A Britanniában lezajlott harcok a ma emberének érdeklődését persze elsősorban az azokból az időkből származó mendemondáknak, kalandos és rejtélyes történeteknek köszönhetően vívták ki – ilyen például a titokzatos körülmények között eltűnt kilencedik római légió legendája, melyet legutóbb a beszédes, A kilencedik légió magyar címmel ellátott film tolmácsolásában a mozivásznon is láthattunk. Azonban a jelen kritika tárgyát képező, A Sas néven futó alkotás – noha egyértelműen ugyanabból a mondakörből építkezik, továbbá húsz esztendővel később, és részben ugyanazon a vidéken játszódik – se nem hivatalos, sem pedig egyenes ágon továbbgondolt folytatása A kilencedik légió című mozinak. Habár a cselekmény szorosan kapcsolódik az i.sz. második században Britannia északi részén lemészárolt kilencedik légió legendájához, A Sas-t minden tekintetben másik stáb készítette, és a szereplők sem igazán köthetők – vagy legalábbis nem közvetlenül – a korábbi film karaktereihez. A legfőbb kapcsot talán a protagonista, Marcus Flavius Aquila (Channing Tatum), a sasos botot utoljára birtokló római katona fia jelenti – aki viszont még véletlenül sem feleltethető meg Titus Flavius Virilus, A kilencedik légió tábornoka vérének, lévén jelen moziban a főhős eltűnt apját – a Flavius-t leszámítva – gyakorlatilag teljesen más néven emlegetik.

Tekintve, hogy A Sas kvázi egyáltalán nem törődik nem hivatalos előzményének részleteivel, a két film közötti összefüggést nagyjából egyértelművé teszi a tény, hogy míg A kilencedik légió Neil Marshall rendező saját fikcionális sztoriját vette alapul, addig A Sas az elsősorban gyerekkönyveket kiadó, ám történelmi témákat is előszeretettel feldolgozó angol írónő, Rosemary Sutcliff The Eagle of the Ninth (magyarul kb. A Kilencesek sasa) című, 1954-ben megjelent kalandregényének adaptációjával készült. A történet szerint az ifjú Marcus Flavius Aquila, a frissen kinevezett centurió azért érkezik Britannia középső részének egyik római erődítményébe, hogy átvegye a helyőrség feletti parancsnokságot. Valójában azonban Marcust nem annyira a vonalak biztosítása vagy a barbár törzsek visszaszorítása motiválja, mint inkább a dicsőség, illetőleg a húsz évvel azelőtt tisztázatlan körülmények között, a kilencedik légió sasával együtt odaveszett apja s ezáltal családja hírnevének helyreállítása. Mindez részben hamar sikerül neki, amikor bátorságának és határozottságának köszönhetően a helyőrség kiállja egy nagyobb, elszántan küzdő kelta sereg veszélyes támadását – a csatában szerzett érdemeiért ugyanis kitüntetésben és elismerésben részesül a római parancsnokságtól. Nagy bánatára és dühére azonban a harcban kapott súlyos sebe okán leszerelik és nagybátyja dél-britanniai birtokára küldik, ahol kénytelen jobbára semmittevéssel és gladiátorküzdelmek hasztalan megtekintésével tölteni idejét.

A bevezető képsorok és az erőd ostroma után tehát egy meglehetősen vontatott és unalmas közjáték következik, melyhez néhány római nagykutya, helytartó és politikuspalánta, valamint Marcus korábban sohasem ismert, a fiatalembert mégis vendégszeretően és készségesen marasztaló nagybátyja (Donald Sutherland) is asszisztál. Miután az uraságokkal Róma britanniai hadjáratával kapcsolatban lamentálnak, a szórakoztatási céllal rendezett gladiátorjátékok alatt a közönség soraiban helyet foglaló, nemeslelkű hősünk megakadályozza egy barbár törzshöz tartozó, a küzdelmet megtagadó fiatal rabszolga, Esca (Jamie Bell) kivégzését, akit bácsikája jutalomból neki ajándékoz. Noha Marcus nem igazán tud mit kezdeni a váratlan ajándékkal, mivel sohasem vágyott igazán rabszolgára, Esca ősei becsülete és szokásjoga alapján örök hűséget esküszik neki, amiért megmentette életét az arénában. Amikor azonban hírét veszik, hogy valahol északon látták a barbárok kezében a kilencedik légió elveszített sas ereklyéjét, az akadályt nem ismerő Aquila előtt felcsillan a remény: végül talán mégis lesz rá alkalom, hogy helyreállítsa apja csorbát szenvedett hírnevét. Ekkor már egyenesen kapóra jön számára Esca származása, nyelv- és helyismerete – s nem törődve azzal, hogy a rómaiakat egyébiránt megvető és gyűlölő szolgája elviekben bármikor átvághatja a torkát, kettesben (a lovakat is ide számítva négyesben) indulnak el északra, az ellenőrizetlen és vad vidékekre, hogy csak a sassal együtt térjenek vissza, vagy sehogyan.
Marcus apjának személyén túl további különbség A kilencedik légió című mozihoz képest, hogy a rómaiak ezúttal egészen más ellenség ellen küzdenek – a harcias piktek helyett a nem kevésbé veszélyes kelta törzsekkel, például a „brigantes” nemzetséggel találják szemben magukat, melyből Esca is származik. A sasos szimbólum keresése során azonban a nyomok egy még agresszívabb horda, a „seal” népnek nevezett törzs felé vezetnek, akik egészen fent északon, a mai Skócia hegyvidékein élnek, nomád körülmények között. Viszont újabb halovány kapcsolatot jelent a két film között a kilencedik légió lemészárlását túlélő, majd egy helyi nővel családot alapító katonával való találkozás – noha a veterán légiós nyilvánvalóan nem ugyanaz a személy, mint A kilencedik légióban megmenekült és a vadvidéken letelepedő Quintus Dias. A Marcusékat útba igazító Guern (Mark Strong) múltját valójában teljes homály fedi – lényegében csupán annyit lehet tudni róla, hogy a mészárlás idején még látta az idősebb Aquilát a féltve őrzött sas szimbólummal a kezében. És ezzel végleg ki is merülnek A Sas és A kilencedik légió között található összefüggések, melyek kivesézése után hasonlóságok helyett már inkább csak alapvető különbségeket lehetne megállapítani a két film között.
Elegendő azonban annyit tudnunk, hogy míg A kilencedik légió egy meglehetősen pörgős és felettébb véres mozi volt, addig A Sas egy jóval mérsékeltebb tempójú és „közönségbarátabb” produkció – itt ugyanis az alacsony korhatár-besorolás megőrzése érdekében egyszer sem láthatunk literszám fröccsenő vért, repülő fejeket és végtagokat, vagy nagytotálban bezúzott koponyákat. Mégsem az erőszak és a halál kevésbé érzékletes vagy naturalista bemutatása az, ami elsősorban aláássa jelen produkció potenciálját, sokkal inkább a kevésbé hiteles karakterek, valamint a rendezés alapvető hiányosságai. A komoly dokumentumfilmes múlttal és számtalan díjjal rendelkező direktor, Kevin Macdonald, aki azóta olyan játékfilmek elkészülését is levezényelte, mint a BAFTA-díjas és a kritika által is elismert Az utolsó skót király vagy a szerényebb sikert elkönyvelt A dolgok állása, láthatóan ezúttal is törekedett a sallangmentes és valósághű történetmesélésre. Hiába azonban a visszafogott, a pátoszt vagy a hatásvadász elemeket többnyire mellőző, realizmusra kiélezett ábrázolásmód, ha nem tudjuk igazán átélni az eseményeket – legalábbis részben annak köszönhetően, hogy a rendezés egy alapvetően fantáziátlan és sótlan, valódi inspirációtól látszólag mentes iparosmunka. Persze lehetséges, hogy Macdonald kezét nagyban megkötötte a forrásmű és a filmstúdió, ennél azonban biztos, hogy többre lett volna képes.

A narrációt az elképzelés hiánya mellett némi szétszórtság jellemzi, ami az alkalmi flashback-ek, illetve a múltbeli események elbeszélés alapján történő rekonstrukciójának következetlen használatában is megmutatkozik. Továbbá helyenként nyilvánvalóan érzékelhetőek az utóbbi évek sikeres történelmi filmjeiben látott mozzanatok, mint ahogy jól megfigyelhető a Gladiátor által kitaposott vonal – a legfeltűnőbb utalás a római katonákat vezető főhős ismerős attitűdje és megnyilvánulásai embereivel szemben, valamint fohásza az istenekhez a siker érdekében. A fiatal Marcus azonban sajnos távolról sem olyan karizmatikus vezető, mint Maximus volt a Gladiátorban – vagy akár Quintus Dias A kilencedik légióban -, ami a rendezés hiányosságain túl a főszereplő Channing „G.I. Joe” Tatum számlájára írható. Sokszor éppen a legfontosabb pillanatokban hiányzik az átélés, ami az Esca-t alakító, a harcosnak egyébiránt elég nehezen elképzelhető Jamie Bell teljesítményéről is elmondható. De ami azt illeti, a színészi játék a produkció jelentős részében hagy kívánnivalót maga után – talán túlzás nélkül kijelenthető, hogy még a barbárok ifjú és kegyetlen vezetője a legmeggyőzőbb a szerepében. A producer valamilyen módon – nyilván egy megfelelően vaskos csekkel – még a veterán Donald Sutherland-et is megnyerte a film számára, azonban az ő szerepe és alakítása is az abszolút feledhető kategóriába tartozik.

A film alapjául szolgáló regényhez nem volt ugyan szerencsém, de a belőle készült forgatókönyv sajnos szintén igencsak gyengus lett. A történelmi hűség természetesen ezúttal sem a legfontosabb szempont – már csak az alapmű fiktív jellege miatt sem -, ezt azonban nem is várta senki egy kalandfilm esetében. De nem is ez a fő gond a forgatókönyvvel… Nem tudom, mennyiben változtatták meg az eredeti sztorit és a részleteket, de a vászonra vitt történet az előzmények ismeretében szinte végig kiszámítható – hacsak nem számítjuk ide, hogy egyszer váratlanul feltűnik egy korábban nem ismert nagybácsi, máskor meg a csodával határos módon, az ellenséges terület közepén előkerül egy évtizedekkel korábban lemészárolt légió kéttucatnyi túlélője teljes fegyverzetben. Az erőltetettnek ható, olcsó és átlátszó fordulatokat már eleve az a tény is előrevetíti, hogy a főhős, illetőleg a sasos jelképet elveszítő apja családneve Aquila, mely latin szó jelentése nem más, mint „sas”. Az életéért cserébe halálig tartó hűséget fogadó szolga és bajtárs történetét is többször láthattuk már – jelen esetben csupán abban nem lehetünk száz százalékig biztosak (legfeljebb kilencvenötig), hogy elárulja-e a barbárokkal amúgy igen zavaros törzsi kapcsolatban álló Esca a gazdáját, és ha igen, mikor. Habár a feszültség valamennyire érezhető, valódi izgalomra nagyon ritkán van okunk, ami talán a túlságosan kevés ritmusváltásnak is betudható. Ráadásul egyes szakaszok szinte teljességgel unalomba fulladnak, így a majdnem két órás játékidő túlságosan hosszú és vontatott benyomást kelt. Sajnos nincsenek igazán emlékezetes pillanatok sem, a befejezés pedig a két főszereplő közti párbeszéddel egyenesen komolytalan és értékelhetetlen lett. Némileg ironikus módon a történet legfőbb tanulsága már a film első felében, a politikusokkal való beszélgetés során elhangzik, s nagyjából ennyi a lényege: egyáltalán mi a fenének vesződtek a rómaiak az egész Brit sziget meghódításával, az északi hegyvidéket is beleértve, amikor igazából semmi sem várt ott rájuk, amiért érdemes lett volna harcolni?
A film technikai megvalósítására nem igazán lehet panaszunk, határozottan látszik, hogy igyekeztek mindent „kézzel”, minimális számítógépes segítség mellett megvalósítani. Alapvetően a fényképezés is rendben van, bár a látványos alapanyag okán egyáltalán nem mondható kiemelkedőnek. Itt jegyezném meg zárójelben, hogy a filmet részben Magyarországon forgatták, tehát a műtermeken kívül az itteni külső helyszínek szolgáltak dublőrként a brit erdőségek számára. (Azért persze akadt jónéhány eredeti helyszín is, mint például Skócia hegyvidékei.) Természetesen a hazánkban zajló forgatás okán előfordulnak a filmben magyar mellékszereplők is, akiket azonban a magyar színészeket kevésbé ismerő nézők valószínűleg észre se fognak venni. Annak ellenére azonban, hogy az ókori jelmezek és kosztümök elég meggyőzőek, a barbárok ősi nyelve is aprólékos gondossággal összerakott, a harcok jól megkoreografáltak, a tájak gyönyörűek és izgalmasak – különösen a vadregényes skót hegyvidék -, valami mégis hiányzik, amitől az egész produkció valóságosnak hatna.
Általában nem szeretem ilyen módon kategorizálni a filmeket, de azt kell mondjam, A Sas egy minden tekintetben B kategóriás mozi lett, és hát nem éppen a szó jó értelmében véve. A B kategória ellenére persze még lehetne szórakoztató és élvezetes, de sajnos tökéletesen elvész az átlag között a vontatott történetvezetésnek, valamint a halovány színészi és direktori alakításoknak köszönhetően. Ha már legendákról és kalandról van szó, A Sas távolról sem Az utolsó mohikán – ami valószínűleg nemcsak a filmek, hanem az eredeti irodalmi művek vonatkozásában is elmondható. Bár azt azért látatlanban le kell szögezni az eredeti regény védelmében, hogy gyaníthatóan még mindig jobb a moziváltozatnál, mivel olvasás közben teljesen a saját képzeletünkre van bízva a történet vizualizációja. Ami pedig magát a filmet illeti, ebben az esetben alighanem az jár jobban, aki nem látta korábban A kilencedik légió című „előzményt”, illetőleg azelőtt egyáltalán nem ismerte a történetet vagy a legendát, melyek tudatában A Sas sajnos nagyon kevés meglepetést vagy minőségi szórakozást tartogat a néző számára.