Monster Hunter: World teszt

Engedelmetekkel eltekintenék a széria egyes darabjainak ismertetésétől, legyen elég annyi, hogy a 2004-ben kiadott első, konzolos rész óta több tízmillió kópiát szólítottak magukhoz a rajongók. Olyan kemény bázisa van egyébként a játéknak, többek között Magyarországon is, hogy egyrészt most, jelen tesztünk alanyánál, a Monster Hunter: World-nél kivétel nélkül mindannyian feltépték a malacperselyt, hogy ha kell, géppel együtt vegyék meg, másodrészt pedig szerintem már tervezik a különféle cosplayes bulikra a ruhákat, hogy ki melyik páncélt fogja hordani.

Nyilván erre a ki nem égő tűzre csak olaj volt a sok, iszonyúan magas pontszám, így tehát adott a kérdés: tényleg ennyire jól sikerült epizóddal van dolgunk, vagy a Capcom lefizetett mindenkit?

A sör itt is mindent megold

A válasz nagyon egyszerű. Igen, tényleg ennyire jó lett! Amennyiben semmit nem mondana ez az egész szörnyesdi, akkor képzelj el egy olyan turmixot, ahol a Souls szériából megismert nehézség keveredik mondjuk a Nioh-ban látott fegyver és páncél pornóval, illetve egy kazalnyi más, nem konvencionális RPG elemmel. Elsőre érdekesen hangzik, de higgyétek el, hogy elképesztően be fog rántani.

Elemzésünket kezdjük a történet boncolgatásával, ami igazából nem tűnik túl komplexnek, mégis kellő keretet biztosít. Az Ötödik Hadtest vadászai (amelynek mi is részei vagyunk) útra kelnek a veszélyekkel teli New World felé, hogy segítséget nyújtsanak már ott lévő bajtársainak, mivel állításuk szerint addig még sosem látott méretű és erejű lényekkel egyedül nem tudnak megbirkózni.

Utazásunk nem zajlik békésen, ugyanis egy őssárkány, Zorah Magdaros egyszerűen elsöpri a flottát, mi meg kissé bicebócán befutunk az új központba, Astera-ba, hogy a nyomába eredjünk ennek a legendás dögnek. Persze nem eszik ilyen forrón a kását, először a nyomára kellene bukkannunk, valamint nem ártana, ha szépen elkezdenénk feltérképezni környezetünket. Ennek a franchise-nak nyilván sosem a sztori volt a központi pillére, de szerencsére van annyira érdekes most is, hogy végig fenn tartsa érdeklődésünket, kíváncsiak legyünk a hajsza végére.

Huhh, így hirtelen nem is tudom, hogyan folytassam, de talán vegyük át a játékmenet alapjait. Tulajdonképpen minden arról szól, amit már a bevezetőben említettem: iszonyú mennyiségű nyersanyagot tudunk összegyűjteni, ami arra szolgál, hogy minél jobb fegyvereket és páncélokat gyártsunk, amik segítségével felvehetjük a versenyt az addig legyőzhetetlennek gondolt szörnyellákkal szemben.

Adjatok utat, háziállatok!

Elsimerem, ez így leírva nem hangzik túlzottan izgalmasnak, de higgyétek el, a valóságban iszonyúan szórakoztató. Adott egy központi hely, a már emlegetett Astera, ami bázisunkként szolgál. Itt tudunk minden komolyabb, felszerelésünket érintő dolgot elvégezni: tárgyakat vásárolni, fabrikálni, összetevőkkel csencselni, elvégzett feladatokért felvenni jutalmunkat, erősíteni, esetleg létrehozni új kardokat, pajzsokat, vérteket meg kismillió egyéb lehetőséget szemrevételezni. Ami amúgy meglepő, hogy már az első pillanatban teljesen szabadon engedi a gép a kezünket, azaz nincs megkötve hogy a tizennégy fegyverosztályból mit tudunk használni, hova mehetünk, satöbbi.

Nem kell kétségbeesni ettől, mivel egy nagyon jól kidolgozott tutorial bemutatja érthetően az összes opciónkat és nem engedi, hogy elvesszünk. Persze így is alig értünk majd valamit, de a játék nagyon szépen vezet rá az összes lehetőségünkre. Noha meglehetősen sok szerepjátékos elem van a programban, érdekes módon a hagyományos értelemben vett szintlépés nincs közöttük.

Azaz hiába gyilkolunk, nincs tapasztalati pont, ami után erősíthetnénk fizikális paramétereinket. Bizonyos fejezetek elvégzése után egyedül a vadász szintünk növekszik, ami lehetővé teszi, hogy vállalhassunk ezekhez kötött feladatokat, új területekre kószáljunk, ahol addig nem látott lényekkel találkozhatunk, amik új nyersanyagokhoz, tehát új eszközökhöz vezetnek.

Kicsi Marco születőben

Kicsit később visszatérünk még a témára, de most lássuk magát a játékmenetet, úgy jobban be lehet mutatni a működést. Miután kiválasztottuk elvégzendő feladatunkat, megérkezünk a terepre. Legnagyobb segítségünkre világító kis barátaink, a Scoutfly-ok lesznek. Ezek a pici legyek mutatják meg azokat a dolgokat, amiket be tudunk gyűjteni, illetve mindenféle, a nagyobb dögök által hagyott nyomokat jelölnek meg nekünk.

Ezeket érdemes elemezni, megvizsgálni, mivel minél több ilyet találunk, a bázison lévő Research Center tudósai annál több infóval rendelkeznek az adott delikvensről, ami a mi munkánkat is megkönnyíti. Miután kellő mennyiségű ilyet találunk, segítőink kvázi szagot fognak és egyenesen elvezetnek a levadászandó áldozathoz.

És akkor el is érkeztünk az esszenciához, ugyanis én ilyen pompázatos, fenyegető és rémisztő állatokat nem nagyon találtam. Kicsit olyanok, mint a Souls szériában lévő főellenfelek, nehézségben mindenképp. A legtöbbjük méterekkel tornyosul felénk, amelyek viszont nem, azok sokszor félelmetesebbek, mint nagyobb társaik.

Mindegyikükhöz más-más taktika szükségeltetik, de azt garantálom, hogy szinte eufórikus örömöt érzünk, amkor levadásszuk őket. Egy másik zseniális pontja a játéknak az, hogy milyen sokféleképp eshetünk nekik. Állíthatunk csapdákat, felhasználhatjuk környezetünket, lesből támadhatunk, mérgezhetünk, satöbbi. Szinte tényleg korlátlan terepet biztosít a játék, kis túlzással csak a fantáziánk szab határt.

Így szójjál be tes

A grafika is olyan pont, amiről tényleg csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Új játék indításánál választhatunk, hogy a framerate-et vagy a nyers erőt kultiváljuk, de mindenhogy lenyűgözően fest a program. Minden egyes pálya gyönyörűen és egyedien fest: a kezdő helyszín többszintes erdejét vízmosások, lankás terepek, tengerpartok, valamint buja növényzet határolja. Aztán jön a sivatagos rész, sziklás meredélyekkel, barlangokkal, rejtett tavakkal, futóhomokkal, menhirekkel borítva.

Nem sorolom fel az összeset, de a többi is legalább ennyire lenyűgöző, ráadásul meglehetősen nagy kiterjedésű. Technikailag alapjában véve rendben vagyunk, szép folyamatos minden, még akkor is, amikor többen rontanak ránk, viszont bugokkal, átlógásokkal sajnos lehet találkozni, ezért nem tudtam megadni neki a maximális pontszámot.

Tartalom szempontjából több, mint jól állunk. Ha a Witcher 3-at hosszúnak tituláltad, akkor ezt most gondold át újra. Ebbe a programba úgy tudsz száz órákat beletenni, hogy észre sem veszed. Szépen komótosan haladsz a fő feladatokkal, aztán lassan bekúsznak az opcionálisak: gyűjts össze ezt, vágj le azt, satöbbi.

Majd jönnek a speciális események, a nyomozások, az aréna küzdelmek, egy kis ez, egy kis az és azon kapod magad, hogy az elvégezhető küldetések listája több oldalra rúg. Itt jön be a képbe egy olyan elem, ami az eddig is magas szintet a Holdig küldi. Ez nem más, mint a négy fős co-op vadászat. Ahogy gondolom már tudjátok, minden egyes tevékenységet meg tudunk csinálni három barátunkkal együtt is.

Nédda, macskadisznóember!

Gondolom nem kell külön ecsetelnem, hogy egy jól összerakott csapattal milyen elképesztően élvezetes még a leglehetetlenebbnek tűnő préda elejtése sem. Amikor úgy igazából összedolgoztok, na, az mindent felülír. Vannak azonban problémák is, amik miatt először több pontot akartam levonni a végösszegből, de ezeket meg azért lehet kezelni.

Az egyik ilyen furaság rögtön a netes mókához kapcsolható, mégpedig az, hogy csak akkor tudunk elvégezni többen is egy vadászatot, ha a hozzá kapcsolódó átvezetőt már mindenki látta. Egy másik hasonlóan kényes téma sok játékosnál az egyes küldetéseknél jelen lévő időlimit.

Ez az esetek nagyobbik felében bőségesen elegendő mindenre, még az ész nélküli keresgélésre is, azonban amikor egy komolyabb monsztának ugrunk neki, ott néha lehet szűkös, főleg akkor, ha mondjuk egy olyan másodlagos tényező is ott van, hogy a felére csökkent ez a keret. A program amúgy szinte észrevehetetlenül, de mégis a nagyobbat sebző, lassabb fegyverek felé orientál minket, hiszen azzal időt lehet spórolni.

Jöttem egy kis homokért, van?

A harcot amúgy szokni kell egy kicsit, főleg ha valamilyen batár izével akarunk csapkodni, ott nagyon fontos a jó időzítés, de ebbe bele lehet jönni, úgy meg pláne, hogy egy komplett pályarész van elkerítve a gyakorlásra. Illetve talán még annyi, hogy az állandó online jelenlét miatt nem lehet megállítani a programot, ami néha azért jól jött volna. Az ezeken kívüli hibák ellenben már tényleg a szőrszálhasogatás kategóriájába tartoznak.

Elképesztő mennyiséget tudnék még beszélni a stuff mélységéről. Írhatnék derék segítőnkről, a Palicoról, aki szinte folyamatosan mellettünk van, ráadásul őt is nekünk kell pimpelni. Beszélhetnék a király karakter generálóról, a lényekről, a badass páncélokról, amiket folyamatosan váltogatnunk és erősítenünk kell, a pályákról, a látványos átvezetőkről meg a szinte végtelen tartalomról.

Egy kis turf war sosem árt

De nem teszem, ehelyett inkább szerezzétek be a Monster Hunter: World-öt és merüljetek el ebben a csodálatos, élő-lélegző világban. Mindenkinek erősen ajánlom a beszerzését, ugyanis ilyen minőségű alkotás nem minden nap esik le a fáról. Igen, fanyalgók, szerintem Ti is tegyetek vele egy próbát. Csak arra figyeljetek, hogy utána közel legyen a kassza, mert garantálom, hogy rohanni fogtok haza egy kópiával. Ájlávit!