A Cowboyok és űrlények régi időket idéző, az 50-es évek B-kategóriás mozijaira hajazó címe matinészerűen tálalt, könnyed kikapcsolódást sugall, amit ha úgy vesszük, végül meg is kapunk, de azt azért talán mégsem árt jó előre tudni, hogy a címadással a film komikus elemeinek tárháza lényegében ki is merült. A hangvétel aránytalanul és szükségtelenül komor. Habár időközönként jut hely egy visszafogottabb geg vagy humoros egysoros számára, ezek sosem nyomják el azt a komoly és magasztos atmoszférát, ami mindent körbeleng. Favreau mint ha nem is önmaga lenne: a mondhatni védjegyévé vált, kikacsintásokkal teli, vicceskedő stílusa helyett a Cowboyok és űrlényeket majdnem teljesen faarccal dirigálja le, igyekezve súllyal és mondanivalóval megtölteni egy olyan „high concept” jellegű, vagyis egy mondatban könnyen összefoglalható alapötlettel rendelkező matériát, amelynek abszurditása felett szemet hunyni egyszerűen lehetetlen. Favreau a Vasemberrel már bizonyította, hogy képes nézőit az általa megteremtett, és ügyesen, lépésről lépésre felépített fantasztikus világba annyira magával rántani, hogy akár a leglégbőlkapottabb koncepciókat, és a valóságalapot abszolút nélkülöző premisszákat is elhiggyék. Nem igazán kérdőjelezzük meg, hogy Tony Stark high-tech páncélöltözetébe bújva repülni tud, magától értetődőnek tűnik a film egyéni univerzumában, mert Favreau, akárcsak egy jó piaci kofa, ért a portékája eladásához.

A rendező most is aprólékosan kidolgoz egy önálló kis mikrokozmoszt, ami a legutolsó részletig tökéletes, aztán ebbe érkeznek meg valahol az első harmad körül az anakronisztikus, más műfajból származó elemek. A kettő bizarr összeütközését Favreau valamennyi alkalmat megragadva, a rendelkezésére álló limitált eszközei mindegyikének bevetésével, vért izzadva próbálja befogadhatóvá és hitelessé tenni. De ez valahogy nem akar működni sehogy sem. A halálos komolyság a narratíva kárára válik, mélységes unalomba fojtva az amúgy érdekesnek induló sztorit.
A Cowboyok és űrlények mindössze egyetlen szempontból tekintve nem-konvencionális, mégpedig abból, hogy egy vadnyugati kisváros földönkívüli inváziójával foglalkozik – amint ez, a történet magját jelentő elképzelés felvezetésre került, onnantól kezdve a film szomorúan kevés újdonságot, vagy éppen nem várt fordulatot tartogat magában. Favreau görcsösségével – mellyel filmjéből kiöli azt a kreativitást és örömöt, ami a témában rejlik – pontosan az ellenkezőjét éri el annak, ami a szándéka lenne. A Cowboyok és űrlények csalódást okoz, mert sablonos és lapos, mikor eredetinek és pörgősnek kéne lennie.

A film szinte minden fontosabb western klisét tartalmaz, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Favreau észrevehetően a legnagyobbaktól, többek közt Sergio Leonétól és Clint Eastwoodtól leste el, még ha csak felszínesen is, hogy hogyan is kell ezt csinálni. A Cowboyok és űrlények hagyományos westernnek egyáltalán nem rossz, ez tény. Ám mikor a cselekmény sci-fi motívumai megjelennek, és a karakterek egy nem várt, szokatlan, erősen műfajidegen szituációba csöppennek bele, közülük pedig senki sem áll meg, hogy esetleg rávilágítson a körülöttük történő események abszurditására, akkor éppen ez a szépen felépített, koszos-poros, abszolút realista vadnyugati milliő jelenti az akadályt, ami miatt a film megreked ott, ahol van, és aztán csak egy helyben toporog tovább, egészen a befejezésig. A Cowboyok és űrlények veszte az öncélú és feleslegesen túlzásba vitt komolykodása. A premissza okosabb, mint maga a megvalósítás. Míg mi, nézők egyértelműen tisztában vagyunk a támadók természetével (ehhez mindenki látott már elég idegen inváziós sci-fit), addig a szereplők közt egyszer sem kerül szóba, hogy kicsodák, vagy micsodák is lehetnek ellenfeleik. Szimplán démonokként hivatkoznak rájuk, vagyis vallásos oldalról közelítik a látottakat, ami érthető is, tekintve, hogy a 19. században járunk, de a korabeli figurák reakciója, gondolkodásmódja ennél részletesebb kibontást érdemelt volna.

A karakterek közt van pap, sőt feltételezhetően egy tudósféle is, akit becenevén, Dokinak szólítanak, a helyzet tehát adott arra, hogy egy-két magvasabb gondolat, kis metafizikai vita is keveredjen a történetbe, de helyette a szereplők csak futnak és futnak, a körülményeket figyelmen kívül hagyva. Ironikus, hogy Favreau olyan klasszikus elődöket idéz meg a sci-fik közül mint az Alien, vagy a western műfajából Az üldözők, de a képi kompozíciókkal történő utalásokon kívül a saját alkotásába semmit se képes ezeknek a mesterműveknek a nagyságából átemelni. Pedig isten a megmondója, hogy körmeszakadtából próbálkozik. A Cowboyok és űrlények nélkülöz bármilyen valamire is való szubtextust, vagy rétegzettséget, a hollywoodi popcornfilmek sekélyes és lelketlen semmitmondóságán és a keserű utóízen kívül, amit a székünk elhagyása után érzünk, mást nem képes nyújtani. Azt azért el kell ismerni, hogy a kezdése pompás, és ez úgy félidőig még fenn is tartja az érdeklődésünket – de ezt követően a film mélyrepülésbe kezd, és ezzel együtt az érdeklődésünk is vészesen alacsonyan marad, egészen a lezárás elérkeztéig. A történet központi karaktere, Jake Lonergan (Daniel Craig) a nyitójelenetben a semmi közepén ébred fel, egy véres sebbel az oldalán, és egy rejtélyes eredetű karpereccel a csuklóján, semmire se emlékezve abból, hogy az hogyan került karjára, vagy hogy ő egyáltalán kicsoda, és mi történt vele.

Elsőnek egy fejvadász bandával fut össze, akiket gyorsan ártalmatlanná tesz, és ezzel egyből az is világossá válik számunkra, hogy Jake nem olyasvalaki, akivel érdemes ujjat húzni. Főhősünk ezután megérkezik a legközelebbi városkába, ahol éppen Percy Dolarhyde (Paul Dano), a közismert és rettegett Dolarhyde ezredes (Harrison Ford) arrogáns fia terrorizálja a lakosokat. Lonergan ezt nem hagyja szó nélkül, de mielőtt a helyzet komolyabbra fordulhatna, a seriff közbelép. A rend őre Percy-t börtönbe dugja, nem sokkal később pedig Lonergant is, mivel időközben fény derül arra, hogy körözés alatt áll, mégpedig az idősebb Dolarhyde kirablása miatt.
Hamarosan Dolarhyde is feltűnik a színen, a fia szabadon engedését és Lonergan átadását követelve. Az idegenek éppen ekkor döntenek úgy, hogy támadást indítanak a kisváros lakói ellen, és az előbb még egymásnak feszülő felek egyhamar vállt vállnak vetve néznek szembe a közös ellenséggel. Eközben Elle (Olivia Wilde), egy helyi asszony egyre több érdeklődést mutat az amnéziás Lonergan felé: a nő látszólag ismeri a férfit, és a titokzatos karkötőről, amivel Lonergan az idegeneket elpusztítja, valamint a rémísztő erejű, „démoni” jövevényekről is többet tud, mint a többiek.

A Cowboyok és űrlényekben két generáció nagy akciósztárja találkozik, Indiana Jones és James Bond személyében, valójában azonban egyik színész játéka és karaktere sem hasonlít még csak kicsit sem ahhoz, amit az említett franchise filmekben elvárnánk tőlük. Ford borostás és mogorva külsejével egyáltalán nem emlékeztet Indy-re, de Han Solo-ra sem, különösképpen azután, hogy kiderül, milyen jellemet fog alakítani ebben a filmben. Daniel Craig arca kifejezéstelen, sztoikus nyugalom árad belőle, a játéka már-már élettelen és üres, de ez elnézhető neki; minden bizonnyal a 40 évvel ezelőtti Eastwood rezignáltságát kísérli meg magára ölteni. Egyetlen mosoly elejtése nélkül, félelmet keltő keménységgel formálja meg az antihőst, aki nem követte el mindazokat, amikkel megvádolják, ugyanakkor mégsem ártatlan ember, hanem bosszúra éhes törvényenkívüli. Egy kicsit mégiscsak olyan, mint A kvantum csendje-beli Bond. A Cowboyok és űrlények technikai aspektusból nézve kétségkívül elsőrangú produkció. A különleges effektusok kiválóak, a látvány persze nem forradalmi, de egy 160 millió dolláros költségvetéshez méltóan tökéletes. A földönkívüliek külalakját nyilvánvalóan H. R. Geiger ikonikussá vált Alien-designjai ihlették (ahogy az utóbbi három évtizedben készült sci-fi filmek teremtményeinek legalább 80 százalékát), ijesztőek, jól festenek, de semmiképpen sem fogjuk őket évekkel később is hivatkozási pontként emlegetni.

A film gyökerei egyébként egy képregényben keresendők, habár a címen kívül nem sok közös van a kettőben. A producerek közt olyan nagy nevekkel találkozhatunk, mint Steven Spielberg, Ron Howard, Damon Lindelof és Brian Grazer. A forgatókönyvért felelős írógárdában – legnagyobb döbbenetemre – megtalálható Alex Kurtzman és Roberto Orci is, akik a 2009-es Star Treket is jegyezték. A silány munkájukra nincs sok mentség, talán csak annyi, hogy annó az első két Transformers-film megírásában is részt vettek – szóval időről időre ők is hibázhatnak.
A Cowboyok és űrlények óriási potenciált hordozott magában, de a kiábrándítóan humortalan megközelítése nem engedi a vadabb ötleteket és a fantáziadús képzeletet szárnyalni. A film ennek ellenére elég szórakoztató, néha izgalmas, és ráadásul garantáltan látványos is. Voltaképpen átlagos, nyárestére ideális nagyköltségvetésű blockbuster, adekvát rendezéssel és színészi alakításokkal, valamint pompás zenével és operatőri munkával. A Cowboyok és űrlények sima akciódús westernnek ideálisabb lett volna, ha a készítők a sci-fi elemeket elhagyják – és akkor talán azt is sokkal jobban viselnénk, hogy ilyen szörnyen komolyan veszi magát.