De ne szaladjunk ennyire előre – már csak azért se, mert A végső leszámolás esetében a világ egyik legdrágább filmjével van dolgunk, lévén egyes becslések szerint a produkció elkészítése majdhogynem 400 millió dollárba került. A számtalan különböző, nem ritkán ikonikus helyszín, a rengeteg kütyü, jármű, speciális effektus és egyebek részben talán indokolják is ezt a hatalmas számot, de az biztos, hogy az alkotók, a színészek és a stúdió egyaránt mindent beleadott azért, hogy a sorozat méltó lezárást (vagy micsodát) kapjon.

A Mission: Impossible erőssége kezdetektől fogva a középpontjában álló titkos akciócsoport tagjai közötti együttműködés és szolidaritás volt. Az előző részben még a korábbiakhoz képest is nagyobb hangsúlyt kapott a kitaszítottakból az amerikai kormány ügynökeivé vált emberek csapata, akik még a világ nagyhatalmaival is szembemennek, ha szükségesnek érzik. A csapatnak ezúttal talán még az eddigieknél is nagyobb kihívással – vagy, ha úgy tetszik, még lehetetlenebb küldetéssel – kell szembenéznie: meg kell fékeznie mind az emberiség elpusztítására törekvő mesterséges intelligenciát, mind pedig azokat, akik irányítani akarják…

Miután Ethan Hunt (Cruise) és csapata az előző részben megszerezte a szinte mindent látó Entitás legyőzéséhez szükséges kulcsot, még mindig nem tudják pontosan, hol keressék a Szevasztopol tengeralattjárót, amely immár jónéhány éve elsüllyedt a forráskóddal a fedélzetén. Az Entitásnak dolgozó Gabriel (Esai Morales), Ethan régi ellenlábasa szintén a kódra pályázik, ő azonban nem elpusztítani, hanem uralni akarja vele az öntudatra ébredt mesterséges intelligenciát.

A világ kormányai, köztük az amerikaival, természetesen ugyanerre törekednek, annak érdekében, hogy előnyre tegyenek szert riválisaikkal szemben. Mivel félő, hogy az Entitás elpusztítása egyben a világháló végét és egyben a világgazdaság összeomlását okozná, a CIA igazgatója, Eugene Kittridge (Henry Czerny) és ügynökei mindenképp meg akarják gátolni Ethant és társait annak kivitelezésében.

Bármi is történjék, a játszma látszólag csak veszteséggel és számtalan áldozattal érhet véget. A rendívül kedvezőtlen esélyek ellenére azonban Ethan mégis úgy dönt, hogy vállalja a lehetetlen küldetést, még akkor is, ha a saját életével kell fizetnie érte…

Az M:I és az MI ehelyütt kibontakozó küzdelme epikus és grandiózus, még akkor is, ha mára kissé elcsépeltnek számít, lévén elég sokszor láthattunk már hasonló felállást különböző filmekben, regényekben vagy akár videojátékokban. A téma ugyanakkor kétségkívül egyre aktuálisabb, és a Leszámolás – 1. részt követően azt kell mondjam, hogy a világ aktuális helyzetére való reflektálás, a mesterséges intelligencia és a nukleáris fegyverek által képviselt fenyegetés, illetve a nemzetek közötti rivalizálás tekintetében újfent prominens és elgondolkodtató.

A film elején az aktuális küldetés rendhagyó volta lényegében azonnal megadja az alaphangulatot, miszerint Ethannak és csapatának a szokásos hősködés helyett inkább azonnal meg kéne adniuk magukat, a birtokukban lévő kulccsal együtt. Az elvileg már feloszlatott IMF, azaz Impossible Mission Force tagjai természetesen ezúttal sem hazudtolják meg magukat, és csakis azt a küldetést vállalják, amelyet értékrendjük alapján vállalni akarnak: az Entitás teljes legyőzését, lehetőleg áldozatok nélkül. Az pedig, hogy a narratíva szerint ez nem lehetséges, segít nekünk átérezni a tét nagyságát.

A probléma inkább abban jelentkezik, hogy az alkotók a téttel együtt a csapat elé állított lehetetlen helyzeteket is még tovább fokozták, pedig már nemigen volt hová fokozni őket. A bemutatott akciók, kunsztok és menekülések egyre hihetetlenebbek, és most még a korábbiakhoz képest is gyakrabban merülhet fel bennünk a kérdés, hogy vajon mennyit bírhat ki még egy ember, bármennyire képzett és jó karban lévő illetőről legyen is szó.

Persze aki beül a sorozat valamely részére, az már általában tudja, hogy nem szabad túlságosan sok realizmusra számítani. Így alapvetően a szokásos akciófilmes kliséket (szadista főgonosz, menekülés az utolsó pillanatban stb.) is elnézzük a filmnek, mint ahogy azt is, hogy a narratíva kissé teátrális és meglehetősen kiszámítható. Az utóbbi legfeljebb olyankor elég vicces, amikor a szereplők azt hangoztatják, hogy váratlan húzásokra van szükség, különben az Entitás mindig egy lépéssel előttük jár.

Hasonlóképpen felemás szájízt ad a látottaknak a széria egyes eseményeinek utólagos magyarázata, ami időnként egészen más színben tünteti fel a dolgokat. S bár azt még nagyjából elhisszük, hogy bizonyos szempontból Ethan tehet mindenről, de hogy senki más nem hozhatja helyre a dolgokat és mentheti meg a világot, azt már kevésbé. Mint ahogy többször az sem igazán világos, hogyan következnek egymásból bizonyos események, illetve „véletlenek”.

Azzal együtt azonban, hogy némileg elcsépelt és túlkomplikált a narratíva, az akció és az izgalmak még mindig igen magas szintje alapvetően képes kárpótolni az embert. A humor és a feszültség egyvelege úgyszintén eléggé rendben van, ami garantálja, hogy nem fogunk unatkozni. (A férfi nézők szempontjából nyilván az sem mellékes szempont, hogy Hayley Atwell még negyven felett is iszonyúan szexi.)

A legfontosabb ugyanakkor talán mégis az, hogy bár egyes tagjai felcserélődtek az idők során, a csapat még mindig működőképes társaság benyomását kelti, akik nagyon is törődnek egymással. S mivel a produkció érzelmileg megfog bennünket mind a bemutatott interakciók, mind pedig a közvetített gondolatok és a végszóként szolgáló fontos üzenet révén, még néhány elcsépelt bölcsességet is hajlamosak vagyunk elnézni neki.

Minden hibája ellenére tehát A végső leszámolás egy nagyon szórakoztató mozi, és alapvetően méltó lezárása a szériának, de legalábbis Ethan Hunt és társai eddigi történetének. Hogy aztán esetleg folytatódik-e még tovább a franchise, annak (400 milliós költségvetés ide vagy oda) jó eséllyel nem ennek a filmnek a bevételei fognak gátat szabni…