Mac (Rogen) és Kelly Radner (Rose Byrne) a fiatal, harmincas évei elején járó pár idillikus környezetben, tipikus amerikai kisvárosi házban éli mindennapjait, nemrég született kislányukat nevelgetve. Boldogságuk mégsem teljes, lévén a család miatt egyre kevesebb idejük marad még gyermektelen barátaikra, illetve korábbi bulizós életmódjuk folytatására, ráadásul egy nap arra figyelnek fel, hogy váratlanul egy egész diákszövetség költözik a közvetlen szomszédjukba. Hogy jó fejnek tűnjenek, Mac és Kelly azonnal a jövevények üdvözlésére sietnek, kiknek vezetői, a szívtipró Teddy (Zac Efron) és legjobb haverja, Pete (Dave Franco) ígéretet tesznek rá, hogy amennyiben a jövőben túlságosan hangosak lennének, kérésre visszavesznek a ricsajból, azzal a feltétellel, hogy a házaspár nem hívja ki rájuk a zsarukat.

A kezdeti jó viszony ellenére azonban Radnerék hamar szembesülnek a magukat csak Delta Pszi Testvériségnek nevező társaság által okozott tombolás hatásaival, miközben mi, nézők is betekintést nyerünk az amerikai egyetemi diákkultúra és a „testvériségek” életébe, a fékevesztett bulikkal, beavatásokkal és egyebekkel együtt. Miután Mac mégis elköveti azt a hibát, hogy egy zajos éjszakán szól a rendőrségnek, a magát becsapottnak érző ifjúság kiássa ellenük a csatabárdot. A forrongó indulatok közepette a két szomszéd hamarosan azon kapja magát, hogy mindent elkövet a másik életének ellehetetlenítésére, tettlegességig fajuló kakaskodásuk pedig azt vetíti előre, hogy vagy az egyetemistákat űzik ki valahogyan a kertvárosból, vagy a házaspár veszíti el a maradék józan eszét is.
A koncepcióról tehát elmondható, hogy alapvetően kiváló, mert reális és hihető – hiszen kinek ne akadt volna már dolga a szomszédságban randalírozó fiatalokkal vagy egyéb elemekkel, illetve olyan szomszédokkal, akik bármire képesek mások bosszantására, vagy cseppet sem zavartatják magukat, ha bömböl a zene? A felállás egyúttal remek lehetőséget szolgáltat a generációs ellentétek bemutatására és kifigurázására, amit azonban a Rossz szomszédságnak csupán elenyésző mértékben sikerült kiaknáznia. Maga a sztori ugyanis rendkívül halovány – az egész egyfajta „coming of age” történetként lehetne felfogható, mind az életet nagykanállal habzsoló fiatalok, mind a már idősebb és gyerekes, ám még mindig bulizni és felelőtlenül lazulni vágyó felnőttek részéről, ehhez azonban túlságosan felszínes és összecsapott a narratíva és a karakterábrázolás.
Míg az eredeti Amerikai pitében legalább tapasztalható volt bizonyos jellemfejlődés a szereplőkön, lévén a végzős diákok esetében láthattuk, hogy tartanak valahonnan valahová, a Rossz szomszédságnál ez igencsak szerény és vérszegény formában jelentkezik. Az utóbbi film bizonyos szempontból értelmezhető volna társadalomkritikaként, amennyiben a harmincas házaspár helyzetén keresztül részben sikerrel tárja elénk a manapság jellemző, felnőni sosem akaró felnőttek problémáját – ez azonban már csak azért is meghiúsul, mert a narrációban semmiféle direkt utalást nem találhatunk ezen jelenség kifigurázott, parodisztikusan ábrázolt voltára. Annak bemutatása ugyanis, hogy Mac igyekszik „lesüllyedni” a vele szemben álló diákok szintjére, többnyire nem helytelen vagy felelőtlen színben tünteti fel, sokkal inkább menő és követendő példaként állítja be „hősünket”.
Ráadásul a film megtekintése közben hamar kiderül, hogy az ígéretes körítés ellenére újfent a Rogen-féle, – túlságosan is? – szókimondó, a szexualitással és a testi funkciókkal gyakran összefüggő poénok felsorakoztatására megy ki a játék, amihez a forgatókönyvírók által papírra vetett történet csupán laza összekötőként szolgál. Miközben a forgatás során nyilvánvalóan gyakori szerep jutott az improvizációnak, a nagyszerű szituációs komédiázásra szolgáló lehetőségek jobbára kihasználatlanok maradtak, ami szintén majdhogynem feleslegessé teszi a cselekmény meglétét – kísértetiesen emlékeztetve bennünket a fiatal, saját nevükön szereplő sztárok ökörködésére a körülöttük zajló katasztrófa közepette az Itt a vége című komédiában. A Rossz szomszédság tehát valójában egy tipikus Seth Rogen film, ami ugyan abszolút felnőtt nyelvezettel bír – legalábbis ami a káromkodások és egyéb, intim kifejezések frekventált emlegetését illeti -, humora azonban sok esetben megmarad a hormonjaikkal küzdő kamaszok szintjén.
Következésképpen a produkció megtekintése jónéhány derült és kínos pillanatot is eredményez: miközben akadnak jól eltalált vagy egyszerűen csak zsigerből nevetésre ingerlő gegek, máskor inkább csak a fejét fogja az ember (a rengeteg, öncélúan mutogatott férfi nemi szervet vagy például azt látva, amit néha a kisbabával művelnek). Mindazonáltal ez alkalommal sincs hiány direkt filmes utalásokból és idézetekből, melyek alkalomadtán valóban nagyon szórakoztatóra sikeredtek (a Robert De Niro- és a Ponyvaregény-imitáció egyenesen fergeteges). Vagyis a filmrajongókhoz és a valóban minden felnőtt korú – de legalábbis 16 éven felüli – nézőhöz szóló poénok mellett számtalan olyan húzással találkozunk, melyek legfeljebb egy szűkebb réteg számára élvezhetőek, s melyek egy tizenévesekről szóló vígjátéknak talán jól álltak, egy huszon- és pláne harmincévesekről szóló moziban viszont sokszor inkább cikinek tűnnek.
Mindezt persze már megszokhattuk Rogentől, és amit prezentál nekünk, azt többnyire el is hisszük, mert lényegében önmagát adja, s ezért még fiatal apukaként is többé-kevésbé hitelesnek mondható a szerepében. A feleségről ugyanez már egyáltalán nem mondható el, mivel Rose Byrne néha már-már idegesítően mesterkélten játszik, miközben számos megnyilvánulásán látszik, hogy erőltetett és nem őszinte – azaz ő láthatóan jóval kevésbé képes azonosulni a rámenős anyuka bevállalós szerepével.

Míg Zac Efronnak egész jól állna a sokszor alamuszi gennyzsákként viselkedő bandavezér figurája, a karakter annyira felemás módon kerül bemutatásra, hogy a nyomába sem érhet a pités srácnak és társainak. Az életre tudatosabban készülő, ám sokszor ugyanolyan gyökér Pete hasonlóképpen inkonzisztens szereplő, kinek skálája a szexuális potenciálját nyilvánosság előtt mutogató ösztönlénytől az érzékeny és a jövőjét mindig szem előtt tartó srácig terjed. A jellemfejlődés defektusai és hiányosságai miatt Teddy és Pete konfliktusa is megalapozatlan és hiteltelen, a Mac és Teddy közötti rivalizálás pedig átlátszó, a két főszereplő öncélú ökörködésének szintjén marad.
A Rossz szomszédság színvonaláról sokat elárul, hogy a legszerethetőbb szereplő a kisbaba, akinek akad néhány tündérien ártatlan és végtelenül aranyos pillanata, melyek ráadásul minden pillanatban őszintének hatnak. Annak ellenére, hogy a filmnek akadnak emlékezetes momentumai, könnyen lehet, hogy a látottak többsége a legtöbb nézőben hamar feledésbe merül majd, míg bizonyos jeleneteket sokan inkább minél hamarabb kitörölnének a memóriájukból. Hogy akkor mégis kinek ajánlható nyugodt szívvel a produkció? Nos, bár a Rossz szomszédság jócskán elmarad néhány korábbi alkotásától, aki bírja vagy kifejezetten kedveli Seth Rogen sajátos, tabuk nélküli, ámbár nem ritkán éretlen és öncélú humorát, az talán nem fog csalódni ebben a filmjében sem…