A nyitójelenetben megismerkedünk Frank Morse-szal (Bruce Willis), aki éppen otthonában üldögél és a telefonon keresztül flörtöl egy nővel, akivel még sosem találkozott. Frank Cleveland-ben van, nem tud mit kezdeni a tengernyi idővel, ami a munkából való visszavonulása után ölébe hullott, unalmas, patetikus életet él. A nő neve Sarah Ross (Mary-Louise Parker), Kansas városában dolgozik, mint ügyfélszolgálatos, annál a nyugdíjbiztosítónál, ahonnan Frank a csekkeket havonta megkapja. A dolgok (szerencsére?) hamarosan ennél sokkal izgalmasabbá válnak. Egy este, miután Frank befejezte házának karácsonyi dekorálását, kommandósok kisebb csapata támad rá, azzal a céllal, hogy likvidálják – főhősünk azonban közel sem adja magát ilyen könnyen. Frank elmenekül otthonából, nyomában William Cooper (Karl Urban), a CIA egyik mindenre elszánt, könyörtelen szuperügynöke, aki úgy látszik nincs teljesen tisztában az üldözött képességeivel. Miután Kansas-ben felkeresi és elrabolja Sarah-t (mivel telefonos kapcsolatuk miatt ő is veszélyben van), Frank elkezdi újra felmelegíteni CIA-s múltjának köszönhető régi kapcsolatait: a 80 éves, öregek otthonában élő Joe Mathesont (Morgan Freeman), aki még negyedik stádiumban lévő rákos megbetegedése ellenére is jól bánik a fegyverrel; Marvin Boggs (John Malkovich), hivatásos őrültet, kinek beteges paranoiája nem is teljesen megalapozatlan; Ivan Simanov (Brian Cox), volt KGB-s főmuftit, aki értékeli az abban rejlő ironiát, hogy korábbi ellenségeivel működhet együtt; valamint az ex-MI6 ügynököt, Victoriát (Helen Mirren), aki korántsem olyan nyugodt nyugdíjas életvitelt folytat, mint azt első ránézésre hinnénk.

Frank, Sarah és az időközben hozzájuk csapódó társaik célja egyszerű és magától értetődő: rájönni, kik akarják megölni őket és miért. A szálak visszafejtése során bejárják a fél országot, a feladatukat pedig a nyakukban loholó Cooper ügynök sem könnyíti meg egy kicsit sem. A Red-ben nem is annyira a rejtély, a megfejtés az érdekes, hanem a mód, ahogy a főszereplők eljutnak odáig. Ne számítsunk egy Bourne-trilógiához hasonló feszültségteljes kémfilmre, a Red sokkal inkább fricska a Bourne-generáció alkotásainak, enyhén parodisztikus, de nagyjából valósághű darab.
Annak ellenére, hogy már jócskán az ötvenes éveit tapossa (észre sem venni, hogy repül az idő), Bruce Willis a legjobb formáját nyújtja, egy pillanatra sem tűnik hiteltelennek vagy oda nem illőnek szerepében. Mint egykori CIA ügynök, Willis olyan akcióhőst alakít, aki tudja, hogyan járjon túl az eszén bárkinek, tud bánni a fegyverekkel, nem is akárhogy, és a puszta kétkezi harctól sem riad vissza. Az, hogy ő került a Red (ami valójában egy betűszó, azt jelenti Retired Extremely Dangerous, vagyis nyugdíjazott és kiemelten veszélyes – kétségkívül helyénvaló cím, de a magyar keresztségben sajnos elvész az üzenet) főszerepébe, egyáltalán nem nevezhető meglepőnek. A stáblistán fellelhető többi név egyike-másika ugyanakkor már kiválthat néhány szemöldökemelést.

Ha azt mondanánk a Red színészcsapatára, hogy „eklektikus”, azzal még talán finoman is fejeznénk ki magunkat: a Nancy ül a fűben címszereplője; Nelson Mandela filmbéli életrekeltője; a híres karakterszínész, kinek elméjében régebben John Cusack szaladgált; Anglia királynőjének Oscar-díjas filmes megfelelője; az eredeti, első Hannibal Lecter; Matt Hooper a Cápából; a revizionált Enterprise új hajóorvosa; a klasszikus Piszkos tizenkettő egyik autentikus tagja; illetve a Pulitzer-díjas David Mamet neje. Hűha. Aki a neveket nem tudja azonosítani, annak van pótolnivalója. Ennyi ismert és elismert sztárból akár három-négy filmet is ki lehetne hozni. Mindannyian vitán felül tapasztalt profik, akik a szakmában otthonosan mozognak, legtöbbjük nagy múlttal is rendelkezik, de a jelenük sem áll olyan rosszul. A Red beint a hollywoodi „ageism”-nek, azaz az életkor miatti hátrányos megkülönböztetésnek, ellentmond a legtöbb konvenciónak és alaposan lesajnálja az éppen aktuális trendeket. A jófiúk egytől egyig 50-es, 60-as (sőt, Freeman már 73) vén rókák, a másik oldalon viszont még csak 30-as éveiket taposó kezdők állnak. Az egyetlen idősebb negatív figurát Richard Dreyfuss játssza, aki a jó öreg kőgazdag, lelketlen üzletember sztereotíp szerepében próbálja jól érezni magát, nem túl sok sikerrel. Alapvetően karakterfejlődésről a Red esetében nem beszélhetünk, de ez abszolút nem okoz gondot, a dramaturgia az egyik pontból a másikba, az egyik akciójelenetből vagy poénből a következőbe való eljutásról szól.

Az antagonisták végletesen egydimenziósak – habár Urban karaktere idővel a vártnál picit komplexebbé válik, a főnöknőjét alakító Rebecca Pidgeon arckifejezése gyakorlatilag végig ugyanaz marad. A protagonistáink már egy fokkal kidolgozottabbak, de így is csak éppen annyira, hogy a forgatókönyv céljait szolgálhassák; legtöbbjük két lábon járó klisé, ahogyan a sztori számos eleme is hasonlóképpen ismerős lehet több tucat korábbi filmből. A Red bizony több sebből is vérzik, de ezeket a kilométerekről is kiszagolható fordulatokat és ordító hiányosságokat valahogy akkor is képesek elfedni az olyan szcénák, mint amelyikben Dame Helen Mirren elegáns kosztümben egy nagy kaliberű gépágyúval tesz rendet, vagy amikor John Malkovich egy túlméretezett, Warner-rajzfilmekbe illő vekkerrel a nyakában, dinamittal a testére erősítve üldözi az Egyesült Államok alelnökét és az őt védelmező testőröket. A Red történetében nincs semmi különleges, korrupt kormányzati emberek, eltussolt belső ügyek, a szokásos összeesküvés elméletek. Akárcsak egy 24 évad, Kiefer Sutherland nélkül, megspékelve sokkal több humorral. Kétlem, hogy a tizenévesek odalennének majd a Red-ért, sőt, kizárt, hogy értékelni tudnák önironiáját és időnként önmarcangoló hangulatát. Egészen más demográfiának kedvez egy ilyen film, azoknak, akik példának okáért Clint Eastwood nagypapák-az-űrben meséjét, az Űrcowboyokat is szerették. A Red leginkább annyit akar mondani, hogy a sok-sok év alatt megszerzett tapasztalat és tudás mindig győzedelmeskedik az ifjonti hév felett.

A Red egy DC Comics által kiadott, három részben megjelent képregényalbum laza adaptációja. Azért mondom, hogy laza, mert a Warren Ellis által írt és Cully Hammer rajzaival illusztrált könyv csak nyomokban, a lehető legjobban lecsupaszított alapjaiban hasonlít a film forgatókönyvére. Az eredeti cselekmény rövid volt és nem is túl összetett ahhoz, hogy egy 110 perces mozi készülhessen belőle. Ellis áldását adta a módosított, felcombosított változatra, és persze odáig volt a szereposztástól, úgyhogy végül is mindenki jól járt.
Robert Schwentke rendező (Légcsavar, Az időutazó felesége) filmje egyébként láthatóan magán viseli a (főleg az utóbbi években megjelenő) képregényekre jellemző szarkasztikus, önreflektáló humor jegyeit, két akció között és néha az akciók közben is helyet kapnak laza, frappáns dialógusok – melyek azért nem mindig működnek. A színészeknek köszönhetően még a gyengébb mondatok sem tűnnek annyira nevetségesnek, és igazándiból egyikükről sem süt az az érzés, hogy félvállról venné munkáját és mindössze egy vaskos csekkért dolgozna. Őszintén kedvelik egymás társaságát (vagy csak ennyire kiválóan tettetik), és ez megjelenik a vásznon is.

Lehetne párhuzamokat vonni Cruise és Diaz nyári blockbustere, a Kéjjel-nappal és a Red között, legfőképpen a férfi és női főszereplő közti kapcsolatból kiindulva, de figyelembe véve, hogy a Kéjjel-nappal milyen gyatrán szerepelt a pénztáraknál és mennyire egyenetlen film volt, jobb talán békén nyugodni hagyni. A Red egyik legnagyobb erénye számomra az, hogy Frank és Sarah mennyire hihető párost alkot. Szó sincs erőltetett románcról, ahogy az esetek többségében, mikor nagy hollywoodi akciófilmekben a 40-es éveiben járó vagy afelé tartó férfi sztár mellé bedobnak egy 21-et is alig töltött lánykát, szerelmi szál gyanánt. Nem, Willis és a 46 éves Parker jól fest egymás mellett, még úgy is, hogy Sarah karaktere érzelmileg egy tinédzser szintjén van, aki rajong a romantikus regényekért és arról álmodozik, hogy egyszer ő is hasonló kalandokba keveredik, mint azok főhősei. Willis frissességgel tölti fel Frank karakterét, mert egyáltalán nem olyan személyiség, mint az említett könyvek idealista főszereplője; a nő mellett inkább félénkké és bizonytalanná válik, nem tipikus magabiztos macsó. Mikor volt utoljára, hogy Bruce Willis nem az egysorosokat kétpercenként szóró legyőzhetetlen akciósztárt játszotta? Jon és Erich Hoeber írók és Schwentke hálistennek nem látják el szereplőiket emberfeletti képességekkel sem és nem adnak nekik olyan kaszkadőrmutatványokat, amiket a valóságban egyetlen középkorú ember se tudna véghezvinni.
A Red energikus, adrenalindús, vicces, nem pedig vicceskedő, és nincs benne sok üresjárat. A története ugyan teljességgel felejthető és sablonos, de Schwentke ügyesen megkoreografált akciójeleneteinek és a lenyűgöző szereposztásnak hála a Red élményszámba megy. Ahogyan a The Expendables, úgy ez a film se szól sokminden másról, mint seggeket szétrúgó korosodó, őszeshajú sztárokról. Agyatlan kikapcsolódás, be kell vallani, hogy nem tud szinte semmiféle esztétikai-művészeti legitimitást felmutatni, de ez kit érdekel. A lényeg, hogy arra a két órára, amennyire beülünk a moziba, szórakoztat.