1994-ben, mielőtt a harmadik rész kicsit megsavanyította volna eme franchise-ot, még sorozatot is kapott kedvenc króm kopónk, ám a széria nem igazán hozta a filmekre jellemző brutalitást, de legalább megismerhette a néző Alex Murphy valódi hozzáállását a bűnvadászathoz. Ez pedig az „inkább letartóztatom, semmint lelövöm” metodológiát követte. Szerencsére mai tesztünk alanyában, a RoboCop: Rogue City – Unfinished Business-ben, ezt teljességgel el lehet felejteni.

Eme alkotás neve ismerős lehet, ugyanis a RoboCop: Rogue City-hez tartozó DLC-ről van szó, melyről levakarták a DLC címkét, és önálló címként került a polcokra. Mondjuk pacsi a fejlesztőknek (vagy kiadónak), hogy ennek ellenére megőrizték a DLC-féle árat a játékon, de persze az is igaz, hogy eléggé morcos lettem volna (és valószínű sokan mások is), ha teljes árat kellett volna ezért fizetnünk. Ráadásul még a Rogue City-n sem kell átverekednünk magunkat, ha az Unfinished Business-el akarunk játszani.

Persze nem árt, ha mégis megtesszük, és képbe kerülünk a Rogue City történéseivel, (iPet szerint nem fogjuk megbánni, ha így teszünk) de a narratíva semmivel sem lesz komplikáltabb, vagy kevésbé érthető, ha nincsen meg ez az előismeretünk. A játékmenet egyébként is a klasszikus lövöldék vonalát követi, ahol nagyobb a hangsúly az akción, mint bármi máson. Ettől függetlenül lássuk, miféle mese keretei között kell a Robotzsarunak helyt állnia.

Mindenki kedvenc cége, az OCP, úgy gondolta, hogy az Old Detroit-ban továbbra is erőteljesen tomboló bűnözést egy OmniTower nevezetű toronyépülettel fogja megoldani, mely mindenkinek otthont, munkahelyeket és valószínű ingyen sört is fog tudni biztosítani. Fel is épült a grandiózus komplexum, aztán egy zsoldosbanda „váratlanul” átvette az irányítást felette, és Róbert Kopónak a feladata kigyomlálni a gazt. Már megint.

Szóval elő a kedvenc Auto 9-esünkkel, a szenzorokat és a protokollokat aktiváljuk, aztán pedig döbbenjünk rá, hogy a játék nem csak eszetlen lövöldözésből áll. Sokszor kell majd civilekkel beszélgetni, információt gyűjteni, nyomozni, ajtókódokat levadászni és macskákat simogatni. Bizony, vannak cicók a játékban, úgyhogy … 10/10, év játéka. Annak ellenére, hogy szegény bundás barátok nagyon egészségtelen arckifejezést vesznek fel, mikor Róbert megsimizi őket. Mondjuk ez érthető.

Mivel több közösség is kialakult ebben az OmniTower-ben, ezért egy sokszínű emberi ökoszisztémával fogunk odabent találkozni. Természetesen az illegális tevékenység, a nyomor és a kétségbeesettség mindenhol tombol, legyen szó a tudósok klubjáról, a hétköznapi civilekről, vagy a bandák emeleteiről. Lényeg a lényeg, Murphy-nek sok dolga lesz, plusz gyakorta kell egy-egy mellékküldetésnél döntést hoznia a végkimenetelt illetően. Mondjuk ez legtöbb esetben annyiban merül ki csupán, hogy bírsággal büntet-e valakit, vagy csak figyelmeztetéssel. Arról nem is beszélve, hogy ezeknek a döntéseknek nincs kihatásuk a játékra, de legalább megkapjuk az illúziót, hogy a sorsunkat illetően van irányítás a kezünkben.

A helyzetet az sem tette könnyebbé, hogy nekem egyik mellékszereplő sem tudta elnyerni a tetszésemet. Értem én, eléggé kilátástalan helyzetben tengetik a hétköznapjaikat a lakók, de nem tudom, hogy mitől bátorodtak fel annyira, hogy úgy viselkednek Murphy-vel, mintha nem tudná kedvenc robotunk őket azonnal összehajtogatni. A fémes kopónak minimális tekintélye van, ami valamennyire érthető, hisz egy törvénytelen területen tartózkodik, de azért én nem álltam volna le vele úgy arcoskodni, mint ahogyan azt néhány nagyeszű tette. Ráadásul ezek sztorikarakterek voltak, akiknek a túléléséért drukkolnom kellett volna. Hát nem tettem.

Nem baj, ettől függetlenül is vissza tudta adni a játék a Robotzsaru vagány mivoltát. Murphy ellőtt néhány klasszikus beszólást is, no meg láthattuk az emberibb, viccesebb oldalát is, bár csak a végefelé. Továbbá kaptam egy-két olyan pályát, ahol nem a robotizált változatát irányítottam, hanem a hús-vér Murphy-t, amikor még ember volt, illetve olyan szintek is voltak, ahol más szereplők kerültek a kontrollom alá. Jár a keksz a sztori színesítésének kísérletéért, ám kicsit fárasztónak is éreztem ezeket a pályákat, mert inkonzekvensek voltak.

Tehát a narratíva még kiegészítésekkel sem vitte túlzásba az izgalmat, de ez végső soron nem baj, mert a harc viszont igen. Komolyan meglepődtem azon, hogy milyen letehetetlen bája van a véres brutalitásnak, amivel Róbert Zsaru rendet tesz az ellene fellépő rosszaságok között. Az ismert Auto-9-es pisztoly mindig elérhető, ráadásul végtelen töltényt kapunk hozzá, és képes az ikonikus hármas sorozatlövésre, de, ha szükséges, vissza lehet váltani az egyesével történő puffogtatásra is. Hamar rájöttem, hogy ez a fegyver az egyik legjobb a játékban, és csupán négy másik veszi fel vele a versenyt: a gránátvető, a nehéz géppuska, a minigun és a Cobra rohamágyú.

Ezekre úgy tehetünk szert, mint az összes többi másodlagos mordályra: ha felvesszük őket az ellenfelek hulláiról. Eleinte próbálkoztam a különféle karabélyokkal, puskákkal, pisztolyokkal és különlegesebb kísérleti fegyverekkel is, ám mindegyiknek nagyon limitált a töltényszáma (nem lehet halmozni a maximumon túl), nehézkes velük célozni, és sokszor nem ütnek akkorát, hogy ne érje meg inkább az Auto-9-essel repeszteni. Ezek alól az említett kvartett azért kivétel, mert irgalmatlan sebzésükkel ellensúlyozzák a célzás és a szűkös töltény adta mizériát.

Ráadásul az Auto-9-est fejleszteni is lehet. Ahogy kalandozunk az OmniTower-ben, találhatunk eldugott ládákat, melyek chip-eket rejtenek. Ezeket berakhatjuk ebbe a kirakós-puzzle-be, és így erősíthetjük a fegyvert, megnyitva akár extra képességeket is neki, az értéknövelés mellett.

Azonban figyelni kell, mert a csőrendszerben vannak mínuszos mezők, és azokat nem szabad bekötni, mert akkor minden érték megkapja a levonásokat. A játék folyamán több ilyen kirakós táblát is fogunk találni, melyek között válogathatunk, egyre nagyobb bónuszokra szert téve. Bár nekem ez a váltás opció csak akkor tűnt fel, mikor cikkíráskor utána néztem. A játék egyáltalán nem figyelmeztet erre a lehetőségre, bár szerencsére normál nehézségi szinten nem osztott vagy szorozott a végeredményt illetően.

Saját képességeinket is fejleszthetjük hét kategóriában (harc, páncél, egészség, gépészet, fókusz, szkennelés, nyomozás). A rengeteg zsoldos és bűnöző irtása, a mellékküldetések teljesítése, a bizonyítékok és az eldugott gyűjteni valók összeszedése mind XP-vel járnak. Elég XP után Skill pontot kap Róbert, amit a kategóriák egyikére költhet el. Az a probléma itt, hogy több pontra lesz szükségünk egy bónusz eléréséhez, így a játék végére lesz egy-kettő extra, amit nem fogunk tudni megnyitni, tehát érdemes ezeket a lehetőségeket átnézni és priorizálni.

Ellenféltípusból túl sok variációra ne számítsunk, és még azokat sem lesz könnyű megkülönböztetni az egyszínű karakterformáikból kifolyólag. Mivel sem a leggyakrabban előkerülő bűnözők, sem pedig a páncélozott, elit zsoldosok nem jelentenek Murphy-nek nagy problémát, főleg ha fejre célzunk, ezért a játék mennyiséggel ellensúlyozza a minőséget. Továbbá előszeretettel jelennek meg csapatok a hátunk mögött, ahonnan épp jöttünk. Nekem ilyenkor a legendás FreddyD Mortyr videója jutott az eszembe, ami nem biztos, hogy jó egy 2025-ös játék esetében. Szerencsére előbb-utóbb el fognak fogyni az ellenfelek, gyógyeszközből pedig mindig ad eleget a játék, így az egész végigjátszás folyamán ha kétszer meghaltam harc közben, akkor nagyot állítok.

De nem csak emberi ellenfeleket kapunk, hanem lesznek drónok, guruló öngyilkos droidok, szamuráj robotok, és ED-209-es lépegetők is. Néha automata ágyúk is fel fognak bukkanni egy-egy teremben. Ezen utóbbiak sebezhetetlenek, és egy hozzájuk közel lévő konzolon lehet lekapcsolni őket, de túl nagy kényelmetlenséget innen sem fogunk kapni. Egyedül a robbanó, és fagyasztó fegyverekkel ellátott zsoldosok voltak idegesítőek, mert a sok füst és jéghatás kiborította az egyébként is gyenge lábakon álló grafikus motort, arról nem is beszélve, hogy én ilyenkor semmit sem láttam, így nem igazán tudtam célozni, de az ellenfelek mindig hibátlanul átlőttek a vizuális akadályokon.

Annak ellenére, hogy az őket irányító mesterséges okosság eléggé ostoba, és sokszor csak megállnak egy helyen a rosszcsontok és várják, hogy megjelenjünk a látószögükben. De, mint mondtam, a minőséget röhejes számokkal ellensúlyozták a készítők. Sebaj, én csak örültem a sok célpontnak, lévén, hogy rendkívül kielégítő volt lepuffantani mindet. Az ölések, főleg a csonkolásos vagy fejleszakítós variánsok, egy nagyon jól eltalált húsos, loccsanó hangeffekttel párosulnak, amit egyszerűen nem tudtam megunni.

Sajnos a szórakozás csupán 20 óráig tartott; ennyi idő alatt tudtam le a játékot, és ráadásul az „Achievement”-ek körülbelül 95%-át is bezsebeltem mindeközben, úgyhogy túl sok okom nem volt újrajátszani. A játékidő így kevéske, azonban nem mondanám azt, hogy ezt az időt unatkozva töltöttem volna. A történet ismerős, nem nyújt semmi nagy megváltást, de úgy éreztem magam a végén, mint a legelső Robotzsaru filmnél. A sztorit nem szabad túlgondolni, de az akció és a trancsír nagyszerű volt, és még egy kis „bullet-time” is befigyelt, mikor ajtókon vagy falakon törtem át, hogy meglepjem a gonoszakat.

Azonban nem véletlenül kapott a játék annyi pontot, amennyit. A már fent említett gyengén optimalizált motoron és a történeten kívül, a grafika és a prezentáció terén is vannak hiányosságok. A szájanimáció nagyon közepesre sikeredett, és a környezeti elemek is eléggé egyszínűek voltak, mely miatt szinte egyik helyszínre sem emlékszem. Kivételt jelentettek azok a pályák, amikor nem az OmniTower-ben tartózkodott az általam irányított karakter. Az írás helyenként nagyon furának hatott, ami miatt a dialógusok kissé mesterkéltnek érződtek, illetve egy-két bug-gal (például sebezhetetlen ellenfél) is találkoztam.

A szinkronszínészek munkája elfogadhatóra sikeredett, megpróbálták a legjobbat kihozni abból, amit kaptak, és a prezentáció, végső soron, hangulatos (a klasszikus Robotzsaru téma továbbra is üt). Szóval nem tudnám azt mondani, hogy a RoboCop: Rogue City – Unfinished Business egy borzalmas játék lenne.

Elszórakoztam vele, ameddig kitartott, és ugyan voltak frusztráló, érthetetlen, és monoton részek, sosem éreztem úgy, hogy sportszerűtlenül nehéz, vagy hajtépően idegesítő lett volna a játékmenet. Itt-ott unalmas volt, de ettől függetlenül magával vitt a starttól a befejezésig. És ugyan el fogom nagyon hamar felejteni eme alkotást, de legalább nem kell ezért kihasítanom az agyamnak azt a kis részét, ahol ez a memória megtalálható. Apró örömök.