A Shinobi név hallatán sokaknak azonnal egy bizonyos karakter ugrik be: Joe Musashi, a legendás harcos, aki évtizedek óta a franchise arca. Ő az, aki a nyolcvanas évek óta velünk van, mindig újabb és újabb formában térve vissza, hogy emlékeztessen: a csendben mozgó árnyék és a penge villanása sosem megy ki a divatból. A Shinobi: Art of Vengeance is köré épül, és bár a világ, a sztori és a mechanikák frissek, a központi figura maradt ugyanaz a higgadt, halálos hatékonyságú harcos, akitől egy egész generáció tanulta meg, mit is jelent nindzsának lenni.

A történet persze nem egy Shakespeare-dráma, de nem is kell annak lennie. A hősünk egy bosszúálló nindzsa, aki a klánja lemészárlása után indul útnak, hogy visszaszerezze a becsületet, és persze szétcsapjon mindenkin, aki útjába kerül. Tipikus revenge-story, de pont annyira működik, amennyire egy ilyen műfajban kell. Nem fogod könnyes szemmel olvasni a dialógusokat, de mindig van benne annyi motiváció, hogy szívesen menj előre, még a tizedik halálod után is.
Ha egy metroidvania játékban a harc unalmas, akkor az egész borul. Itt viszont pont ellenkezőleg: a harc a játék egyik csúcspontja. A mozdulatok gyorsak, pontosak, és ami a legjobb, hogy folyamatosan fejlődnek. Eleinte csak sima kardcsapásaid vannak, de hamarosan elkezd nyílni a repertoár: shurikeneket dobálhatsz, füstbombát hajíthatsz le, amivel eltűnsz az ellenség elől, vagy épp akrobatikus falugrásból oszthatsz le egy brutális légicsapást.

Az igazi ínyencség viszont az, hogy a pályán szanaszét szórt érméket gyűjthetsz, és ezeket elköltve a titokzatos Yokai árusnál vehetsz új képességeket vagy talizmánokat. Az új mozdulatok tényleg hozzáadnak a játékmenethez: például megtanulhatod a dupla dash-t, ami nem csak a harcban hasznos, hanem új területeket is elérhetővé tesz, vagy beszerezhetsz egy olyan pörgő támadást, ami egyszerre több ellenfelet kaszál le, ha épp körbevesznek. A talizmánok pedig igazi játékmódosítók. Van, ami extra támadóerőt ad, van, ami gyorsabb életerő-regenerációt biztosít, de akad olyan is, ami speciális elemi támadásokat enged – például tűzzel átitatott kardcsapásokat vagy villámgyors jeges shurikeneket.

Ezeket kombinálva mindenki kialakíthatja a saját stílusát: lehetsz lopakodós, ügyesen eltűnő szellem, vagy agresszív, tűzben fürdő bosszúangyal, aki mindent felperzsel maga körül. A bossfightok különösen élvezetesek: mindegyik egy kis puzzle, ahol nem elég eszetlenül csapkodni, meg kell tanulni a támadási mintákat, reagálni a mozdulatokra. Van olyan főellenség, aki villámgyors dash-ekkel rohamoz, más hatalmas fejszével zúzza a pályát, és persze a démoni szörnyek mindig hoznak valami extra mechanikát (pl. területet bénító varázsköröket). Amikor végre sikerül a sokadik próbálkozásra legyőzni az aktuális nagy dögöt, az egy olyan katartikus érzés, amit kevés műfaj tud ilyen jól hozni. És ami különösen tetszett, hogy a harcban mindig van súlyérzet: ha eltalálsz valakit, érzed a csattanást, ha téged csapnak arcon, az is olyan, mintha tényleg odavágtak volna. Ez nagyon sok pixel-art játéknak nem megy, itt viszont hibátlanul működik – a küzdelmek így nemcsak látványosak, hanem ösztönösen kielégítőek is.
Metroidvania fronton a felfedezés ugyanolyan fontos, mint a bunyó. És a Shinobi ebben sem marad el. A világ szép nagy, tele elágazásokkal, titkos átjárókkal, rejtett szobákkal. Klasszikus módon sokszor találkozol zárt ajtókkal vagy elérhetetlen platformokkal, amikhez majd csak egy új képességgel térhetsz vissza. Az a fajta „Aha!” pillanat, amikor rájössz, hogy „hé, ide már visszamehetek, mert van falugrásom!”, egyszerűen imádnivaló. És itt nem csak arról van szó, hogy plusz érméket találsz.

Egy bambuszerdő mélyén például eldugva találhatsz egy mini-szentélyt, ahol egy különleges talizmán vár rád, de persze nem adják ingyen: egy mini-boss őrzi, aki kisebb, de ugyanolyan trükkös, mint a nagy főellenségek. Másutt egy omladozó fal mögött rejtett szobába vezet az út, ahol ritka érmék lapulnak – ha éppen sikerül észrevenned a gyanús repedést a falon. A játék folyamatosan ösztönöz arra, hogy próbálkozz. Nem ritka, hogy a hátteredben villog valami furcsa fény, ami elsőre csak dekorációnak tűnik, de kiderül, hogy egy titkos átjárót jelez.

Vagy mondjuk egy látszólag zsákutca végén egy falugrással kombinált dash visz át a másik oldalra, ahol egy teljesen új ösvény nyílik meg. Külön plusz, hogy a felfedezés nem csak a tárgyakról szól, hanem a világépítésről is. A rejtett helyszínek sokszor újabb kis darabkákat fednek fel a háttérsztoriból: egy elhagyott dojo, ahol szétszórt pergamenek mesélnek a régi klánokról; egy szellemjárta barlang, ahol halvány feliratokat találsz a falon; vagy egy démoni pecséttel lezárt kripta, aminek a története sokkal több, mint egy egyszerű loot-szoba.
Ez a felfedezésre épülő játékosság a Shinobiban nagyon szépen ki van balanszolva – nem túl frusztráló, de nem is adja a szádba a megoldásokat. Az a tipikus „csak még egy szobát megnézek” érzés folyamatosan ott van, és pont ez teszi annyira addiktívvá a játékot. Most beszéljünk arról, ami elsőre mindenkit lenyűgöz: a grafika.

Ez a játék annyira szépen van pixel-artban kidolgozva, hogy simán elférne egy galériában is. A színek vibrálnak, a fények játékától kezdve a vér fröccsenéséig minden apróság tele van részlettel. És ami különösen fontos: nem csak szép, de funkcionális is. A pályák dizájnja világos, mindig tudod, merre mehetsz, mit lehet megfogni, és mit nem. A hátterek folyamatosan váltogatják a hangulatot: egyik pillanatban bambuszerdőben lopakodsz, ahol a szélben susogva hajladoznak a zöld szálak, és apró falevelek sodródnak keresztül a képernyőn.

Aztán hirtelen egy démoni kastélyban találod magad, ahol lobogó fáklyák festik vörösre a falakat, a háttérben árnyékok táncolnak, mintha maguk a falak is élőlények lennének. Kicsit később meg hófödte hegycsúcsokra érsz, ahol a hóvihar nemcsak látványos, hanem akadályozza is a látásodat – a kavargó fehérségből hirtelen bukkannak elő az ellenségek, amitől még feszültebb lesz a hangulat.
Külön élvezet, hogy minden helyszínhez tartozik valami apró vizuális extra, ami miatt emlékezetes marad. A mocsaras részeken például a víztükör tükrözi a Holdat, de ha beleugrasz, fodrozódik és torzul a kép. A barlangokban apró szentjánosbogarak világítják meg az utat, miközben a falakon nedvesség csillog.

Egyes pályákon a háttérben monumentális sziluettek sejlenek fel – ősi templomok, romvárosok -, mintha azt sugallanák: itt bizony van múlt, és neked még dolgod lesz vele. A pixel-art itt nem pusztán stílus, hanem tudatos eszköz. Minden animáció – a kardvágás lendülete, a shuriken pörgése, vagy ahogy a nindzsa füstfelhőben eltűnik – úgy van megrajzolva, hogy egyszerre legyen fluid és részletes.

Ritka az a játék, ahol a látvány ennyire nem csak szép, de tényleg erősíti a hangulatot is. A hangulat olyan, mintha egy régi nindzsás anime és egy modern indie játék találkozott volna. A zene pörög, hol tradicionális japán hangszerekkel, hol elektronikus aláfestéssel, és mindig jól ráérez arra, mikor kell adrenalint pumpálni a játékosba. A harci zenék különösen ütősek, de a nyugodtabb felfedező részekhez is van kellemes háttérdallam.
A játék egyébként nem könnyű. A sima ellenfelek még elmennek, de a bossok és a trükkösebb pályaszakaszok bizony tudnak hajtépőek lenni. Ez nem az a játék, ahol lazán hátradőlsz és fél kézzel végigtolod – itt figyelni kell, gyakorolni és sokat kell visszamenni. De, aki szereti a kihívást, annak ez inkább plusz, mint mínusz. A checkpoint rendszer szerencsére korrekt: nem dobál órákat vissza, de nem is szórja túl bőkezűen a mentési pontokat, szóval mindig van egy kis tétje annak, hogy életben maradj.

A Shinobi: Art of Vengeance egy olyan metroidvania, ami pontosan tudja, mit akar: látványos, élvezetes bunyót ötvöz a felfedezés örömével. Nem újítja meg a műfajt, de olyan biztos kézzel nyúl minden elemhez, hogy egyszerűen öröm vele játszani. A grafika szemet gyönyörködtető, a harc élvezetes, a világ tele van titkokkal és ami a legfontosabb, mindig van motivációd visszatérni. Ha szereted a metroidvaniákat, ha szereted a nindzsás hangulatot, vagy csak kell egy játék, ami egyszerre szórakoztató és kihívást is ad, akkor ezt bizony nem érdemes kihagyni.