A film követi a megszokott Emmerich-féle sablont: érdekes, vizuálisan magával ragadó felütés; ezután jön a buta, kiábrándítóan lapos középső felvonás; majd egy túlspilázott, abból a bizonyos kalapból minden létező trükköt szégyentelenül előrántó, melldöngető befejezés, ami olyan közel merészkedik az önparódiához, hogy már akár viccesnek is nevezhető. Az elnök végveszélyben többnyire szórakoztató produktum amúgy, a maga Emmerich-szerű setesuta módján. Jobb, mint a 2012 vagy az I. e. 10 000, A függetlenség napjához nem ér fel, a Holnaputánnal pedig körülbelül egy szinten említhető. A még tavasszal bemutatásra került Támadás a Fehér Ház ellen egyébként szintén jobb volt ennél az esetlenül összerakott celluloid-pazarlásnál, így az idei blockbuster-szezon két nagyon hasonló „Fehér Ház-elfoglalós” akciósztorijának párharcából egyértelműen előbbi került ki győztesként – habár nem túl nagy előnnyel.

Egy rövid ideig Az elnök végveszélyben látszólag egészen realisztikus próbál maradni. A film elején látható biztonsági procedúrák kellő mértékben hitelesnek tűnnek ahhoz, hogy elhiggyük, a történet akár valós is lehetne. A díszletek alaposan meg vannak tervezve és szépen kivitelezettek, habár arról egyszeri laikusként vajmi kevés fogalmunk lehet, hogy a helyszínek, amiket látunk, azok valóban pontos másolatai-e az eredeti Fehér Ház belsejének. Megkapjuk a szokásos kihagyhatatlan expozíciót is, a karakterek bemutatásra kerülnek, lefutják kötelező köreiket. Channing Tatum, Hollywood éppen ügyeletes szépfiúja, jelenleg legitim húzónév box office szempontból, Cale szerepében látható. Ő az amerikai képviselőház elnökének, Eli Raphelsonnak (Richard Jenkins) a személyi testőre, egy leszerelt katona, aki leginkább egy titkosszolgálati pozícióra vágyik.
Főhősünk a Fehér Házban jár 11 éves kislányával, Emily-vel (Joey King), akit zsenge kora ellenére feltűnő módon érdekel a politika. Cale egyik régi ismerősével, a titkosszolgálatban dolgozó Finnerty ügynökkel (Maggie Gyllenhaal) történő, az áhított állás megszerzése tekintetében nem túl sok jóval kecsegtető, találkozása után úgy dönt, hogy lányával részt vesznek a hivatalos fehér házi körúton, majd hazamennek. A látogatás során Sawyer elnök (Jamie Foxx) is feltűnik, aki még azt is megengedi, hogy Emily videóra vegye őt, hogy aztán a lány YouTube csatornájára feltölthesse az anyagot. Nem sokkal ezután kezdetét veszi a káosz, amikor Stenz (Jason Clarke) és terrorista csapata támadás alá veszi a Fehér Házat. Mint kiderül, áruló van az elnök belső köreiben, aki nem más, mint a védelméért felelős részleg vezetője, Martin Walker (James Woods), egy velejéig gonosz és őrült elme, akinek motivációi bárminek nevezhetőek, csak éppen világosnak és közérthetőnek nem. De nem is ez a lényeg, hanem hogy Cale azon nyomban akcióba lendül, hogy megmentse az elnököt, kislányát, és úgy általában véve országát, „a szabadság földjét, és a bátrak hazáját”.
És végül is pontosan ez az az ok, amiért hajlandóak vagyunk kifizetni a mozijegy árát, és amiért beülünk egy Roland Emmerich filmre: mert garantáltan azt kapjuk, amit az előzetesek, a plakátok, és egyéb marketing eszközök ígérnek. Ez esetben Channing Tatumot, amint szétrúgja a rosszfiúk alfelét. És liftaknákban bujkál. És autós üldözésbe keveredik a Fehér Ház makulátlanra nyírt gyepén. És robbanások elől ugrik el. Az egész szekatúra alatt pedig olyan harmatgyenge egysorosokat ejt el, amikre most, ezen sorok írása közben akkor se tudnék visszaemlékezni, ha fegyvert tartanának a fejemhez. Nos, mindezt valóban meg is kapjuk, csak az a sok üresjárat és abszolút felesleges mellékszál ne lenne, amikor a film fogcsikorgatva igyekszik politikai thriller és súlyos dráma lenni, és dilettánsan kezelt mondanivalóval, vagy félresikerült karakterfejlődéssel megtölteni az akciójelenetek közti kevésbé mozgalmas szegmenseket. Mellesleg, ha valaki szívesebben látná Channing Tatum helyett Jamie Foxx-ot akció közben, neki is jut néznivaló, de kétségkívül jobban járna, ha inkább (újra) leülne a Django elszabadul elé. Ha valaki akció üzemmódba kapcsolt Maggie Gyllenhaal-ra számítana, annak csalódnia kell – ugyanakkor Emmerich művei vitathatatlanul sose voltak híresek az erős női karaktereikről.
Az elnök végveszélyben a kelleténél legalább fél órával hosszabb. szerkezetileg megfelelően szimpla, ugyanakkor mégis idegőrlően egyenetlen és átgondolatlan alkotás. Úgy 60 percnyi játékidő eltelte után a történet eljut ahhoz a ponthoz, ahonnan látszólag nincs hova tovább, csakis a finálé következhet, a nagy leszámolással. Ekkor kezdi el Emmerich és James Vanderbilt forgatókönyvíró rétestészta módjára elnyújtani a hátralévő időtartamot, annyira, hogy még kb. 70 percig legyen is valami tennivalója a szereplőknek. Ezt olyan klasszikus, unásig ismert megoldásokkal érik el, mint az életveszélybe kerülő kiskorú mellékszála; a semmiből arcunkba tolt, értelmetlen fordulat; és a bosszúja komplikált tervét hosszasan kiveséző főgonosz. Itt-ott még a vágás is hagy némi kivetnivalót maga után. Például az utolsó felvonás pusztakezes harca az alacsonyabb korhatár-besorolás megszerzése érdekében érezhetően rongyosra lett vágva.
Emmerich és Vanderbilt láthatóan jókora adag inspirációt merített John McTiernan örökérvényű Die Hard-jából és Michael Bay 1996-os A sziklájából is, odáig merészkedve, hogy néhol majdnem egy az egyben emelnek át jeleneteket vagy adott momentumokat az említett produkciókból, és ezt – mint ahogy azt sem, hogy koszos, véres atlétát viselő főhősüket pedig Bruce Willis ikonikus figurája után mintázták – még csak leplezni se próbálják. Mindez sajnos kicsit sem válik a film előnyére, épp ellenkezőleg. Ettől csak olcsó, sokadrangú másolatnak, sőt, másolatok másolatának érződik, és csak jóval kevésbé (már ha egyáltalán valamennyire) főhajtásnak a 80-as és 90-es évek akcióklasszikusai előtt.
A film agysejteket kímélően zsibbasztó, és érzékszerveket közepesen kielégítő; az akciójelenetek profin megkoreografáltak és a 150 millió dolláros büdzsé nagy része ott is van a vásznon bennük (különösen a pirotechnikában, a nagy gonddal megépített díszletekben és a rengeteg számítógépes trükkben), de többségükben nincs semmi igazán különös, emlékezetes. A Fehér Ház gyepén lezajló autós üldözés (egyben Az elnök végveszélyben egyik intellektuális mélypontja) legalább egyedi, és a kocsi ablakán rakétavetővel a kezében kihajoló színes bőrű elnök (aki laza, mert Air Jordan csukát visel, érted) képe egy sokkal jobb filmben még ikonikussá is válhatott volna.
A karakterek még jóindulattal is csak papírmasék, egydimenziós sztereotípiák, ennek ellenére a film indokolatlanul sok időt szán kibontásukra, és láthatóan erősen karakterfókuszú akar lenni. De aztán ezt az elképzelést, mintha az író valamiféle hirtelen ötlettől vezérelve a fejéhez kapna, fogja, és csak úgy sutba dobja az első felvonás után, és inkább elkezd az óriási robbanások és a nukleáris háborús fenyegetettség irányába fordulni, blőd elképzeléseket magához ölelve, és szinte teljesen faképnél hagyva a földhözragadtabb irányvonalat. Az elnök végveszélyben szeretne drámázni, mély lenni, politikai felhanggal bírni, szeretné, hogy komolyan vegyék, és azt is szeretné, hogy egy könnyed kikapcsolódást nyújtó semmiség legyen – ám ez egyszerre nem megy. Egy fenékkel két lovat megülni ugyan nem lehetetlen feladat, de túl nagy falat olyan kaliberű alkotópárosnak, mint Emmerich és Vanderbilt. Ez az identitászavar tartja vissza a filmet attól, hogy száz százalékig olyan szórakoztató, mókás hullámvasútút lehessen, gigantikus romboldával átitatva, amit Emmerich-től és társulatától az utóbbi két évtized során megszokhattunk.
Ha a közönség egy „Die Hard a Fehér Házban” típusú, buta akciófilmre lenne kiéhezve, azt a Gerard Butler nevével fémjelzett Támadás a Fehér Ház ellen megadta nekünk már több hónappal ezelőtt, minőségileg pedig felül is múlta Emmerich munkáját. Kevés nyomós okot tudunk tehát találni, amiért bűn lenne ugyanarra a témára ezt az újabb variációt most kihagyni. Őszintén szólva, kezd elegem lenni az olyan megaköltségvetésű holllywoodi akciófilmekből, amelyek az átlagos mozinéző intelligenciáját annyira alacsonyra tartják, hogy meg se próbálnak újszerű ideákkal előállni, legalább mérsékelt kihívások elé állítani minket, vagy esetleg picit komolyabban megdolgoztatni az agyunkat.
Nem kérek én sokat, tisztában vagyok vele, hogy az emberek többsége elsősorban kikapcsolódni jár moziba, de honnan vették a filmkészítők ezt az elképzelést, hogy az okos forgatókönyvek és a nagy robbanások kölcsönösen kizárják egymást? Bármennyire is meglepően hangzik, lehet úgy akciófilmet csinálni, hogy az felpumpálja adrenalinunkat, és eközben ne követelje meg azt, hogy a főcím előtt kapcsoljuk ki gondolkodó szervünket. Szomorú kimondani, de a mainstream filmkészítők jelentős része ellustult. Az elnök végveszélyben-hez hasonló produkciók csak zajos figyelemelterelő, mechanikusan összeállított mozgóképek sorozata – látványosak, de konganak az ürességtől. Kár, hogy olyan egyébként tehetséges színészek, mint Jamie Foxx, Richard Jenkins, és Maggie Gyllenhaal, és egy olyan karizmatikus sztár, mint Channing Tatum, ennyire ihlettelen, derivatív, a jó ízlésű filmkedvelő ember türelmét próbára tevő, felejthető akcióblődliben fecsérlik idejüket. Adekvát késő nyári blockbuster, de ne tegyük túl magasra elvárásainkat.