Snake, öreg barátom, mennyire igazad volt! Ha a mi korunkban és világunkban élnél, valószínűleg nagyon elszomorodnál a globális fegyvrkezési képtől: országok és kontinensek ugranak egymás torkának mondvacsinált okoknál fogva. Ahogy ti is Raidennel, mi, egyszerű emberek is bábok vagyunk egy olyan hatalmi játszmában, amit ép ésszel nagyon felfogni sem lehet. A háború tényleg megváltozott. Egyetlen lövés nélkül, kódok segítségével államok és emberek buktathatóak meg, hogy aztán az irányított katonaság a zavargók között rendet tegyen. Magánhadseregek dönthetnek olyan kérdésekben, ami sokkal inkább józan észt kívánna. A háború visszavonhatatlanul megváltozott.
Írói pályafutásom során nem sokszor kerültem abba a helyzetbe, hogy ne tudjak elkezdeni egy cikket. Most, amikor a Metal Gear Solid V: Ground Zeroes záró képsorait bámulom, teljesen ötlettelen vagyok. Hogy tudnék nektek egy olyan sorozatot bemutatni és írásban megfelelő módon vissza is adni, ami olyan eszmét és ideológiát hordoz, amit nem hogy egy játéktól, de emberektől sem várhatunk el. Ha azt mondom hogy Metal Gear Solid, milyen kép ugrik be nektek először? Az én fejemben a Ps1-re kiadott rész záró képsorai pergnek le. Hihetetlen az a békesség és nyugalom, amit áraszt magából. De ha várok pár percet, előjön a Sons of Liberty, azaz a második részből Emma halála. De ahogy ezeket leírtam, már jött egy csomó más is a helyükre, így le is zárnám azzal, hogy a Metal Gear Solid sokkal, de sokkal több, mint egy egyszerű játék.

A negyedik epizód után valami hihetetlen elégedettség szállt meg: ahogy Kojima san, én is hátradőltem a székemben és próbáltam rendszerezni azt a milliónyi érzést és választ, amit a saga záró darabjától kaptam. Kerek egésszé vált minden, nem maradtak elvarratlan szálak, a legtöbb mozaik a helyére került. A történelem egyik, ha nem a legjobb játékához volt szerencsém. Pontosan ezért, amikor az ötödik, Phantom Painre hallgató részt bejelentették, egyáltalán nem voltam boldog. Minek kell tovább erőltetni azt, amit egyszer már csodálatosan abba is hagytak? Talán ekkor volt az első komolyabb kiborulásom a mostanában futó modellekre: ami sikeres, pénzt hoz. Ha pénzt hoz, csinálunk belőle még több részt, hogy a végén már megszámolni se tudjuk majd a sok zöldhasút. Ráadásul ugye Kojima kijelentette, hogy ő bizony befejezte a sorozatot, a következő epizódok nélküle fognak készülni, maximum tanácsadóként tevékenykedik. Ezt még a Metal Gear Rising-ban be tudta tartani, azonban az új, számozott epizód esetében vissza ült a rendezői székbe.
Ahogy elindítottam ezt a részt, vagy csúnyább szavakkal élve dobozos demót, úgy múlt el a félelmem. A helikopter gyomrában dohányzó, ultra badass Big Boss valami olyan tökéletesen fest, amit én játékok esetében nem nagyon tapasztaltam. Persze, hallottam én is olyan dolgokat, hogy jó meg szép, de 20 perc alatt át lehet rohanni rajta. Ez igaz is, meg nem is, de később részletesebben kifejtem. Szóval, ott ülünk a Főnökkel mi is, a helikopterében, miközben haladunk valamerre. Itt meg is állnék egy pillanatra. Ez a rész a Peace Walker közvetlen folytatása, tehát ha valamiért kimaradt volna az az epizód, akkor mindenképp olvassuk el az összefoglalást, valamint hallgassuk meg az összes kazettát, ami kezdetben elérhető, hogy egyáltalán megértsük, mi a jó élet történik körülöttünk. Azt is láthatjuk, hogy a küldetés kiválasztásánál bizony nem egy van, de a fő misszión kívül a többi még egyelőre nem elérhető. Aztán ahogy elkezdődik az intro, konkrétan nem hittem a szememnek, olyan látvány tárult elém: igen, ez már igazi nextgen minőség. Ahogy egy osztag katonát követünk a Camp Omega területén, az mind rendezés, mind pedig grafikai szempontból lenyűgöző.

Aztán ahogy anti hőseink a szemle végeztével beülnek a helikopterükbe, össze is gyűjtik a furán ismerős XOF váll-lapokat, majd egy laza mozdulattal ki is vágják azokat az egyre emelkedő helikopterből, miközben Snake épp abban a pillanatban ér fel egy platóra a tábor előtt. A fő küldetés nagyon egyszerű: mentsük meg Paz-t és Chico-t a táborból, majd húzzunk is el onnan. Engedjétek meg, hogy a külcsín bemutatásával kezdjem. Ahogy megkapjuk az irányítást és állunk a szakadó esőben egy leginkább a Guantanamora emlékeztető, maximális biztonságú tábor előtt, én majdnem magma alá eresztettem. Soha életemben nem láttam még ennyire tökéletesen kidolgozott grafikát! Az utolsó pocsolyáig minden olyan tökéletesen élethű, hogy kedvünk lenne hemperegni benne egyet. A katonák és hőseink mozgásai is szinte tökéletesen emberi: amikor Snake egy tereptárgy mellé guggol, akkor egy picit mindig össze is húzza magát, hogy elférjen. A táborban grasszáló katonák nyűgösek, tüsszögnek, hisztiznek, köpködnek vagy csak simán beszélgetnek.
Aztán ha felfedeznek minket, egyből megváltoznak: egymást fedezve akarnak bekeríteni minket, vagy csak simán megvárják a félpáncélosokat, hogy porrá aprítsanak minket. Egyszóval ez az, amire az új gépek megjelenésével számítani lehetett. Minden Metal Gear természetesen igyekszik kihasználni az aktuális platformot nem csak grafikailag, hanem játékmenet közbeni újdonságok sokaságával. Ez természetesen most is így van. Az alap lehetőségeink most is szinte azok, mint eddig: a lopakodásra és rejtőzésre épülő játékmenet, valamint a fegyveres harc. Ez utóbbi rendkívül egyszerű. A küldetésünket egy kábító pisztollyal, valamint egy sima gépfegyverrel kezdjük, minden mást a bázison kószálva kell beszerezni. A sunnyogást több dolog is elősegíti: az egyik a távcsövünk, aminek a segítségével meg tudjuk jelölni a katonákat a támaszponton, valamint a beépített mikrofon segítségével bele is hallgathatunk a legtöbb párbeszédbe, ami sok esetben kulcsfontosságú információhoz vezet minket. A fegyvertelen harc, azaz a CQC is sokkal job és dinamikusabb lett. Ha észrevétlenül egy katona mögé tudunk lopózni, akkor több opció közül is választhatunk.

Ki tudjuk kérdezni, a bázis dolgairól, ami mondjuk friss tárakat jelent a fegyvereinkbe. Rávehetjük, hogy hívjon ide valakit rádión a közelből. Ha nem akarunk trécselni vele, akkor simán le is üthetjük vagy eltehetjük láb alól. Arra mindenképp figyeljünk, hogy rejtsük el a hullákat, mert ha egyszer megtalálják őket, akkor bizony az egész támaszpont felbojdul és nagyon nehéz dolgunk lesz észrevétlenül közlekedni, ilyen túlerő ellen a lövöldözés meg kész öngyilkosság. Szóval csak okosan. Kapunk ezen kívül egy iDroid nevű interaktív bizgentyűt (Kojima irdatlan nagy Apple fan). Itt tudjuk a térképet megnézni, ahol minden megszerzett infó fel lesz tüntetve. Mge tudjuk hallgatni a már megszerzett kazettákat, amikre menjünk is rá, mert nagyon sok háttérinfót adnak a bázisról, valamint az itteni történésekről. Az adott pálya befejezéséhez szükséges helikoptert is itt tudjuk megrendelni. Azt ne felejtsük el, hogy amíg a droidot nézegetjük, nem áll meg az idő! Eltűnt ugyanakkor a rejtettséget jelző kis mérőnk, szóval igyekezzünk mindig az árnyékokban és a mgasa fűben mozogni.
Ideje hogy rátérjek a cucc legnagyobb kérdésére, a szavatosságra. Egy dolgot azonban ne felejtsünk el: a Ground Zeroes, ahogy a neve is mutatja, csak egy felvezetés, azaz a kiindulási pont. Ez ne egy teljes értékű játék, akármennyire is szeretnénk azt hinni. Hogy ezért viszont pofátlanság elkérni 9990 Forintot? Ez így van, ugyanakkor van benne annyi kakaó, hogy 5-6 órára lekössön minket. Mondjuk ez a szám csak akkor jön ki, ha a fő küldetés mellett a többi megnyitott dolgot is befejezzük. Ezekből összesen 4 darab lesz, átlagban olyan 20-30 perces extra játékidővel. Ezek nem kapcsolódnak szervesen a fő sztorihoz, de egy rakat háttérinfót tudhatunk meg belőlük. Ha még a kilenc elrejtett XOF emblémát is összeszedjük, akkor megnyílik a Ps4 exkluzív Déj? vu misszió is. De hogy az alap tézisre visszatérjek, én 118 perc alatt teljesítettem Normalon a fő szálat. Ebben sok nézelődés és keresgélés, valamint nem kevés halál is benne volt. Másodszorra 34 percembe került, harmadszorra pedig 18 lett a végső szám. De ha mindent be akarunk gyűjteni, felfedezni, illetve a katonákat kikérdezni, akkor egy olyan 5 órát ki tudunk sajtolni a programból. Igen, ez nagyon kevés még így is, de ahogy mondtam, ez csak egy felvezetés.

Helyszínből sincs túl sok, szám szerint egy, a Camp Omega, minden küldetés itt játszódik, csak eltérő napszakban és időjárási viszonyok mellett. A lineárisabb utakat jobb, ha el is felejtjük, mert a basis teljesen nyitott, oda megyünk és akkor ahova szeretnénk. Sajnos azonban nem túl nagy ez a helyszín, pláne akkor ha már kiismertük. Mivel nincs radar, ezért már nem látjuk az őrök látótávolságát, tehát sokkal óvatosabban kell mozognunk. Ami viszont talán mindennél jobban tetszett az a tabu témák elkerülése. Bizton állíthatom, hogy soha ennyire (morálisan és fizikailag) durva rész nem volt még a sorozatban. Nem akarok spoilerkedni, de hallgassátok végig a kazettákat, valamint jobban nézzétek meg a foglyokat a táborban. Lesz nem kevés gyomorforgató dolog. Kiefer Sutherlandről, mint új szinkronszínészről pedig csakannyit tudok mondani, hogy nagyon jó választás volt, zseniálisan hozza Boss karakterét.
Bár nem volt előírás, de azért a cikk elkészülte előtt az összes eddigi részbe beleraktam megint pár órát, hogy jobban össze tudjam hasonlítani nektek az eddigieket ezzel az új iránnyal. Amíg a jegyzeteket készítettem, valami furcsa érzés kerített a hatalmába. Bármennyire is szép meg durvajó ez a mini epizód, valahogy nem tudott annyira magába szippantani, mint az elődök. Lehet, hogy bennem van a hiba, elképzelhető, hogy gy kicsit az agyam tiltakozik még a folytatás előtt, de valahogy az volt egy nagyon picit az érzésem, hogy ez már egy teljesen más vonal. Tudom, ez így furán hangzik és valószínűleg a Phantom Pain megint a tévé elé fog szegezni napokra.

Szóval a Ground Zeroes egy tökéletes indítása a kalandnak. Nem csak gyönyörű, hanem nagyon okosan be is vezet minket az újdonságokba, amit a következő rész kínálni fog. Nagyon hangulatos, nagyon pöpec, nagyon nehéz, tehát egy ízig-vérig Metal Gear élményt kapunk, ami rettenetesen rövid. Én azonban támogatom a beszerzését, mert bőven ad annyi élményt (pláne egy hardcore rajongónak), hogy ne érezzük feltétlenül kidobott pénznek. Kept you waiting, huh?