A sztori William Joyce The Guardians of Childhood (A gyermekkor Őrzői) című könyvsorozatán alapszik, illetve kiindulópontként szolgált a The Man in the Moon (A Holdbéli Ember) című rövid animációs film is, melyet maga a szerző rendezett. Joyce igazi (pop)kulturális egyveleget hozott létre az Őrzőkről szóló történeteiben, akik köré saját mitológiát kreált, melyhez az alapötletet az szolgáltatta, hogy miért ne ismerhetné egymást és keveredhetne közös kalandba a Mikulás, a Húsvéti Nyúl és más hasonló, a nyugati kultúrkörben elterjedt és jól ismert figura. Így történhetett, hogy azok mesehősökből indulva némi populáris „mitológia” és cselekményszövés után hasonlatossá váltak a klasszikus amerikai képregényhősökhöz – ilyen szempontból tehát valóban helytállónak nevezhető a Bosszúállók-párhuzam.
Már csak azért is kézenfekvő az összehasonlítás, mert Az öt legenda középpontjában álló karakterek gyakorlatilag szupererővel rendelkeznek, mint a szuperhősök: a portálokat nyitó Mikulást részben egy mágus képességeivel vértezték fel, a Húsvéti Nyúl egy harcos-pap óriásnyúl törzs utolsó sarja, míg az alakját tetszőlegesen megváltoztató, kvázi hangulatjelekkel kommunikáló Homokember olyan, mint egy néma, harcos Buddha. Legfeljebb a félig ember, félig kolibri formájában ábrázolt Fogtündér lóg ki a sorból valamelyest, aki ugyan szószátyár, de kedves figura – a régi csapat azonban kiegészül a szintén rendkívüli erővel bíró, botja segítségével jeget lőni és repülni is képes, örök tinédzser Dér Jankóval, s ráadásul a mindannyiuk életét megnehezítő, aljas szándék által vezérelt Szurok is hasonló – csak éppen sötét és gonosz – adottságokkal megáldott figura.
Maga a történet annyira egyszerű, hogy a lényeg gyakorlatilag egyetlen mondatban összefoglalható. Adott a négy mesehős, a „gyermekálmok védelmezői” – a Mikulás (a „Csoda Őrzője”, az Őrzők vezetője), a Húsvéti Nyúl (a „Remény Őrzője”), a Fogtündér (az „Emlékek Őrzője”) és Homokember (az „Álmok Őrzője”) -, akik Dér Jankóval (a Tél Szelleme, a „Vicc és Szórakozás Őrzője”) karöltve igyekeznek megállítani a gyerekek által csak Mumusként ismert Szurok ámokfutását. A baljós külsejű, alattomos és manipulatív eszközök bevetésétől sem visszariadó Szurok főgonosz lévén egyszerű és megszokott módon arra törekszik, hogy ünnepek és álmok nélküli sötétségbe borítsa az egész világot: az álmokból rémálmokat csinál, az örömből félelmet, a fényből pedig sötétséget, merthogy számára ez jelenti az önmegvalósítást.
A könyvsorozattal ellentétben Az öt legenda nem tárja fel előttünk a mesehősök eredetét, mivel a történet valójában 200 évvel később játszódik – tehát nem direkt adaptációról, hanem az eredeti ötlet továbbgondolásáról van szó. Valójában mindvégig Dér Jankó körül forog a cselekmény: az ő jellemfejlődése áll a középpontban, ahogy – immár háromszáz éve – keresi a maga útját, helyét, célját a világban. Jankó hajlott kora ellenére külső és belső tulajdonságaiban is fiatal, modern, éretlen és flegma figura, aki csak a saját kedvtelésére, erőfitogtatásból „hősködik”, kihasználva rejtélyes módon és okból kapott erejét, miáltal képes fagyot, szelet és havat támasztani. Archetípus alapján ő a kívülálló, magányos hős, kinek valódi célja – miközben elveszített emlékeit keresi, melyek Szurok kezébe kerülnek – annak megfejtése, hogy a láthatatlanságba burkolózó Holdbéli Ember miért őt választotta ki sok-sok évvel korábban, felruházva őt rendkívüli képességével. Az ellene és a többi legenda ellen harcoló Szurok hasonló háttértörténetet kapott, melyből megtudjuk, hogy a Mumus a sötét középkorban érezte igazán otthon magát, mielőtt ráfanyalodott volna a legújabb kori visszatérésre.
Ezek a mesehősök tehát már korántsem azok a mesehősök, melyekről még szüleink vagy nagyszüleink meséltek nekünk – egyrészt a szuperhős-képességek, másrészt hőseink egyéb, újkeletű tulajdonságai és eszközei miatt. Ezt fémjelzi többek közt az agyontetovált karú Mikulás, aki egy elszabadult briganti benyomását kelti két kalózkarddal a kezében, a kedves szőrős jószág helyett óriásira nőtt, mogorva akcióhős szerepében tetszelgő Húsvéti Nyúl, vagy a Marvel Jégemberére hajazó Dér Jankó is. Ráadásul a különböző jellemű karakterek, akik csak a bajban, mintegy kényszer hatására fognak össze, itt is úgy vitatkoznak és rivalizálnak egymással, mint a Bosszúállókban, miközben a jók és rosszak közti harc a mai akciófilmekben már megszokott trendeknek megfelelően a világ számos különböző, jellegzetes pontján (pl. Shanghai, New York) zajlik.
Persze nem is volna különösebb gond a klasszikus helyszínek, szereplők és az új összetevők keveredésével, ha a szép és színvonalas animáció és a pörgős cselekmény mellett nem kellene beérnünk annyira lapos és közhelyes történetmeséléssel. Mint már számos Dreamworks produkció esetében, Guillermo del Toro ezúttal is aktívan részt vett a sztori, a karakterek, illetve a film struktúrájának kialakításában – ez azonban már a megszokás és a trendi kellékek és fordulatok túlzott ismételgetésében jelentkezik. A rendező ezúttal Peter Ramsey, aki sztoribord-rajzolóként és animációs filmek sztorifelelőseként kezdte a szakmát, ám ez az első nagyjátékfilmje, így a rutin mellett valószínűleg túl sok beleszólással nem is rendelkezett magába a forgatókönyvbe. Magára a rendezésre egyébként nem lehet panasz, ami a látványt és az adott cselekmény mozgóképre vitelét jelenti, ez azonban nem több iparosmunkánál, mely hatalmas támogatást kapott a profi animátorok, vágók, hangeffektesek és egyéb stábtagok részéről.
Így Az öt legenda látványos, időnként kedves és bájos mozi lett, amire ugyan nem lehet azt mondani, hogy lelketlen, azt viszont igen, hogy tucatfilm, mely inkább egy színes-szagos, trendi szórakoztató produktum, semmint igazi tündérmese. A történet szívét a gyerekek legendákba, s rajtuk keresztül az álmokba vetett hitének kellene jelentenie – ezt azonban csak részben sikerült úgy megvalósítaniuk az alkotóknak, hogy valóban hatni tudjon a nézőre. Ennek egyik oka, hogy a narratíva már nem igazán a gyerekeknek, illetve a gyerekekhez szól (lásd felnőtt témák és fordulatok, például „pszichologizálnak”), mely jelenség immár tendenciának nevezhető az animációs, illetve a családi filmként aposztrofált produkciók esetében. Miközben ugyanis a filmkészítők azon igyekeznek, hogy minden korosztály számára nyújtsanak valamit, amivel megfogják őket, gyakran elkövetik azt a hibát, hogy nem találják el az arányokat, illetve túlzásokba esnek, miáltal nincs meg a kellő koherencia az egyes jelenetek hangvétele között, vagy egyszerűen túlságosan elmennek az egyik irányba, ami itt is gyakran előfordul.
Miközben tehát a Bosszúállók képregényfilmnek igen jó, addig Az öt legenda legfeljebb közepes mesefilmnek mondható. Valójában nem más, mint egy tipikus Dreamworks-termék, bár azokból még a jobbak közül való – ezzel együtt adaptációnak távolról sem a legjobb. A trendeknek megfelelően itt is elsősorban a látványra és az akcióra helyeződik a hangsúly – nem véletlen, hogy videojáték is készült a filmből -, mely hiába „forgott” Tru 3D-ben, így sem sikerült a maximumot kihozni belőle. Akadnak ugyan látványos 3D-effektek, melyek kiaknázzák a cselekményben és a „díszletben” rejlő lehetőségeket (havazás, hógolyózás, repülés, akciók stb.), de ez inkább a film elejére jellemző. Később erősen háttérbe szorul a térhatás, mintha az alkotók az elején ellőtték volna az összes puskaporukat, hogy a végére szinte teljesen háttérbe szoruljon a „harmadik dimenzió”.
Jópofa, néha vicces és aranyos produkcióról van szó tehát, mely azonban jellegzetesen kommersz tulajdonságokkal rendelkezik. Éppen úgy, mint az a nagyobbacska adag pattogatott kukorica, amit szokásom ellenére a film nézése közben majszolgattam szintén nem kevés kóla kíséretében – Az öt legenda ugyanis tipikusan az a mozi, ami leginkább így élvezhető.