Keanu Reeves az egyik kedvenc színészem a jelenleg aktív vászonhősök között, minden filmjére magas elvárásokkal ülök be, és ő rendre teljesíti is azokat. Persze leginkább az akcióhős figura az ő terepe, a John Wick pedig már az első epizóddal megmutatta, hogy ha valami, akkor ez a film kőkemény akciófilm, a főszerepben egy kőkemény figurával. A Chapter 2-re közel három évet kellett várni, de megérte, Mr. Wick figurája nem csak hogy beért, de emelte is a szintet: ha lehet, még pörgősebb, még lazább és még véresebb mint az első epizód volt.

A bevált recept nem sokban változott, hősünkkel ott folytatjuk a második felvonást, ahol az elsőt abbahagytuk. Az orosz maffia jelentős hányadának likvidálása után Wick visszaszerzi járgányát és még legújabb kutyája is vígan csahol mellette, amikor – bármennyire is ellenáll – újabb megbízatást kap. Az elutasítás lehetetlen, hiszen emberünket vérszerződés köti, a kiszabott feladatot végre kell hajtani.

Egy viszonylag egyszerű de rafinált csavarral Wick immáron a maffia mellett a komplett Continental ellen megy harcba, mindenki rá vadászik, egyedül ő minden bérgyilkos és gonsztevő célpontja – de ahogy megszoktuk, senkinek nincs esélye! A magányos akcióhős figurája 110%-ra van pörgetve: ha láttál már a végletekig laza, mégis bitang kemény, elpusztíthatatlan arcot, akkor ezt szorozd meg kettővel, John ezer és ezer sebből vérezve is darál kontinenseken át.

Ha valakinek kimaradt az első epizód, semmiről nem marad le, a szálat könnyedén fel lehet venni, viszont a film megnézése után az előd pótlása garantált.

A rettenthetetlen hős szerepe úgy passzol Keanura, mint az öltöny amiben feszít, a szótlan gyilkológép rezzenéstelen arccal öli halomra ellenfeleit. Mindezt teszi úgy, ahogyan azt kell egy 18 pluszos moziban: fröccsennek az agyvelők (mert csak a headshot az igazi!) és vérnek sem vagyunk híján. A fegyverekben sincs válogatás, a pisztoly és gépfegyver mellett ismét felbukkan a ceruza, amivel Wick nem autogramot osztogat, sokkal inkább az arc átkoreografálására használja – legfőképp a szem drasztikus plasztikázásával érve ezt el.

Bár a film utolsó harmada kicsit megpihen, a közel kétórás mozi nagyrésze tömény akció, nincsenek üresmenetek, hacsak azokat a mesterséges fékeket nem vesszük annak, amiket a rendező Chad Stahelski komponált meg hogy szusszanásnyi szünetet adjon az akciórajongóknak. Ilyen például egy félórás akciójelenet utáni ginezgetés a bárban, ahol az addig egymást püfölő ellenfelek szürcsölgetik italukat, hogy aztán ismét egymásnak eshessenek – óriási, mosolyra fakasztó közjáték, mesteri pontossággal megalkotva.
A képi megvalósításért külön hálás vagyok, az akciójelenetek végre nem idegbeteg kamerarángatásból, másodpercekre vágott snittekből állnak, a vásznon minden a kidolgozott látványról szól, a lövöldözéstől kezdve a párbeszédeken át a verekedésig minden tökéletesen megfigyelhető. A néző azt kapja amit látni szeretne, nem mesterségesen generált izgalmat hanem harci jelenetet néhány kameraállásból, nem rommá vágva hanem annak teljes valóságában és ezzel együtt pompájában.

A színészek megfelelő kiválasztása mindenhol tetten érhető, bár a legtöbben néhány másodpercig láthatók csak – egész addig amíg Wick arra nem jár -, Laurence Fishburne felbukkanása pedig üde színfolt, a két Mátrixos legendát újra együtt látni ilyen kontextusban egész felemelő élmény volt.
A John Wick: 2. felvonás olyan mint egy Charles Bronson féle Bosszúvágy, mai körítéssel: a hosszan kitartott, nagytotálban megkomponált képek elegyednek a jelenkor akciófilmjeinek erős pörgésével és ez teljesen egyedi atmoszférát teremt, amit egyszerűen nem lehet nem szeretni. A kíméletlen (anti)hős alakjának második visszatérése még jobb lett mint elődje volt, a végső képkockák pedig előrevetítik, hogy a 3. felvonás lesz a nonpluszultra.

Minden percét imádtam, kötelező akciómozi.