol brutális végjátékban halálozott el egy komplett család.

A házikót természetesen csinos kis szellemcsapat lakja, olyan gyermekek lelkei, akiket a rocker kinézetű, állandóan búskomor (egyetlen szerepe hogy folyamatosan a földet bámulja) démon tett gyilkossá, akik hidegvérrel likvidálták anyut, aput, kistesót mindenkit – aztán maguk is eltávoztak az élők sorából Bughuul hathatós segítségével.

Mindezt mindegyikük 8mm-es szalagra rögzítette és amolyan kis délutáni matiné gyanánt időről időre levetítik maguknak, meg ha már ott van az – egyelőre élő – két kiskölök, nekik is. Igaz, popcorn nem jár a vetítés mellé, ellenben nagyon klassz kis gramofonnal megy az aláfestő zene, amelyet a testvérpár egyik tagja egyáltalán nem értékel, a másik viszont csillogó szemmel néz végig.
A fenti felvezető után hihetnénk, hogy a sztori nagyszerű: szellemek, démon, öreg ház, templom és brutális kivégzések, nem is kell jobb alap egy igazi horrorfilmnek. És itt üt be a krach: a film kétharmadában semmi mást nem látunk mint a Lovagregényben még szexi de mára durván lestrapált Shannyn Sossamon és a színészi tehetség osztogatásánál a sorból kimaradt James Ransone bimbózó kapcsolatának kialakulását, miközben a gyerekek dumálgatnak a gagyin sminkelt szellemspanokkal és ócska minőségi home videókat nézegetnek.

Az ex-seriffhelyettes – akinek nincs neve sem, vagyis de, figyelj: ő So & So – ugyanis szemet vet az egyedülálló, zavaros életet élő, két gyermekét egyedül nevelő és valami beteges vágytól fűtve tudatosan gyilkossági helyszínen élő harmatos menyecskére, ezért szembeszállva rendőrökkel, szellemekkel, démonnal meg egy dühős ex-férjjel (neki amúgy van neve: Clint), letanyázik a szellemlakban. Rögtön egy húron pendül a srácokkal és az asszony is bejön neki, tesz-vesz, kutatgat, tulajdonképpen erről szól a film. Ami amúgy horror, mondom csak úgy még egyszer.
Az időnként azért csak-csak megvillantott sötét jelenetek inkább a 12 éves korosztálynak szólnak, de lassan már nekik is nagyobb az ingerküszöbük ennél, a Harry Potter is durvább horrorisztikus elemekkel dolgozik, mint a Sinister 2. És nem, nem akkor amikor a Dementorok szippantják a lelket, hanem amikor a csokibéka ugrál az ablakon. Az ijesztőnek szánt, de ásítozásig unalmas klisétenger ráadásul gagyi kivitelezésben tárul elénk, egy jobb ingyenes vágóprogram minőségével megvágott képek annyira bárgyúak hogy attól ijedünk meg, amikor hangosan felhorkan a mellettünk ülő a moziban.

Amikor aztán elszabadulhatna a pokol, úgy nagyjából az utolsó 20 percben, várjuk hogy jön a démon, szakadnak a lábak, loccsannak a fejek, és mindenki szörnyű halált hal (legalább mint egy tinihorrorban), rájövünk hogy ma ilyen élmények nélkül kell hazamennünk. A bizsergető érzés hogy jól becsokizunk minden pillanatban majd a véres és brutális jelenetektől, hogy az ijedt ugrálástól saját arcunkba dobjuk a kukoricát, végleg elszáll és csak a kérdés marad a végére: miért kellett erre a filmre időt pazarolni?