I.sz. 79-et írunk, amikor is Pompeji jelentős kikötőváros és kedvelt nyaralóhely volt a Római Birodalomban, így annak minden szegletéből érkeztek emberek az ivókba, fürdőkbe, na és persze a gladiátorjátékokra. Az egykor virágzó település neve azonban elsősorban azért maradt fenn a köztudatban, mert a közelben magasodó Vezúv hirtelen jött kitörése rövid idő alatt teljesen elpusztította a várost, melynek épületeit és meglepett lakóit valósággal konzerválta a rájuk zúdult forró hamutömeg.

Noha e rendkívüli esemény kétségkívül izgalmas premisszául szolgál, a Pompeji esetében újfent be kell érnünk a szokásos katasztrófafilmes forgatókönyvvel: a gazdag város elkényelmesedett és elbizakodott lakói vígan élik mindennapjaikat, amikor váratlanul kitör a közelben magasodó tűzhányó. A sztorit kiagyaló, s egyben produceri és rendezői feladatokat is ellátó Anderson és alkotótársai ehhez egy másik klisét társítottak, nevezetesen az alacsonyrendű szolga és a számára elérhetetlen, gazdag arisztokrata családból származó lány szerelmét, mely plátói kapcsolatból igazi romantikus hősszerelmes históriába torkollik. Ami pedig a rabszolgából lett gladiátor történetét illeti, azt úgyszintén láthattuk már jónéhányszor a filmvásznon – ha más nem is, ehelyütt a Ridley Scott-féle, a filmkedvelő közönség körében immár klasszikussá avanzsált Gladiátor juthat az eszünkbe.
Noha az Anderson által készített produkciókban többnyire modellből színésznővé avanzsált felesége, Milla Jovovich is fontos szerepet kap, ezúttal ő teljesen kimaradt a buliból, hogy átadja a helyet az olyan, ifjú tehetségeknek, mint Kit Harington (Trónok harca) vagy Emily Browning (Sucker Punch – Álomháború). Míg utóbbi viszonylag könnyen elfogadható öntudatos, a korrupt Rómából kiábrándult és romantikus lelkű úrilányként, az már más kérdés, hogy a dolgát egyébként szintén becsülettel teljesítő Harington mennyire hiteles a legyőzhetetlen gladiátor szerepében – pláne a nála sokkal masszívabb testfelépítésű Russell Crowe jóval karizmatikusabb, kőkemény és sziklaszilárd Maximusa után. Hiába tesz meg mindent az egyébként nem tehetségtelen színészpalánta, romantikus hősként még csak-csak elmegy, az arénák királyaként azonban még ő sem képes eladni a figurát.
Mivel a cselekmény lényegi része pusztán 48 óra leforgása alatt zajlik, így nincs túl sok idő a jellemek kibontakoztatására sem – annak ellenére, hogy már onnantól nyomon követhetjük a rómaiak által lemészárolt kelta törzs egyetlen túlélőjének, majd rabszolgasorba kényszerített Milo-nak a történetét, hogy kisfiúként elhurcolják otthonából. Miközben protagonistánk az életben maradásért küzd az arénában, a szerelem és a katasztrófa mellett egyfajta mellékszálként megjelenik bosszúvágya szülei gyilkosán, illetve saját sorsáért, ez azonban olyannyira sután és súlytalanul kerül felvezetésre, hogy teljességgel elmarad a kívánt dramaturgiai hatás. Így a cselekményben még leginkább az okoz némi izgalmat, hogy vajon ki hal meg és ki marad életben a végén – ám sajnálatos módon a befejezés is annyira hiteltelen, hogy az utolsó képsorok által közvetített pátoszon már csupán kínosan mosolyoghatunk.
A produkciót sajnos a korrupt római szenátort alakító Kiefer Sutherland sem tudja megmenteni, hiába vívja ki hatékonyan maga ellen a néző zsigeri unszimpátiáját. Ahogy egyre közeledünk a végkifejlet felé, Corvis jelenetei ugyanúgy egyre kínosabbakká és túljátszottakká válnak, mint a Milo tagbaszakadt és sokak által félt, mégis becsületes gladiátortársát játszó fekete színész, Adewale Akinnuoye-Agbaje erőltetettnél erőltetettebb szcénái. Az egyébként szintén illusztris múlttal rendelkező Carrie-Anne Moss sem fog erre a filmre karrierje egyik csúcspontjaként visszaemlékezni, és nem pusztán azért, mert Cassia anyjaként csupán statisztaszerep jutott neki.
Konklúzióként kimondhatjuk, hogy a Pompeji összességében olyan produkció lett, mint amit Paul Andersontól immár megszokhattunk: teátrális, valószerűtlen jelenetek halmaza, melyre túlnyomórészt mesterkélt drámaiság, unalmas és közhelyes dialógusok jellemzők. Ráadásul azon momentumokat, melyeket ennek ellensúlyozására írtak bele a forgatókönyvbe – vagy forgatás közben improvizáltak, az eredmény szempontjából lényegtelen -, egyszerűen máshonnan nyúlták, s mindezt olyan pofátlanul, hogy még csak egy pillanatig sem próbálják leplezni. Amikor az ember már tucatszorra tapasztalja, hogy egy adott mozzanat feltűnően gyakran idézi fel egy az egyben a Gladiátor jeleneteit, akkor már sejthető, hogy az egész csupán a végső kataklizma körítéséül, annak teljességgel alárendelt szerepet szolgál.
Ami magát a vulkánkitörést illeti, azt el kell ismerni, hogy az erupció egyes mozzanatainak ábrázolása tudományosan korrektre sikeredett. Itt és a díszletek felépítésében meglátszik, hogy Anderson és stábja hat teljes esztendőn át tanulmányozta Pompeji történelmét, hogy minél hitelesebben adhassák vissza az eseményeket, illetve külső szakértő tanácsát kérték a katasztrófa hiteles megjelenítése érdekében. Az elsősorban nyilván CGI-eszközöket alkalmazó vizuális effektusok terén is kellően színvonalas munka született, magára a látványra tehát alapvetően nem lehet panasz – legfeljebb a 3D-technológia kihasználása hagy maga után kívánnivalót, mivel annak ellenére, hogy a filmet 3D kamerákkal forgatták, de a térhatás csak elvétve érvényesül.
Hiába törekedtek azonban hitelességre az alkotók, a vulkánkitörés jelenségének tudományos megalapozottsága mellett a befejezés csupán a katasztrófa szándékos és átlátszó elnyújtása a szereplők hősiességének kihangsúlyozására, ami egyértelmű dramaturgiai kudarcnak tekinthető. A befejezést talán még a megalomán katasztrófafilmjeiről elhíresült Roland Emmerich is kikérné magának – aki, bármilyen valószerűtlennek tűnjék is, alighanem jobb, vagy legalábbis stílusosabb produkciót tudott volna kerekíteni a témából. Paul W.S. Anderson interpretációjában azonban a Pompeji egy minden eredetiséget és egyediséget nélkülöző, kellőképp látványos, ám üres, jellegtelen és mondanivalójában teljességgel félresiklott alkotás.