A folytatásra a rendező személye megváltozott, mivel Johnstontól a korábban leginkább TV-sorozataikról ismert Russo-fivérek vették át a stafétabotot, miáltal az eredmény jóval feszesebbé, a kor követelményeinek megfelelőbbé vált, kellő mértékben adagolva az akciót és a karakterek közötti interakciót, a pörgős jeleneteket és a jellemek felépítését. Noha időről időre visszaköszönnek az első részben gyakran előforduló, csendesebb, elgondolkodtató pillanatok, a folytatás ütemezése sokkal kiegyenlítettebbre sikeredett, melyben egyszer sem ül le hosszú időre a cselekmény. Bár a két forgatókönyvíró maradt az első részből, ezúttal a sztori és a kissé döcögős karakterek is nagyjából a helyükre kerültek, és még a képregényekre épülő mitológiát is sikerült tovább bővíteni.

A filmben több új karakterrel találkozhatunk: a címszereplő tél katonáját övező misztikum a sztori egyik fő szálát képezi, de Sam Wilson alias Sólyom, a 13-as ügynökként ismert Sharon Carter, valamint Batroc is hasznos és érdekes adaléknak bizonyulnak. A főbb figurák, még ha helyenként elnagyoltak is, jellegzetes vonásokkal rendelkeznek, reakcióik és sajátos, többnyire csipkelődő humoruk egyaránt rájuk jellemző módon kerül bemutatásra. A jellemábrázolás ugyan még most sem mindig tökéletes, így egyes szereplők érzései, motivációi néha elég homályosak vagy haloványak, ennek ellenére mindvégig koherens módon illeszkednek a történetbe.
A daliás Chris Evans által életre keltett Amerika Kapitánynak ebben az epizódban ellenségei mellett magányával is meg kell küzdenie azok után, hogy vagy hetven évet töltött hibernált állapotban a második világháborút követően, és kétségek között vergődik saját szerepét, céljait illetően. Miközben a film egyik fő témája, hogy a jövőbe csöppent hazafi nem találja a helyét a világban, egy csipetnyi romantika is akad – habár némi visszatekintést leszámítva konkrét románc nincs a cselekményben, csupán kacérkodás. Utóbbi egyik tárgyaként láthatjuk a pimaszul vagány és ellenállhatatlan Scarlett Johanssont Fekete Özvegyként, akit újra megcsodálhatunk akció közben, természetesen jobbára a szemnek kellemes módon testre feszülő szerelésében.
Hozzájuk csatlakozik a harcban a talpraesett Sam Wilson (Anthony Mackie), egy különleges kommandós osztag tagja, aki jó haverként és derék hazafiként felajánlja segítségét a bajban. A trió tagjai külön-külön és együtt is jól működő csapatot alkotnak egymással, miáltal gyakorta humorral átitatott dialógusaik és csatajeleneteik egyaránt kellőképp szórakoztatónak bizonyulnak. Izgalomban sincs hiány, amiről részben a mindig titokzatoskodó Nick Fury gondoskodik, akit úgyszintén új oldaláról ismerhetjük meg, miközben tanúi lehetünk kálváriájának, melynek a saját életén túlmenően számtalan ártatlan ember sorsa a tét.
Ami a Bosszúállók sztorija után játszódó cselekményt illeti, valójában egy szövevényes összeesküvésről szóló kém-thrillerrel van dolgunk, melyben néha nem tudni, ki a jó és ki az ellenség. Mint a hasonló mozikban általában, természetesen itt is akadnak olyanok, akik készek feláldozni néhány millió életet a „nagyobb jó” érdekében, továbbá olyan aktuálpolitikai vonatkozásokkal is szembesítenek bennünket, mint az állandó kontroll és megfigyelés szükségességének a szabadság eszményével nehezen való összeegyeztethetősége.

A valódi kérdés persze az, hogy feláldozható-e akár egyetlen élet mások jóléte ürügyén – amit a narratíva eléggé egyértelműen, ám csupán felszínesen érint, miáltal mindvégig kissé súlytalan marad az ezirányú mondanivaló. Sokkal többet persze aligha várhattunk egy olyan produkciótól, mely alapvetően nem más, mint a modern, színes-szagos, ámbár viszonylag realista irányzatot képviselő szuperhősfilmek és a 70-es évek klasszikus politikai thrillereinek egymásba kényszerített ötvözete.
Mindazonáltal a fent leírt környezetbe nagyszerűen illeszkedik Robert Redford karaktere, aki a politikai machinációk mesterének szerepében tündököl. Alexander Pierce figurája a S.H.I.E.L.D. egyik vezetőjeként tulajdonképpen tisztelgés a veterán színész régi filmjei előtt (pl. A keselyű három napja, Az elnök emberei), melyben Redford, még ha nem is Oscar-díjat érő teljesítményt, de hetvenen túl is kellően meggyőző és karakteres alakítást nyújt. Nagyrészt szintén neki köszönhetjük, hogy számtalan részletet megtudhatunk magáról a S.H.I.E.L.D. szervezetről és múltjáról, amit a rajongók biztosan értékelnek majd.
A lépten-nyomon elejtett infomorzsákon és a Marvel-kánon bővítésén túl természetesen akciókban sincs hiány, ráadásul azok már-már hozzák a Bosszúállók igen magas szintjét – ami részben az elejtett egysorosokról és egyéb gegekről is elmondható, még ha a különböző jellemű karakterek ellentéteiből, összeütközéseiből és civódásából származó poénokkal vagy helyzetkomikummal nem is mindig vetekedhetnek. A látvány tehát újfent elsőrangú és modern, ráadásul az alkotók igyekeztek minimalizálni a számítógépes animáció használatát, ami kétségtelenül realisztikusabbá teszi a vásznon megelevenedő gépcsodák, illetve az emberek és szuperhősök csatározását. Ugyanakkor a 3D használatának olyannyira nincs valódi szerepe, hogy igazából említésre sem érdemes, ezért inkább IMAX-ben ajánlatos megnézni a filmet, amennyiben adott a lehetőség.
Természetesen jónéhány kikacsintással is találkozhatunk, melyek elsősorban a Vasember-filmek és a Bosszúállók irányába mutatnak, és a stáblista végén ezúttal sem maradt el a Marvel-adaptációk esetében immár tradíciónak tekinthető ráadás-jelenet. Merthogy a rajongók legnagyobb örömére kedvenc szuperhőseik kalandjai ezzel még korántsem értek véget – ami pedig konkrétan a Kapitányt, Amerika első számú hősét és megmentőjét illeti, 2015-ben a következő Bosszúállók-moziban, 2016-ban pedig újabb önálló folytatásban lehet hozzá szerencsénk.