A rendkívül látványosra, a tartalmat és a bevételt illetően azonban felemásra sikeredett Feledés után tehát a karrierje csúcsát alighanem maga mögött tudó Cruise újfent egy sci-fivel próbálkozik, ezúttal a Bourne-rejtély és a Mr. és Mrs. Smith című filmekről ismerős Doug Liman rendező irányítása mellett. Noha A holnap határa koncepciója részben hasonló a Feledéséhez, a csavart ez alkalommal a megszálló földönkívüliek más jellegű ténykedése képezi: a főszereplő időhurokba kerül, vagyis újra meg újra átéli ugyanazokat az eseményeket, csak minden esetben egy kicsit másképpen, míg végül meg nem találja a megoldást a hurok megszakítására.

William Cage őrnagy (Cruise) egy harctéri múlttal egyáltalán nem rendelkező, valójában a marketingben jeleskedő katonatiszt, aki az események ironikus összjátéka folytán egy földönkívüli invázió kellős közepébe csöppen a francia partvonalon. A csata poklában természetesen ő sem sokáig húzza, ám halála után legnagyobb megdöbbenésére újfent az előző napra ébred. Az utolsó napját ily módon újra meg újra átélni kénytelen férfi egyre ügyesebb és tapasztaltabb lesz, és keresni kezdi a kiutat önnön végzete, illetve az idegenekkel szembeni biztos vereség elől. Szinte kilátástalannak látszó küldetésében csupán egyetlen ember, a hősként ünnepelt Rita Vrataski (Emily Blunt) segítségére számíthat, akivel együtt igyekeznek átírni saját, illetve az emberiség látszólag előre elrendelt sorsának menetét.
A film koncepciója egy japán ifjúsági regény adaptációjából származik, mely érdekfeszítő ugyan, de ha még nem is agyonhasznált, a műfaj rajongói számára távolról sem hat újszerűnek. Legutóbb a Forráskód című moziban akadt dolgunk nagyon hasonló felállással, de az alapötlet már a 2004-ben megjelent Sakurazaka mű idején sem számított újdonságnak, lévén például már a Star Trek tévésorozatban is láthattunk időhurokkal kapcsolatos epizódo(ka)t, de az Idétlen időkig című, 1993-as Harold Ramis komédiában lényegében szintén ugyanazzal a koncepcióval, egy teljes nap újra meg újra történő átélésével találkozhattunk. Habár A holnap határa esetében nem annyira romantikus filmről, mintsem egy sci-fi akciófilmről beszélhetünk, némi átfedés azért mutatkozik, mivel a műfajtól megszokotthoz képest a film narratívája jóval könnyedebb hangvételt képvisel.
Protagonistánk szokatlan szituációkba való keveredésének humorral átitatott bemutatásán kívül a komikus felhang egyértelmű bizonyítékaként szolgál Bill Paxton szarkasztikus főtörzsőrmesterként való szerepeltetése, mely találó poén és egyben főhajtás a veterán színész karrierje előtt. Brendan Gleeson nagydarab, mégis intelligenciát sugárzó tábornoka úgyszintén remekül eltalált karakter, aki adott esetben nem átall visszaélni pozíciójával csupán saját hatalmának fitogtatása vagy rosszallásának kifejezése végett. A játékidő jelentős részében középpontban álló Cruise és Blunt interakciói pedig tele vannak a feszültségoldást célzó, könnyed pillanatokkal, melyet nagyszerűen kiegészít a főtörzs katonai alakulatának tagjaival folytatott, vissza-visszatérő csipkelődés.
A színészek tehát bőven hozzák azt, amit egy efféle blockbusterben való alakítástól elvárhatunk, és ahogy az egy ilyen mozinál dukál, az effektekért felelős szakemberek úgyszintén kellőképpen kitesznek magukért. Habár a 3D-nek csupán a film elején, a csatajelenetek alkalmával akad bármiféle szerepe, hogy a későbbiek folyamán teljességgel elveszítse jelentőségét, a részben apokaliptikus helyszíneken keresztül elénk táruló jövő képei hatványozottan stimulálóan hatnak, legyen szó akár a kaotikus küzdelem vagy az inváziót követően földig rombolt város által nyújtott vizualitásról. Az ütős és amikor kell, dinamikus hangeffektek terén sem szenvedünk hiányt, amit Christophe Beck zenéje tesz az érzelmek szintjén is átélhetővé.
A pörgő akció, robbanások és izgalom mellett a cselekmény változatossága is gondoskodik arról, hogy a néző ne unatkozzon a közel kétórás játékidő alatt, lévén hiába éli át hősünk ugyanazt a napot számtalanszor, a tettei révén befolyásolt események szinte sohasem ismétlődnek meg ugyanúgy kétszer egymás után. A narrációra tehát összességében nem panaszkodhatunk, mivel az úgy ahogy elgondolkodtató cselekmény mellett a kellő dinamika és a humor sem hiányzik. Egy hasonlóan kommersz produkciótól aligha várhatunk többet, legfeljebb annyit róhatunk fel az alkotóknak, hogy az I. és a II. világháború eseményeivel kapcsolatos párhuzamok meglehetősen olcsó és ötlettelen húzásnak minősülnek, a franciaországi támadás pedig egyenesen a normandiai partraszállásra hajaz.
Eredetiségről tehát eme sci-fi alkotás esetében sem igen beszélhetünk, még ha nem is kell szembesülnünk olyan szintű plágiummal, mint a már emlegetett Feledés megtekintése során. Tény, hogy nem egyszer láthattunk már időutazást, idegen inváziót vagy akár az emberi képességeket drasztikusan megnövelő harci exoskeletont a mozivásznon, melyek némiképp sajátos újrakeverésével van dolgunk.

Mindezt figyelembe véve megállapítható, hogy A holnap határa lényegében tökéletesen illeszkedik a kor tipikus hollywoodi blockbustereinek sorába – ugyanakkor az átlagból némiképp kiemeli, hogy a cselekmény valamelyest az agyunkat is igénybe veszi megtekintés közben. A látványos és akciódús szuperprodukciók híveinek, illetve a casual sci-fi kedvelőknek minden bizonnyal bejön majd a film, de kellően alacsony elvárások mellett talán a műfaj hardcore rajongói is élvezni fogják.