A történet Amleth legendájára épül, ami mellesleg a Hamlet c. tragédiának is alapjául szolgált. Az i.sz. 9. század végén egy ifjú viking herceg, Amleth megesküszik, hogy megbosszulja apja, Aurvandil király (Ethan Hawke) halálát, amiért nem más, mint Fjölnir nagybátyja (Claes Bang) a felelős.

A menekülni kényszerülő fiút, miután apja már gyermekként is harcosnak képezte, egy vad törzs neveli fel, akik mellett vérszomjas hadvezérré válik. A felnőttként visszatérő Amleth-et (Alexander Skarsgard) kizárólag a Fjölnir elleni bosszúvágy élteti, valamint hogy kimentse anyját, Gudrúnt (Nicole Kidman) annak mocskos karmai közül.

Fjölnir udvarába érkezve azonban a herceg kénytelen megtapasztalni, hogy nem minden az, aminek látszik. Ráadásul beleszeret a szövetségét felajánló szláv varázslólányba, Olgába (Anya Taylor-Joy), ami még tovább bonyolítja a korábban annyira egyszerűnek látszó felállást…
A cselekmény tehát lényegében a hős útja klasszikus verziójának egy speciális változata, melyben apja halála után látszólag csak a gyűlölet marad az ifjú protagonista számára, meghatározva teljes hátralevő életútját. A fő kérdés, hogy képes-e szakítani vele és egyszer megbékélni? Amleth-nek alapvetően két lehetőség közül kell választania: vagy a szeretteinek él, vagy az ellenségei legyőzésének. De vajon melyik a járható út számára, illetve választhatja-e egyszerre mind a kettőt?

Mindez már nagyban sejteti, hogy a narratíva középpontjában a sorsszerűség és a szabad akarat kérdése áll. Mivel akkoriban túlnyomórészt az előbbi határozta meg az emberek életét, különösen a törzsi és nomád körülmények között élőkét, nem csoda, ha Amleth-nek is ezzel a kihívással kell megküzdenie.

Félreértés ne essék, arról szó sincs, hogy mai modern korunkban kizárólag a szabad akarat diadaláról beszélhetünk…

A hiedelmek és az istenek akarata a viking kultúrában is szent és sérthetetlen volt. Emiatt aligha meglepő, ha az emberek életében elmosódtak a határok a való világ és a természetfeletti között, ami magában a filmben is visszatükröződik. Ennek ellenére a valóságban a vikingeké távolról sem volt az a romanticizált kultúra, amit manapság a különböző médiumokban mutatnak nekünk.

A viking harcosok úgy hitték, egy állat lakozik bennük, amely harc közben a felszínre kerül és átveszi az irányítást a testük felett. (Vagy éppen egy farkas és medve hibrid, mint Amleth esetében.) Ennek megfelelően előszeretettel hagyatkoztak ösztöneikre, testi erejükre és edzettségükre a harcban, ami különösen félelmetes és brutális ellenfelekké tette őket.

A folyamatos hódítások és a rabszolgaság intézménye okán ez egy rendívül kemény és könyörtelen világnak tűnik, melynek ugyanakkor mégis megvannak a maga kulturális és egyéb szépségei.
Az északi a mitológiát a realitással ötvöző ábrázolásmódja egy meglehetősen naturalisztikus produkciót ígér, melyet nyugodt szívvel csak felnőtteknek ajánlhatunk. Nem véletlen, hogy egyesek a Gladiátorhoz és az Apocalypto-hoz hasonlítják – ugyanakkor ez egy picit elvontabb és horrorisztikusabb azoknál, és a hős útja sem feltétlenül olyan egyértelműen protagonisztikus, amellyel nézőként feltétlenül azonosulni tudnánk.

Annyi bizonyos, hogy Az északi korántsem pusztán magáról a brutalitásról szól, hiába jut itt is lényeges szerep a barbár viszonyok bemutatásának. A film mondanivalójának többféle interpretációja létezhet: pl. a férfiak természetüknél fogva háborúznak, a nők pedig igyekeznek visszatartani őket; a bosszúnak mindig ára van stb. S bár a cselekmény kezdetben sablonos bosszútörténetnek indul, a narratíva képes meglepni bennünket, és más irányba elvinni a történet fonalát ahhoz képest, amit várnánk.

El kell ismerni, Robert Eggers rendező (A boszorkány, A világítótorony) igencsak alapos munkát végzett, ami a forgatáson adott instrukciók mellett az alapos kutatómunkára is kiterjedt. Eggers, aki többek között arról ismert, hogy mindig törekszik a történelmi hitelességre, régészek és történészek segítségét is igénybe vette a korhűség biztosítása érdekében.
Hogy ez itt mennyire sikerült, azt nehéz laikusként eldönteni, az viszont tény, hogy a díszletek, a ruhák és kellékek igencsak jól visszaadják a kor hangulatát, amit a már-már vallásos jellegű, darkos zene még inkább megerősít. A filmen belüli éneket részben maga Björk, a 90-es és a 2000-es évek sajátos stílusáról ismert, izlandi sztárja szolgáltatja, míg a zene megszólaltatásában fontos szerep jut a korabeli hangszereknek.

A hitelességhez az erős alakítások úgyszintén nagyban hozzájárulnak. A majd két méter magas, skandináv színész, Alexender Skarsgard fizikailag és mentálisan egyaránt azonosult a főszereplővel. Anya Taylor-Joy, akit sajátos kinézete látszólag aranyos kislányok és naivák eljátszására predesztinált, igen komoly színésznővé érett, míg Nicole Kidman újfent bebizonyítja, hogy még mindig képes meglepetést okozni.

Mindent összevetve Az északi egy brutális, látványban, hangulatában és emocionálisan is igen erőteljes produkció, ami jóval több puszta akciófilmnél vagy történelmi mozinál. Trendinek vagy közönségfilmnek semmiképpen sem nevezhető, így leginkább azoknak tudnám ajánlani, akik könnyed szórakozás helyett valami „velősebbre” vágynak, és nem ijednek meg egy kis vértől és brutalitástól.