Ennek a verziónak már csak azért sincs semmi köze az MCU-, azaz a Marvel Moziverzum-féle Pókemberhez, mert az Irány a Pókverzum egy alternatív univerzumban játszódik, melyben a történet nem a Peter Parker, hanem a Miles Morales-féle Pókember-képregényekre épül. Az alternatív univerzumok találkozását biztosító multiverzum bevezetése révén arra is lehetőség nyílik, hogy faramuci módon egyszerre több Pókember-alteregó legyen jelen és kerüljön interakcióba, ami eleve kiváló helyzetkomikum-forrásként szolgál.

Új hősünk, Miles kezdetben újfent csak egy átlagos, középiskolás srác – már amennyiben egy fekete apa és egy spanyolajkú anya gyermeke annak tekinthető -, míg egy nap meg nem csípi az a bizonyos, radioaktív vagy genetikailag szennyeződött pókocska. Hirtelen jött szuperereje miatt ő is megszenved annak használatával és az azzal járó felelősséggel, ám innentől kezdve szinte minden, ami vele történik, alapvetően különbözik a Pókember-történetektől megszokottól.

Először is, képes láthatatlanná válni, érintésével pedig elektrosokkal sújtani áldozatát. Azután pedig találkozik az eredeti Pókemberrel, vagyis Peter Parkerrel, majd pedig még több, különösnél különösebb Pókember-alteregóval, akik a magát csak Vezérnek nevező Wilson Fisk és őrült tudósai által kifejlesztett dimenziókapunak köszönhetően kerültek ugyanazon univerzum New Yorkjába.

Miles tapasztalatlansága és önmagában való kételkedése ellenére kénytelen összefogni a nem hétköznapi társaság tagjaival, ha azt akarják, hogy a város egészben maradjon, és mindenki visszakerülhessen a saját univerzumába…
Látható tehát, hogy nem éppen egy szokványos szuperhős-sztorival van dolgunk – a forgatókönyv ötletes, fantáziadús és merész, így végre nem csak a jól bevált sablonokat kapjuk. A Noir-Pókember, a manga-csaj és a disznó-szuperhős a stílusok ritka, mégis működőképes egyvelegét nyújtja, és összességében az alkotók sikeresen ötvözték a frissességet és újszerűséget a már bevált narratív sémákkal.

Ám nem ez az egyetlen, ami kiemeli a filmet az átlagból, lévén az sajátos technikával, a számítógépes és a kézzel rajzolt animáció keverésével készült, ami felettébb egyedi és látványos jelleget ad neki. Az időnként buborékokban bevágott gondolatokkal és hanghatásokat leírni hivatott kifejezésekkel együtt az egész valóban majdnem olyan, mintha egy képregény elevenedne meg előttünk a filmvásznon.
A hangulattal tehát nincsen gond – már csak azért sem, mert a könnyed, laza humor kellő egyensúlyban van az időnként drámaibb hangvétellel, amibe még az is belefér, hogy az Irány a Pókverzum esetében igazi, komolyabb alkotásokra hajazó karakterfejlődésről beszélhetünk.

Az egyszerű és bizonytalan srácból határozott és önfeláldozó fiatalemberré váló Miles mellett
Peter Parkernek ezúttal egy valamivel idősebb, megcsömörlött és a szuperhősködésből kiábrándult verziójával találkozhatunk, aki a fiú kelletlen mentorává válik, miáltal maga is jelentős átalakuláson megy keresztül.

Mintegy a drámai vonal konklúziójaként a film valamiféle mondanivalót is közvetít felénk, miszerint bárkiből lehet (szuper)hős, hiszen az nem csak az emberfeletti szuperképességeken múlik. Egy kicsit ugyan már kezd elcsépelt lenni a dolog, mindazonáltal tény, hogy maga az üzenet pozitív és támogatandó.
A rajongók számára ennél alighanem többet jelent majd, hogy a közelmúltban eltávozott Stan Lee itt is megkapta a maga szokásos cameóját, egy szívmelengető jó tanács formájában búcsúzva a közönségétől.

Az Irány a Pókverzum tehát elsősorban geekeknek készült, a fanok maximális kiszolgálására szánt karakterekkel és jelenetekkel. Ennek ellenére kicsik és nagyon egyaránt élvezhetik még akkor is, ha pusztán nyitottak a szabadjára eresztett, eszement kalandokat átélő szuperhősök és általában a látványos animációs filmek iránt.