Malicious Fallen teszt

Pontosan az ilyen igények kielégítésére készült el az Alvion műhelyében PS3-ra a Malicious, amely a sikerre való tekintettel később egy folytatással is büszkélkedhetett, Malicious Rebirth címmel, amelynek a PS Vita tulajok örülhettek. Most a saga legújabb és egyben befejező részét, a Fallen-t vesszük górcső alá - akcióra fel!

Kezdjük azzal, hogy a Malicious Fallen nem pusztán folytatás, hanem amolyan Ultimate kiadása a sorozatnak, azaz tartalmazza az eddig megjelent részeket is. Ha tehát eddig nem volt szerencsétek a darabhoz, de érdekel az ázsiai vonásokkal erőteljesen átitatott hentelde, akkor tökéletes megoldás egyből ezzel kezdeni a kört.

Miről is van szó tulajdonképpen? Nos, adott egy afféle félisten hős, választásunknak megfelelően nő vagy férfi, akinek óriási túlerőben közelítő gonosz erőkkel kell felvennie a harcot, hogy megvédje világát a végső pusztulástól - klisé klisé hátán, kb. pár perc alatt hozhatták össze egy brainstormingon az Alvion jómunkásemberei a sztorit.

Miért nézel így? Van valami a hátam mögött?

Bővebben valahogy így hangzik, figyelembe véve az összes eddig megjelent részt: egy fura kinézetű "próféta" elküld minket, hogy verjük vissza az ellen hordáit, akik a (spoiler-spoiler) vereségük után mégsem adják könnyen magukat, és visszatámadnak, majd miután ez a kör is lefutott, kiderül: lehet hogy elölről kezdődik az egész. Nagyjából ennyi, igyekeztem bő lére fogni... De ne akadjunk fenn ezen, a készítőknek bevallottan nem egy új irodalmi klasszikus megírása volt a céljuk, hanem ahogy már a bevezetőben is írtam, egy egyszerű, szórakoztató akciójáték elkészítése, és azt kell mondjam e tekintetben bizony nem is állnak messze a céljuktól.

A játék maga tulajdonképpen bossfightok egymásutánja: minden pályán adott egy hatalmas főellenfél, és a kis segítőtársai, akik önmagukban, sőt csapatostul sem jelentenek minimális veszélyt sem ránk. Főleg arra jók, hogy elvonják figyelmünket a főnökről, nehogy már csak vele kelljen foglalkoznunk, illetve kiiktatásukkal feltölthessük az auránkat.

Ez utóbbi nagyon fontos, az auránk segítségével gyógyíthatjuk magunkat harc közben, és / vagy vihetünk be komolyabb, nagyobb sebzésű csapásokat a bossnak. Egészségszintünk romlását egyébként úgy jelzi a játék, hogy eltűnnek a végtagjaink: ha mindegyik eltűnik, megyünk a levesbe. Nem szokványos megoldás, mit ne mondjak.

A falu breaktánc-versenyének vigaszdíjasa

Hősünk meglehetősen látványosan harcol, van két nagyon pofás, szárnyszerű, de ha kell ökölben végződő testrésze, ezzel képes különféle változatos támadásokra. Sokáig gondolkodtam, hogy hogyan lehetne ezeket a fegyvereinket jobban leírni, láthatjátok hogy végül mégis ezzel a béna mondattal jöttem elő, tehát ezeket tényleg látni kell, de tényleg nagyon ötletesek, jóval érdekesebbek mint valami pallos, vagy urambocsá' gépfegyver - utóbbi ebben a japános-mitologikus világban amúgy is meglehetősen furcsán hatna.

Ilyen bossharcok teszik ki tehát a játék teljes egészét, jó hír viszont, hogy az ellenfelek kellőképp változatosak, van itt robotféleség, boszorkány, óriás vérfarkas, minden, mi szem-szájnak ingere, ráadásul a harcmodoruk is változik annak függvényében, hogy mekkora sebzést értünk el náluk. Emellett a kisebb ellenfelek is mindig másmilyenek, idomulnak az adott főnökhöz, valamint mindig van valami olyan fegyver is a környéken, ami távolról keseríti életünket - ezeket is le kell szerelnünk, ha nem akarjuk egyhamar a GAME OVER feliratot bámulva végezni.

Ennyit az egyenlő súlycsoportokról

Talán már ebből a pár mondatból is sejthető, hogy akad bizony dolgunk bőven a csatatéren, pörögnek az események rendesen. Ez egyébként a játék egyik negatívuma is, egész egyszerűen túl sok a tennivaló, nagyon kaotikus a küzdelem, és közben taktikáznunk sem árt a siker érdekében.

Ez egy idő után frusztrálóvá is válhat, főleg ha nehéz fokozaton toljuk a játékot - ezt csak a legkeményebb harcművészeknek javaslom jó szívvel, de előre szólok, hogy nekik sem lesz egyszerű menet. Enyhén szólva a kamera sem siet a segítségünkre, gyakran megőrül, ilyenkor néhány pillanatig azt sem tudjuk, merre van előre, persze a csata ilyenkor sem áll meg, kapjuk a nyakunkba az áldást rendesen.

A pályák sorrendje egyébként tetszőleges, de mégsem teljesen mindegy, hogy melyikkel mikor végzünk: harc közben újfajta támadásokkal gazdagítjuk repertoárunkat, tehát előfordulhat, hogy az a módszer, ami az adott boss ellen a legjobb, még nem is elérhető a számunkra, tovább növelheti ez is a kihívást.

Mostmár biztos, hogy nem zártam el a gázt

Néhány szó a megjelenítésről is. Nem lehet különösebb panaszunk, igaz, nem túl kidolgozott semmi sem, de valahogy jól áll ez a rajzfilmszerű stílus a játéknak, meglehet, hogy valakinek néha PS2-es déja vu-ja lesz, de nekem kifejezetten tetszett, szerintem tökéletes ez ehhez a világhoz. Hasonlóan nyilatkozhatok a hangokról is, nem feltűnően rosszak vagy jók, egyszerűen csak beleillenek a képbe.

A Malicious Fallen elég korrekt kis játék lett. Ha elsajátítjuk a harcrendszert és mellé kellő érzékünk van a kontrolleres küzdelmekhez, akkor egész látványos kis csatákat produkálhatunk, a hatalmas hordák egyszál egyedül legyakása pedig ad egy külön feelinget az egésznek. A stílus kedvelőinek érdemes vele tenniük egy próbát, semmi extrára ne számítsunk, tényleg csak és kizárólag akcióra a legpörgősebb fajtából... De néha nem is kell több, nem igaz?