Miután azonban a minőségi filmeket (Fogságban, Érkezés, Szárnyas fejvadász 2049) sorban szállító Denis Villeneuve rendező helyére egy hollywoodi viszonylatban szinte ismeretlennek számító társa, Stefano Sollima került, jogosan merült fel a kérdés: vajon milyen lehet egy Villenevue film folytatása, amit nem a jónevű direktor készít? Noha kétségtelen, hogy Sollima sem éppen újonc a kemény és drámai hangvételű krimik terén, azért néha bizony meglátszik, hogy nem teljesen áll birtokában elődje igencsak figyelemreméltó eszköztárának.

Amikor az amerikaiak felfedezik, hogy a mexikói kartellek aktívan segédkeznek a terroristák határon való átjuttatásában, újfent a bűn ellen illegális eszközökkel való harc specialistájának számító CIA-ügynököt, Matt Gravert (Josh Brolin) bízzák meg a beavatkozással. Az eszközökben nem válogató csapat egy drogbáró iskolás lányának, Isabel Reyesnek (Isabela Moner) az elrablásával kíván bandaháborút kiváltani a rivális kartellek között.

Az akcióból természetesen az az Alejandro Gillick (Benicio del Toro) sem maradhat ki, akinek korábban éppen a lány apja parancsára végezték ki a családját. A dolgok azonban, mint általában, ezúttal sem mennek zökkenőmentesen. Amikor pedig beüt a krach, Mattnek és Alejando-nak úgy kell igencsak nehéz döntéseket meghoznia, hogy közben CIA-s főnökük, Cynthia Foards (Catherine Keener) és annak feljebbvalói is elsősorban a politikai szempontokat tartják szem előtt.
A felütés során tehát úgy tűnik, az alkotók igyekeztek kibővíteni az első rész által felvetett koncepciót, és olyan aktuális problémákat kívánnak boncolgatni, mint az illegális migráció és az embercsempészet, valamint a terrorizmus és az Iszlám Állam hatásai. A narratíva azonban hiába dob be több különböző témát is a „levesbe”, azután sajnos igen keveset kezd velük, megfeledkezik róluk vagy egész egyszerűen félredobja őket.

Habár a forgatókönyvíró ugyanaz a Taylor Sheridan, aki már az első rész sztoriját is papírra vetette, ezúttal mintha nem igazán tudta volna, hová akar kilyukadni. Végül egyre inkább a címszereplő, vagyis a kolumbiai bérgyilkos figurája kerül előtérbe, mely szemléletváltást már a korábban Emily Blunt által alakított FBI ügynök teljes elhagyása is előrevetítette.

A hasonló hangvétel ellenére tehát az nézőpont megváltozott, a néző itt már nem a szinte naiv külső szemlélő pozíciójában találja magát. Ha a Sicario – A bérgyilkos a rendőrség militarizálásáról szólt, akkor A zsoldos immár teljességgel maga mögött hagyja a testület árnyékát, hogy lényegében egy nyílt háborút vívó kommandót helyezzen előtérbe.
A nézőpontváltásnak megfelelően végre egy picivel többet tudunk meg az ügyészből könyörtelen bérgyilkossá vált Alejandro hátteréről, személyes történetéről és motivációjáról, még ha túlságosan nem is láthatunk a karakter fejébe, így az valamennyire mindvégig megőriz egyfajta távolságtartó titokzatosságot. Az alapvetően ártatlan kislány bekerülése a képbe ugyanakkor azt eredményezi, hogy az életből kiábrándult, bosszúszomjas férfinak mégiscsak megpillanthatjuk a humánusabb oldalát.

A korábban látszólag amorális Matt szintén komoly morális konfliktushelyzetbe kerül, melyben már számára sem olyan egyértelmű egy-egy döntés. Még ha az érzelmi kötődést nagyjából sikerül is kizárnia a kőkemény, mindig csak a célt szem előtt tartó katonának, néha még előtte is adódnak olyan helyzetek, melyek hatással vannak alapvető etikai érzékére és igazságérzetére. Mivel azonban ez újfent nem elsősorban az ő filmje, Matt hátteréről gyakorlatilag most sem tudunk meg semmit sem.
Akad ugyanakkor egy másik, látszólag fontos szál, mely azt a kérdést járja körül, hogyan lesz egy fiatalból maffiózó és bérgyilkos. A középiskolás, mexikóiként Amerikában élő Miguel (Elijah Rodroguez) talán akaratlanul is a kartellek befolyása alá kerül, és alapvetően szerény körülmények között élő családja miatt nyilván jól jön neki a könnyű pénzszerzési lehetőség, aminek azonban szintén megvannak a maga morális és egyéb következményei.

A gond csupán az, hogy nyomokban ugyan végigjárjuk a fiú útját, de igazán nem tudjuk átérezni a helyzetét, mivel ahhoz túlságosan kibontatlan marad a karakter. De általában véve is nehéz a filmben bárkivel hosszabb időre azonosulni – annak ellenére, hogy egy-egy pillanatra közelebb kerülünk Alejandróhoz, máskor az elrabolt Isabellel vagy a választás előtt álló Miguellel tudunk együtt érezni, sőt néha még talán Mattet is megsajnáljuk vagy szimpatikusnak találjuk.
A kiegyensúlyozottság hiánya abban is megmutatkozik, hogy míg Villeneuve mindig kiváló feszültségépítése végig rányomta a bélyegét az első részre, az itt csak szakaszokban fellelhető, így egyfajta furcsa lüktetést ad a filmnek – a tempó néha leül, aztán egy időre megint belehúz, hogy utána ismét vontatottá váljon. Mindazonáltal a komor hangulatot és brutalitást helyenként sikerrel oldja egy kis fekete humor ízléses alkalmazása, illetve az autentikus vagy annak ható, változatos és látványos helyszínek kapcsán sem lehet okunk panaszra.

A Sicario 2. lényegében hasonlóan stílusos, sötét és kemény mozi, mint amilyen az első rész volt, s még ha hatásában és mondanivalójában nem is sikeredett annyira ütősre, képes gondolatokat ébreszteni és érzelmeket kiváltani a nézőiből. A zárójelenet pedig a lehetséges folytatást, illetve befejező epizódot (?) is előkészíti, melyen a hírek szerint máris megkezdték a munkálatokat.