A bűn éjszakája lényegében iskolapéldája annak, miként lehet totálisan elszúrni egy egyébként egészen eredeti, újszerűnek mondható ötletet. Ez a kihagyott ziccerek filmje, frusztráló csalódás szinte elejétől végéig. Elsősorban és legfőképpen egy konkrét aspektusa tekintetében elhibázott alkotás, bár megjegyzendő, ezer más sebből vérzik emellett is. A „kétkedés felfüggesztése”, angolul „suspension of disbelief”, hosszú ideje létező, már-már elcsépelt fogalom, mégis megéri majdnem minden esetben újra és újra előhozakodni vele, mert meglepően gyakori, hogy ezen a sarkallatos ponton csúsznak el a filmkészítők. Bizonyos fokig a kétkedés felfüggesztése nélkülözhetetlen eleme minden játékfilmnek. A nézőnek el kell fogadnia és hihetőnek is kell találnia a mozifilmek felnagyított, eltúlzott, vagy épp elnagyolt realitását, legyen az bármennyire különös és irrealisztikus, ahhoz, hogy a karakterek sorsával, és úgy általában véve, a történettel törődni tudjon.

Vannak műfajok, fantasy, horror vagy science fiction, amelyeknek nehezebb dolga van, ha a hihető univerzumok felépítésére kerül a sor, de ennek ellenére egyértelműen kivitelezhető a feladat. George Lucas egy fantasztikus, mégis igazinak érződő világot épített epikus űroperája köré. Peter Jackson el tudta érni, hogy szó szerint ott érezzük magunkat Középföldén, és szereplőinek minden mozzanatát izgalommal kövessük, mint ha csak személyesen ismernénk őket. John Carpenter majdhogy nem kibírhatatlan feszültséget és hátborzongató atmoszférát teremtett a Halloweenben. James DeMonaco, A bűn éjszakája írója és rendezője hendikeppel indul, és aztán csak tovább mélyíti a gödröt, amibe a felütéssel beleásta magát: egy rendkívül ingatag lábakon álló premisszára próbál lebilincselő thrillert/horrort ráhúzni, ám ha már az alapokkal gondok vannak, akkor az egész építmény egyhamar kártyavárként omlik össze, és így a cselekmény korán érdektelenségbe fullad.
A bűn éjszakája rögtön az első perctől fogva a külső szemlélő pozíciójába helyezi közönségét – olyan helyzetbe, ahonnan kifejezetten könnyű az ostobaságot és mesterkéltséget azonosítani, amivel a történet és a benne lévő szereplők bírnak. A bevezető szöveg felvázolja nekünk az alaphelyzetet. 2022-t írunk, és az Amerikai Egyesült Államok köszöni, remekül van. A bűnözési ráta soha nem látott mértékben alacsony, a munkanélküliség pedig 1 százalék alatti. A virágzó utópia, amelyet amúgy egy úgynevezett négyes mélypontú recesszió és az azzal járó katasztrofikus gazdasági és társadalmi helyzet előzött meg, egyetlen kiemelkedő törvényi beavatkozásnak köszönhető: a bűn éjszakájának.
Minden év március 22-én, egyetlen estére a kormány engedélyez bármilyen bűncselekményt. Kereken 12 órán át gyakorlatilag bármit szabad; legyen az lopás, erőszak, vagy gyilkosság. Nincs egy szál rendőr se az utcán, de a tűzoltóság és a mentőszolgálat is szünetel. Ez az a periódus, ami 365 naponta egyszer adatik meg a lakosságnak, amikor legálisan kiengedhetik magukból a „bent lakó szörnyeteget”, vagy pedig úgy dönthetnek, hogy inkább bezárkóznak megerősített otthonaikba, és nyugodtan kivárják az éjszaka végét. Persze azok számára, akiknek nem adatik meg, hogy egy ultramodern biztonsági rendszerrel felszerelt házban vagy lakásban élhetnek, erre az időre a tét nem kisebb a túlélésnél.

Ha úgy éreznénk, ez az alapkoncepció nehezen emészthető meg, készüljünk fel arra, hogy DeMonaco vajmi keveset tesz meg annak érdekében, hogy legalább kicsit is hihetővé tegye. Vannak ugyan a filmben időnként közbevetett, a háttérben egy televízió képernyőjén feltűnő klipek híradásokból és beszélgetős műsorokból, amelyekben „szakemberek” igyekeznek kivesézni azt, hogy a bűn éjszakája miért is működik oly hatékonyan, de magyarázataik infantilisek, komolyabb körülmények között egyszerűen megvédhetetlen érvekkel operálnak és a legkisebb analízis hatására azonnal darabjaikra hullanának.
Elég csak pár percre belegondolni a történet magját képező igencsak merész ötlet részleteibe, és egyből ráeszmélhetünk arra, hogy az mennyire légből kapott. A bűn éjszakája nem azon filmek egyike, ahol a háttérsztorit figyelmen kívül hagyhatjuk, és elég, ha csak az adott pillanatra koncentrálva követjük az eseményeket, hiszen folyamatosan emlékeztetnek minket arra az okra, amiből a konfliktus kibontakozik, és ami miatt tulajdonképpen az egész film létezhet. Jelenetek és mozzanatok, amik egyébként feszültnek és izgalmasnak vannak szánva, inkább fárasztóak és bugyuták. DeMonaco megfűszerezi forgatókönyvét szubtilisnek egyáltalán nem nevezhető társadalomkritikával is (rámutatva, hogy a bűn éjszakája lényegében a gazdagok megoldása a szegényebb társadalmi rétegek ritkítására), de hangvétele túlságosan is prédikáló, és mindössze a felszínt karcolgatja vele, a lényeg, a valódi mögöttes mondanivaló igazából kibontatlanul marad – pedig nem fér hozzá kétség, hogy lehetett volna ebben a történetben intelligens üzenetet találni, és azt effektíven közvetíteni.
Ethan Hawke és Lena Heady alakítja James és Mary Sandint, egy meglehetősen tehetős házaspárt, akik szép, látszólag barátságos környéken élnek, és házukon a legújabb biztonsági rendszer van telepítve. James maga is ilyen biztonsági rendszerek értékesítésével foglalkozik, és a szomszédság szinte valamennyi családjának ő segített beszerezni egyet – akik valamilyen rejtélyes, számomra nem igazán érthető, okból kifolyólag egyáltalán nem nézik jó szemmel azt, hogy James a nekik eladott védelmi rendszereken még jutalékot is keresett, a pénzt pedig volt olyan elvetemült, hogy családjára és házukra költötte. Elérkezik a bűn éjszakája, és Sandinék, tinédzser gyerekeikkel, Charlie-val (Max Burkholder) és Zoey-val (Adelaide Kane) együtt bezárkóznak, hogy békében és nyugalomban, otthon tölthessék ezt a 12 órán át tartó veszélyes időszakot.
Zoey 18 éves fiúja azonban besurran a házba, még mielőtt azt bezárják, azzal az állítólagos céllal, hogy beszélhessen Zoey apjával, aki nem is tud a lánnyal való kapcsolatáról. A fiú valójában a bűn éjszakája által nyújtott lehetőséggel élve egyszer s mindenkorra el akarja intézni a dolgot: fegyvert szegez Jamesre, hogy megölje őt, de a terv balul sül el. James lelövi a szerelem által elvakított (szerintem inkább egyszerűen pszichopata) srácot. A bajok itt még nem érnek véget: Charlie észrevesz a biztonsági kamerákon egy sérült, segítségért kiabáló fekete férfit (Edwin Hodge), úgyhogy mi mást tenne, természetesen feloldja a rendszert, és beengedi őt a házukba. Hamarosan kiderül, hogy a menekülő ember egy csapatnyi elkényeztetett, őrült főiskolás fiatal kiszemelt áldozata. Megszállott vezetőjük (Rhys Wakefield) közli Sandinékkel, hogy két lehetőségük van: vagy átadják nekik a férfit, vagy kis csapatával bejutnak az épületbe és mindenkivel végeznek.
Ethan Hawke játéka élettelen és üres, de nem hibáztatom, azzal tudott gazdálkodni, amit adtak neki. Hihetetlen, hogy ugyanez a színész mennyivel jobb tud lenni egy fényévekkel tehetségesebb író-rendező kezei alatt, nevezetesen például Richard Linklater romantikus Before-trilógiájában. Egyébként annyi biztos, hogy a színész most is jó üzleti döntést hozott: lemondott ugyanis sztárgázsijáról a profitból történő részesedés fejében. A film így pusztán 3 millió dollárból elkészülhetett, aztán egyedül Amerikában közel 65 milliós bevételt hozott. A csekkjén végül szereplő számról nem tudni, de biztos vagyok benne, hogy a lehető legszélesebb mosollyal az arcán fog menni a bankba beváltani azt. Lena Headey, és a két fiatal, Burkholder és Kane, hasonlóan középszerűek, megfelelően hozzák karaktereiket, arról pedig nem ők tehetnek, hogy azok előregyártott klisékből vannak felépítve.
A bűn éjszakája sajnos rettenetesen kiszámítható, átgondolatlan, a legelhasználtabb horror és thriller sablonokból összetákolt, rosszul megírt, rosszul megrendezett, és épp csak elégségesen eljátszott film. Előnyére legyen mondva, a maga 85 perces játékidejével (amiben a főcím és végefőcím is benne van) legalább gyorsan letudható. James DeMonaco valószínűleg művét zsánerfilmbe öntött allegóriának és elrettentő tanmesének szánta. Valójában szokványos, már ezerszer látott mintákat követő tucatslasher, amiben furcsa maszkos figurák ugranak elő a sötétből, miközben a főszereplők a közismerten együgyű horrorfilm-logika alapszabályai szerint cselekszenek. A tény, hogy az egésznek még valahol szándékolt társadalompolitikai üzenete is van, amit esetlenül próbál a szánkba rágni, csak tovább ront az összképen. Az ilyen minőségű produkciók általában a januári-februári hónapokban szoktak érkezni, most úgy tűnik ez véletlenül az ősznyitó program része lett.