A Jason Blum által alapított Blumhouse Productions egyébként is a horrorokra specializálta magát, mivel szinte kizárólag ebben a műfajban készít filmeket. S bár az évek során olyan, színvonalasnak mondható és sikeres alkotásokhoz adták a nevüket, mint a Parajelenségek, a Tűnj el!, a 2018-as Halloween, A láthatatlan ember vagy A Fekete telefon, időnként bizony becsúszott egy-egy blama is, mint például A bűn éjszakája, az Akasztófa, vagy épp a nemrég a mozikban debütált videojáték-adaptáció, az Öt éjjel Freddy pizzázójában.

Az előjelek tehát eléggé felemásak voltak , ami a stúdió munkásságát illeti, amihez még hozzájön Jeff Wadlow személye. Az író-rendező szintén meglehetősen jártasnak számít a horror műfajában, ám az olyan produkciók, mint a Felelsz vagy mersz vagy A vágyak szigete nem éppen olyan alkotások, amelyekre túlságosan büszke lehetne a rezüméjében. Ennek ellenére mi természetesen bevállaltuk, hogy premier előtt megtekintjük és kielemezzük nektek a legújabb filmjét – lássuk hát, hogy ezúttal esetleg pozitívan kellett-e csalódnunk!

Jessica (DeWanda Wise), aki gyermekkönyveket készít, családjával visszaköltözik abba a házba, ahol felnevelkedett, miután apja szellemi leépülés következtében állandó felügyeletre szorul egy otthonban. Bár azt nem mondhatni, hogy egyszerű és teljesen felhőtlen a viszonya két mostohalányával, Taylorral (Taegen Burns) és Alice-szel (Pyper Braun), férjére, Max-re (Tom Payne) mindig számíthat.

Amikor már úgy tűnik, végre minden jól alakul, Jessica felfigyel rá, hogy kisebbik mostohalánya, Alice igen szoros köteléket alakított ki egy játékmackóval, Chauncey-val, akit a ház pincéjében talált, és azóta a legjobb barátjának tekint. Ez még önmagában nem is lenne baj, ám a kislány egyre furcsábban kezd viselkedni „képzeletbeli barátja” hatására.

Miután egyre inkább elfajulnak a dolgok, és a kihívott pszichológus is igen borúlátóan értékeli a helyzetet, a gyerekekkel magára maradt Jessica kétségbeesetten keresi a megoldást. Közben rá kell jönnie, hogy annak idején kiskorában neki is ugyanúgy volt egy képzeletbeli barátja, és hogy az akkori traumákat még ő maga sem volt képes feldolgozni…

Alapvetően tehát egy olyan természetfeletti horrorral van dolgunk, mely nagyban igyekszik építeni a szinte végtelen gyermeki képzeletre, ahogyan például a Stephen King adaptációként megfilmesített Az nagy sikerrel tette már korábban. Sajnos azonban a forgatókönyv távolról sem hasonlítható a korszakalkotó író tollából született történethez, mint ahogyan Jeff Wadlow sem igazán olyan kaliberű rendező, mint Andy Muschietti.

Alighanem ez az oka annak, hogy a Képzeletbeli esetében a valós és a képzeletbeli annyira hanyag módon kerül összemosásra, hogy azt bizonyos életkor felett aligha lehet megetetni a nézők túlnyomó többségével. A gyermekkori trauma és a természetfeletti közötti párhuzam, mely alapvetően az egész narratíva gerincét képezi, pedig annyira erőltetett, hogy időnként már-már tobzódik a hiteltelenségben. Így viszont magát a családi drámát is felettébb nehéz komolyan venni, hiába az egészen korrekt színészi játék.

Talán nem árulok el eget rengető titkot azzal, hogy a film egy rémálommal kezdődik – de nem is ez a gond, hanem hogy lényegében végig olyan hatást kelt, mintha sem a főszereplő, sem pedig mi, a közönség nem ébrednénk fel belőle. És ezt sajnos egyáltalán nem a jó értelemben kell érteni, sokkal inkább úgy, hogy az alkotók sablonos és fárasztó fordulatokkal bombáznak bennünket, ami egyáltalán nem tesz jót az egyébként nem kevés potenciállal bíró koncepciónak.

Persze ha úgy vesszük, már magának az alapötletnek az eredetisége is megkérdőjelezhető. Hisz végső soron úgy próbálja eladni nekünk, hogy csupán egy egyszerű játékmackóval van dolgunk, amit megszállt valamilyen természetfeletti entitás, hogy közben egyébként úgy tűnik, mintha egy szó szerint vett képzeletbeli „barátról” kellene beszélnünk. Mindez valójában a szemfényvesztés része, amivel az alkotók igyekeznek elterelni a figyelmünket a lényegről, csakhogy sajnos ez esetben igen könnyű átlátni a szitán.

A Képzeletbeli tehát hiába próbál eredeti lenni, leginkább csak mismásolást és közhelyeket kapunk tőle. Szintén a kevésbé minőségi horrorokra hajaznak az olcsó ijesztgetések, de a nem túlságosan meggyőző CGI-effektek sem növelik a produkció élvezhetőségét. S bár talán éppen az volna a legfontosabb, nem tudunk igazán félni sem, hiába apellálnak az alkotók annyira a mindannyiunkban valahol még mindig ott lappangó gyermek zsigeri rettegésére.

Konklúzióként végül megállapíthatjuk, hogy az író-rendező Jeff Wadlow mondhatni hozta a formáját, a stúdió pedig ismét alaposan mellényúlt. Nem tudom, a produkció mit nyújthat esetleg egy átlagnézőnek – gyanítom nem túl sokat -, ám a horror rajongói számára aligha érdemes foglalkozni vele. Annyi bizonyos, hogy a nyomába sem érhet az Aznak (pláne az első résznek), de még a Chucky-val vagy az Annabelle-lel sem lehet egy lapon emlegetni.