Lényegében csak szuperlatívuszokban lehet beszélni róla, másképpen nem is. Az Ismeretlen vizekben megvan mindazon elemek összessége, melyek sikerre vitték a szériát – sőt, ha ilyesmi lehetséges, még tovább fokozódik azok intenzitása. Több speciális effektust, több (és természetesen minden eddigieknél izgalmasabb) kalandot, több kardvívást, több akciót és nagyobb téteket ígér, megfejelve mindezt 3D-vel, a sorozat történetében először. A története picivel összeszedettebb, mint az előzményeké, és bár még így is egy nagy kuszaság, igen, de az előző két részhez képest végre legalább a felesleges csűrés-csavarást sikerült minimális szintre visszaszorítaniuk az íróknak. Áldásos megnyugvást jelent, hogy ez alkalommal nem traktálnak minket abszolút szükségtelen fordulatokkal minden tizedik percben. A Holtak kincse és A világ végén fogták mindazt, ami könnyeddé és élvezetessé tették a sorozat nyitófilmjét, és leöntötték sok-sok tízmillió dolláros mázzal, béklyóba fogva azt a nosztalgikus, és önfeledt nyári szórakozást, melyet az első rész jelentett. A folytatások gyengén rendezettek és hivalkodóan drága kinézetűek voltak; túlfújt hollywoodi lufik, amik nem elégedtek meg szimplán azzal, hogy szórakoztassanak, el akartak kápráztatni túlpörgetett természetükkel. Az Ismeretlen vizeken tehát, miközben mindenképpen A Karib-tenger kalózai saga méltó folytatásának bizonyul, végre-valahára szakít a korábbi epizódok hagyományával, és legalább egy, de inkább másfél-két fokozattal is visszavált az öncélú grandiózusságot illetően.

Mégis, az Ismeretlen vizeken így is túlzsúfolt, túlzásba vitt és feleslegesen túlkomplikált film, és a direktori székben Verbinski helyét átvevő Marshall nem veszi észre, hogy mennyire fárasztó tud lenni a nonstop akció. Kisebb-nagyobb bunyó, kardozás, összeveszés vagy futás átlagosan öt percenként bukkan fel filmjében, ami azt az érzést kelti mint ha Marshall és forgatókönyvírói, Ted Elliott és Terry Rossio még annyira se tartaná a közönségét, hogy az képes lenne egy egyszerű, két karakter között zajló dialógust megérteni, befogadni.
De mindenféle dramaturgiai és egyéb jellegű betegsége ellenére is, annyi legalább bizton állítható az Ismeretlen vizekről, hogy valamiféle megfoghatatlan aura, az alkotói jószándék által vezérelt ártatlanság köde lebegi körül. Észszerűbb keretek közé szorított, de még mindig a befogadhatóság határait igencsak közelről súroló mennyiségű különleges effektusai és seregnyi újrafelhasznált, ihlettelen szerkezeti panelja közepette ajánl itt-ott pár valóban emlékezetes, magával ragadó momentumot, de nagyobb részt mégis csak csupa műanyag és lelketlen CGI, amit az egeres cég őszinte, valódi varázslatként igyekszik eladni a népnek.

Johnny Depp, a franchise önálló mozgatórugója, szíve és lelke egyben, visszatér Jack Sparrow kapitány szerepében: főhősünk hajóját vesztve rójja London utcáit, ám amikor a fülébe jut, hogy egy imposztor az ő neve alatt éppen legénységet gyűjt magának a városban, akkor úgy dönt, ezt nem hagyhatja annyiban, és utána jár a dolgoknak. Amikor szemtől szembe kerül bajuszos hasonmásával, kiderül, hogy egyik rég elveszett szerelmével van dolga, aki férfinak, egész pontosan magát Jack Sparrow-nak álcázva intézi ügyeit. Angelica (Penelope Cruz) még felragasztott ál-arcszőrzetével is csodálatosan néz ki, és habár Jack úgy tesz, mint ha a nő számára semmit se jelentene, mégis világos, hogy jóval több volt köztük egykor puszta barátságnál – Jack érzései pedig mit sem változtak azóta. A kifejezetten zavaros történet középpontjában a legendás ifjúság forrásának megtalálása áll, melyre állítólag a híres spanyol felfedező és konkvisztádor, Ponce de León is hőn áhítozott, ám soha nem sikerült fellelnie. A spanyolok igényt tartanak rá; az angoloknak is kell; és ráadásképp utóbbiak Jack öreg ellenségét, Barbossa kapitányt (Geoffrey Rush) nevezték ki a forrás megszerzésére irányuló expedíció vezetőjének. Feketeszakáll (Ian McShane), a félelmetes kalózkapitány, hasonlóképpen elsőként akar odajutni, és kisajátítani az örök ifjúság mesebeli forrását. Az életveszélyes kalandok során mindvégig a levegőben lóg annak a kérdése is, hogy a kétszínű Angelica vajon Feketeszakáll lánya-e vagy sem.

A hajsza földön és vízen egyaránt tartogat számunkra kellemes, adrenalinszint-emelő pillanatokat, még ha azok kicsit repetitívek is tudnak lenni időnként. Meglepő módon a szereplők ezúttal sokkal több időt töltenek a szárazföldön, mint bármelyik korábbi filmben. A Dariusz Wolski által fényképezett produkció (ő volt a másik három rész operatőre is) a gigantikus költségvetése ellenére sem olyan bámulatosan csillogó, kristálytiszta képi világú, mint amilyennek lennie kéne: a hajókon játszódó, tengeri jelenetek ködösek, sötétek, csiszolatlan, durva hatásúak. Hálaistennek miután a történet helyszínt vált és áthelyeződik a dzsungelbe, máris jobban életre kel a film vizuális szempontból; öröm látni az éles, élénk színeket, amik csak úgy vibrálnak, és nagyot dobnak a látási viszonyokon is, sokkal könnyebben kivehetővé válnak a vásznon történtek. Depp valahogy nyugodtabbnak, magabiztosabbnak látszik szerepében, mint ha most kényelmesebbnek érezné Jack Sparrow bőrének (és ezzel együtt persze elhanyagolhatatlan kellékeinek) immár negyedik alkalommal történő magára öltését. A legutóbbi filmben a karakter átesett a ló túloldalára: a kalózfilmek Buster Keaton-jává lényegült át, jobbra-balra dőlöngélő, magában motyogó bohóc lett, aki kalandjainak 90 százalékát puszta vak, bolond szerencsével éli túl, és az esetek felében szinte azt se tudja, hol van. Ez valamelyest már az eggyel előbbi részben is jelen volt, de elég csak A világ végén hallucinációit, pszichedelikus atmoszféráját felidézni, hogy belássuk, a talaj ott és akkor teljesen kicsúszott a közkedvelt figura lábai alól.

Tulajdonképpen mindkét folytatásban csak egy apró, mikroszkopikus méretű hajszál választotta el Sparrow-t attól (többek szerint még annyi sem), hogy önmaga ócska paródiájává váljék. De A Karib-tenger kalózai Depp nélkül fabatkát sem érne, és ezzel a készítők is maximálisan tisztában vannak. Az Ismeretlen vizeken sztárja, minden kalóz legnépszerűbbike őrült látomások és bármi nemű egyéb, oda nem illő sallang nélkül tér vissza megszokott manírjaival, félrészeg sétájával és utánozhatatlan egysorosaival.
Az Ismeretlen vizeken a Disney egyik legnagyobb fejőstehenének legfrissebb epizódja, és mint ilyen, véletlenül sem azon produkciók közé tartozik, amelyeken a stúdió ici-picit is spórólni szándékozna. Állítólagos 250 millió dolláros költségvetéséből mondhatni minden cent meglátszódik a kész produktumon: a különleges effektusok nem tolakodóak, nem támadnak le minket, viszont olyan látványosak, amennyire csak az éppen aktuális csúcstechnológiák megengedik. Túlzás lenne azt állítani, hogy minden akciójelenet újszerű, eredeti és felejthetetlen, éppen ellenkezőleg, a nagyobb részük nem az, ugyanakkor az átlagos hollywoodi közönségfilmektől elvárt (nem igazán magasra helyezett) lécet az Ismeretlen vizeken-nek mindenképpen sikerül méterekkel túlugrania.

Az Ismeretlen vizeken elsőrangú számítógépes animációk segítségével életre keltett furcsaságai közül a leginkább említésre méltóak a sellők, vagy ha úgy tetszik, szirének. Az ifjúság forrásának aktiválásához szükséges talizmánok között ugyanis szerepel egy sellő könnycseppje. Mi sem egyszerűbb, csak találni kell egy sellőt, megríkatni, és készen is vagyunk, nemde? A helyzet sajnos nem ilyen egyszerű, ezek a hableányok ugyanis nem dalolásznak a szerelemről és boldogságról, helyette bűbájukkal elvarázsolják áldozataikat, majd kiugranak a vízből, rájuk vetik magukat, és borotvaéles szemfogaikkal szétmarcangolják a prédát. A 3D-s formátumról ugyan továbbra sem vagyok jobb véleménnyel, és redundáns, zavaró figyelemelterelésnek tartom, az tény és való, hogy az Ismeretlen vizeken térhatás terén kiválóan teljesít. Egy Jerry Bruckheimer által pénzelt, több százmillió dolláros film nem fogja kiszúrni a szemünket olcsó, utólag konvertált vacakkal, megkapjuk, ami jár az inflált jegyárért cserében. Csak hogy mégis biztosan észre is vegye a közönség, miért fizetett majdnem kétszeres belépti díjat, a film meg sem próbálja finoman, visszafogottan tudtunkra adni 3D-s mivoltát. Megállás nélkül repkednek a tárgyak, személyek felénk: legyen az guruló hordó, fröcskölő víz vagy éppen bor, kardvég, egy Johnny Depp-ről mintázott voodoo bábu, vagy maga Johnny Depp.
Az Ismeretlen vizeken csordultig van karakterekkel, expozícióval és egy újabb ostoba romantikus mellékszállal is megörvendeztet minket, ha hiányolnánk Bloom és Knightley esetlen szerencsétlenkedéseit. Rob Marshall rendezése nem több egyenetlen iparosmunkánál. Más oldalról nézve viszont ez egy látványos, humoros, akciódús, szórakoztató nyári blockbuster, kétórányi ártatlan kikapcsolódás, amire a család valamennyi tagja nyugodtan beülhet. Az Ismeretlen vizeken tipikusan az a film, melyet nehéz száz százalékosan objektívan megítélni. Aki a sorozat rajongója, és mindhárom előző rész tetszett neki, az most se fog csalódni. Akinek az első film tetszett, de a folytatásoknál már húzta a száját, az talán kellemesen fog csalódni, de rajongani ezért a fejezetért se fog. A lényeg, hogy egyszer úgyis mindenki megnézi valahol, valamilyen formában.