A John Grogan megegyező című 2005-ös bestsellere alapján írt szívmelengető történet főszereplői John (Owen Wilson) és Jenny (Jennifer Aniston), friss házasok, akik épphogy csak kezdenek belerázódni az új, közös életükbe. Jenny életét jó előre pontosan, lépésről lépésre megtervezte, a vőlegénykereséstől a házasságon át egészen a családalapításig, majd a nyugdíjas korig. Mikor John előtt elejti a gyerekvállalás lehetőségét, mint következő lépés, a férfi bepánikol, és gyorsan megoldást próbál találni, amivel elodázhatja az ijesztően nagy felelősséggel járó döntést. Munkatársa tanácsára egy kölyökkutyát vásárol felesége születésnapjára. A Marley-nak elkeresztelt négylábú azonban mégsem bizonyul olyan ragyogó ötletnek: maga a megtestesült ördög, aki mindent felborít, széttör, megrág és bepiszkít.
Ahogy az évek telnek, az irányíthatatlan Marley cseppet sem szelídül meg, John pedig minden igyekezete ellenére sem tudja a nagy döntést tovább halasztani. Annak rendje és módja szerint, megérkezik a negyedik tag is a családba Patrick, a kisbaba személyében, aki újabb, nem kis mennyiségű gondot és azzal járó fejfájást hoz a házaspár életébe. Még két gyerekkel, és megszámlálhatatlan problémával később, 14 évnyi bajkeverés után Marley végül eltávozik az örök vadászmezőkre, John és Jenny pedig folytatják utazásukat az életnek nevezett hullámvasúton – de mi a továbbiakba már nem kapunk betekintést.

A Marley meg én tipikusan az a film, amely nem tud sok meglepetést nyújtani, gyakorlatilag minden egyes mozzanata jó előre megmondható, kiszámítható. De ez nem is gond, mivel a két hollywoodi nagyágyú, Scott Frank és Don Roos által adaptált könyv nem is a bámulatos, váratlan csavarokra épült, hanem egy konvencionális sztorit mesélt el, aminek a szereplői valódi emberek, akárcsak mi olvasók/nézők, John és Jenny bármelyikünk lehetne. Bevallom baromi negatív hozzáállással és szép nagy előítéletekkel ültem be a Marley meg ént megnézni. Az ok a két főszeplő volt, Owen Wilson és Jennifer Aniston, de kellemeset kellett csalódnom. Mindkettőjük finoman szólva is középszerű színész, viszont azért sztárnevek az vitathatatlan, ezért kételkedtem, hogy két ennyire átlagos amerikai polgárt képesek hihetően alakítani. Tévedtem, mert mindketten kellően visszafogottak, valószínűleg túlságosan is, de ha már választanom kéne, inkább ilyenek legyenek, semmint sztár egójukat csillogtassák nekünk.

David Frankel rendező két évvel korábbi sikere, Az ördög Pradát visel (ami egyébként szintén egy bestseller adaptációja) az irodai munkaviszonyokról, az üzleti etikáról szólt… volna, ha ehelyett nem a divatos ruhák vizslatása lett volna az egyetlen ok, amiért a nők tömegével rohanták meg a mozikat. A Marley meg én is ugyanez az eset: függetlenül attól, hogy mi lenne a központi téma – a családalapítás nehézségei, a karrier és gyerek összeegyeztetése, vagy a nehezen kezelhető háziállatok, válassza ki mindenki a neki tetszőt – az úgyis a háttérbe szorul az imádnivaló, aranyos, rosszcsont kutya minden egyes vásznon töltött perce által. A fontosabb, valódi mondanivaló elvész, és ami marad az egy viszonylag jól megrendezett szentimentális dramédia, amiből napokkal később már csak a blöki által lenyelt nyaklánc visszaszerzésére vagy a Marley által kiborított állatvigyázó lányra emlékszünk, és nem a cselekményre vagy a karakterekre. Persze ez nem akkora tragédia, láthattunk már sokkal, de sokkal rosszabb állatszereplős filmeket, az bizony tény.
Ami ennél nagyobb gond, történetmesélési szempontból, hogy hiába is keressük, a filmben nincs egy valódi, a sztorit előrébbvivő konfliktus sem. Minden csak szépen halad előre a maga medrében, a főszereplők nem irányítói életüknek, inkább csak elszenvedői a velük történő eseményeknek. Marley, a kutya jelenthetne konfliktusforrást. A film felénél Jenny végre kiakad a síró gyerek és ugató kutya párosítástól, Johnra vetítve minden elfojtott dühét, de alig telik el két-három perc, és már minden rendbe is jött köztük. Mindezt még nem is hoznám fel hibaként egyébként, de két órás játékidő, és ennyire lapos dialógusok mellett a kanapét szétszedő labrador nem elég számomra, hogy fenntartsa érdeklődésemet, és valószínűleg nem csak én leszek így ezzel.

A mellékszereplők sem kapnak elég időt vagy dialógust kibontakozni, pedig szívesebben láttam volna belőlük többet, mint Wilsonból és Anistonból, vagy akár a kutyából. Leginkább szinte kivétel nélkül minden szerepében bravúrosan teljesítő Alan Arkinból, aki John főnökét, egy helyi újság főszerkesztőjét alakítja. A Grace Klinika sármos dokija, Eric Dane is feltűnik egy a sorozatbeli karakterétől annyira nem is távol álló szerepben, John munkatársaként, míg a már-már felismerhetetlenségig meghízott, döbbenetesen öregnek kinéző Kathleen Turner egy rövidke jelenet erejéig egy kutyatrénert játszik, akihez Marley túlzottan is barátságosan közeledik. Akárhogy is nézzük, egyikük sem elég ahhoz, hogy a kutya nagyjeleneteivel versenybe szállhasson. A Marley meg én egy mérsékelten humoros, inkább melegséget, családias hangulatot sugárzó, és nem a térdcsapkodós poénokra hajtó film. Ártalmatlan történetének köszönhetően az egész család megnézheti, és ez ritkaságszámba megy, ezért plusz pont jár ki neki.
A cuki kutyus középpontba helyezése (a reklámkampányt is ideértve!), pusztán cukisága miatt, viszont pofátlanul hatásvadász húzás volt a készítőktől. Míg a könyv a kutya köré építi fel sztoriját, bemutatva mennyit is jelentett a gazdáinak jelenléte, addig a film ledegradálja Marley-t egy marketing eszközzé, a házaspár életének része ugyan, de úgy tűnik, hogy semmi sem változna, ha nem is lenne velük. A könyv nem cukormázas állatkomédia volt, hanem komoly, felnőtt témákat boncolgatott, még ha mellette könnyedebb szórakozást is tudott nyújtani. A film ugyanakkor nem tud hatni mélyebb érzelmi szinteken, de a maga hollywoodi képmutató módján eleget nyújt. Jobb színészek és jobb forgatókönyv híján, marad a kutya, mint pozitívum: állatszeretők, egyesüljetek!