Az első igazi sci-fiként Swift Gulliverjét szokás számon tartani, ezt követően pedig a 19. század elején-közepén indulhatott első hódító útjára a műfaj, hogy aztán a 20. századon is átívelve el-eltűnögetve, és kisebb-nagyobb reneszánszait élve ugyan, de egészen a mai napig fennmaradjon, és sikeres maradhasson. Verne, Mary Shelley, Poe, H. G. Wells, majd a népszerűségüket a ponyvamagazinoknak köszönhető Asimov, Frederik Pohl és James Blish, őket követően pedig az újhullámos Herbert, Gibson vagy Philip K. Dick az utóbbi két évszázad legnagyobbjai (a teljesség igénye nélkül természetesen), neveikhez egytől egyig mérföldkövek kötődnek. A sci-fi, mint filmes műfaj, tulajdonképpen egyidős magával a mozgóképpel, George Melies 1902-ben egészen a Holdig vitte közönségét, korát meghaladó bámulatos trükkfelvételeivel, 1927-ben pedig a német expresszionista Metropolis mutatta meg, hogy a technológiai és alkotói korlátokat kitolva milyen hideg, embertelen, és kilátástalan, de mégis egyben gyönyörű jövőképet lehet filmen bemutatni.

A 30-as évektől az 50-es évek végéig tartó időszak a B-filmek korszaka volt, és mint olyan, nem sok említésre méltó alkotást szült, de azért érdemes például a Testrablók támadását és A nap, mikor megállt a Föld-et megemlíteni, mint ma is releváns remekműveket. A sci-fi csak a 60-as évek végére, legfőképpek Kubrick 2001-ének köszönhetően, vált elismert, komolyan vett mozis műfajjá, és ezután készülhettek végre komolyabban megszerkesztett, nagyobb költségvetésű produkciók.
Ennek a (még tőlem is) szokatlanul nagy kitérőnek egyszerű, költői oka van: fontosnak láttam, hogy kicsit tisztába is tegyük, mi az a sci-fi, eszik-e vagy isszák, honnan ered, hol járt már, és hová tart. Hogy miért? Mert a District 9 egy sci-fi, mégpedig a valaha készült egyik legjobb, amiben gyakorlatilag minden elem fellelhető, ami a műfajra jellemző, és oly naggyá, milliók által hőn szeretté teszi azt, egyben pedig maga a válasz az előbb felhozott "hová tart?" kérdésre. A District 9 simán versenyre kelhet a legnagyobb klasszikusokkal, legyen az A nap, mikor megállt a Föld, a Világok harca, vagy A függetlenség napja.

A történet olyasmi, amit már sokszor láthattunk: a földönkívüliek hajója megérkezik Földünkre, de ezúttal valamelyik stratégiai szempontból fontos nagyváros, mint mondjuk Washington, vagy New York, helyett Dél-Afrikában, egészen pontosan Johannesburg városa felett parkol le. Az űrlények se nem támadni, se nem segíteni nem akarnak bennünket, céljaik ismeretlenek, mindössze annyit tudni, hogy a hajójuk működésképtelen, ezért haza nem tudnak jutni. Az idegenekre betegen és alultápláltan, vagyis rendkívül rossz állapotban találnak a felderítő expedíció tagjai, ezért egy nagyszabású terv keretében a kormány a földre szállítatja mindannyiukat, ahol új otthont, és ellátást kapnak. A 9-es körzetnek elnevezett tábor azonban egyhamar militarizált gettóvá alakul, az emberi lakosság pedig egyre hangosabban fejezi ki elégtelenségét a megoldással szemben. Az új ötlet egy kisebb, és még távolabbi helyen lévő menedék kialakítása, a jelenlegi tábor lakóinak átköltöztetése azonban nem bizonyul olyan egyszerűnek, mint azt a hatóság illetékesei gondolták.

Bár a premissza ismerős lehet, a District 9 mégis nagyban különbözik az eddig látott valamennyi idegen-inváziós mozitól, leginkább ami a megvalósítást és a cselekményt, illetve annak mögöttes tartalmát illeti. A dél-afrikai származású Neill Blomkamp debütáló rendezése félig dokumentarista (beszélő fejek, archív felvételek, stb.), félig pedig játékfilmes eszközökkel készült, de hálistennek úgy, hogy az utóbbi időkben divatos össze-vissza rázkódó kameramunka (pl. Cloverfield) egyik stílusba se kotnyeleskedik bele. Fekete-fehér jelenetek ugyan vannak, és különböző szűrők kicsit mosottá, fakóvá teszik a képet, de ezektől csak piszkosabbá, kevésbé szintetikussá, vagyis hihetőbbé válik a film. A számítógépes effektusok, amelyekből bőven van a filmben, a Weta Digital alapos munkájának köszönhetően elsőrangúak. A District 9 produceri feladatait Peter Jackson látta el – a digitális vizuális trükkökkel foglalkozó Weta cég mint köztudott az ő gyermeke, és már négy Oscar-díjjal is büszkélkedhet, melyeket A Gyűrűk Ura trilógiáért, valamint a 2005-ös King Kong-ért kapott.

Univerzálisan elfogadott tény, hogy a legjobb sci-fi mesterművek azok, amelyek a robotokat, űrutazást és idegen lényeket pusztán egyfajta eszközként használják fel, hogy bizonyos átvitt, metaforikus üzenetet adhassanak át a nézőknek. A Star Trek (főleg a TV-sorozatok, de egy fokig a mozifilmek is) készítői tisztában voltak ezzel, a Szárnyas fejvadász megalkotói szintúgy, és a District 9 forgatókönyvírói, Blomkamp és Terri Tatchell is. Igaz, ez utóbbi esetében a metaforizmus és a szubtilitás nem nagyon kerülhet szóba, de valószínűleg tudatos döntés következménye, hogy a District 9 ennyire blatánsra sikeredett.
Akinek az első negyedóra után nem jutnak eszébe olyan képzettársítások, mint a náci koncentrációs táborok, az apartheid vagy Josef Mengele, annak gyorsan le kell ülnie és átlapoznia néhány történelemkönyvet. Az idegenek fogadásakor még oly élénk humanitarista elvek gyorsan elfelejtődnek, és helyüket a félelem, a kapzsiság és xenofóbia veszi át. Egyesek hasznot akarnak húzni a készen kapott új technológiából, amit a földönkívüliek hoztak, mások pedig nemes egyszerűséggel ki akarnák írtani az egész ide érkező kolóniát. A Blomkamp által felvázolt világ gonosz és gyűlölködő, ez a cinikus kép azonban nagyon is közel áll a valósághoz – az utóbbi több ezer év írott történelme legalábbis ezt látszik igazolni.

Blomkamp filmje még a humort sem nélkülözi, akciójelenetből pedig rengeteget kapunk, mindegyik tökéletesen meg van koreografálva, izgalmas, és még a CGI is majdnem mindig működik – néha azért kilóg a lóláb, de az alacsony költségvetést tekintve ez sem kis eredmény. A District 9-et világszerte Peter Jackson nevével reklámozzák, ami érthető, mivel így sokkal könnyebben eladható egy ismeretlen direktor első munkája, de erre valójában semmi szüksége a filmnek, mert magáért beszél. Egy sztárnévre sincs szüksége, még a szereplőgárdájában sem. Sharlto Copley, aki az egyetlen emberi főszereplőt, Wilkus Van De Merwe-t alakítja, arca nem lehet ismerős korábbról, a feladatát viszont ettől hibátlanul elvégzi. Természetesen ez becsületreméltó, de a District 9 nem a színészi játékokról szól, hanem eszmékről, ideákról, és a látványorgiákról, amelyek nyaktörő sebessséggel pörögnek, és amelyeket Blomkamp lenyűgöző precizitással vezényel le.
A District 9 dél-afrikai helyszíne találó, de bárhol máshol is játszódhatna, a mondanivaló ugyanis minden népre, kultúrára igaz. Idegennek (az angol alien még találóbb kifejezés, hiszen földönkívülit és külföldi, idegen állampolgárt is jelent) azért hívunk valakit, mert különbözik tőlünk, nem illeszkedik bele a társadalmunkba, vagy nem felel meg egy általunk előre megalkotott követelménynek, elvárásnak. Az idegeneket minél messzebb akarjuk tudni magunktól, démonizáljuk őket, de nem vesszük észre, hogy ezzel egyúttal dehumanizáljuk magunkat. A District 9-hez hasonló sci-fi ritka, mint a fehér holló: mélységgel, és mondanivalóval bír, közben pedig akciódús és horrorisztikus is. Az utolsó félórát talán kicsit túlzottan is az akció uralja, de ennek ellenére ez egy olyan film, amit oltári nagy bűn kihagyni.