Iron Man 2 teszt

/>Fontos, hogy tesztünkhöz a játék PSP-s verzióját használtuk fel, tehát a játékmenet kivételével egyetlen más megállapítás sem tükrözheti a többi platform valóságát, ugyanakkor az így is megállapítható, hogy jól sikerült-e a késztermék, avagy elődjéhez hasonlóan inkább a kukába való darab lett. Talán nem lövünk le idő előtt nagy poént, ha megfigyelünk egy természetesnek vélt folyamatot. A filmekből készült videojátékokra mindig is fekete bárányként tekintettünk a múltban, ez az előítélet nyilvánvalóan sokunkban még mindig jelen van, és nem is alaptalanul. Azonban az utóbbi időben egy egyenes irányú javulás volt megfigyelhető ezekkel a produkciókkal kapcsolatban. A nagy átlag természetesen még mindig szinten aluli, viszont a tavalyi X-Men: Origins játék, a Transformers folytatása, de mondhatnánk az Avatart is, mind-mind elfogadható minőséget produkáltak. Joggal várhattuk tehát, hogy az Iron Man 2 is fejlődni fog elődjéhez képest, amely minden túlzás nélkül is borzalmasan rossz darab volt. Szerencsére a folytatás lényegesen jobb lett nála, bár továbbra is erősen vitás, hogy ez egy szint felett, vagy még azért alatta van-e.

Már a történet esetében is érezhető, hogy az illetékesek megpróbáltak odafigyelni a minőségre, lévén nem a filmben látottakat dolgozták fel számunkra - nyilván akkor többet lehetett volna kötekedni -, hanem tovább gondolták az ott átélt dolgokat, így előhoztak néhány rossz fiút, akik arra tették fel az életüket, hogy lenyúlják mellőlünk Jarvist, mert vele szeretnék megvalósítani azt az újfajta csodafegyvert, amivel Vasembernek már igencsak meggyűlhetne a baja. Azonban a happy end mindenek felett, spoiler ide vagy oda, a történet végét már mindenki sejtheti. Ami azonban addig van, az számunkra a lényeges, és bár nem is annyira a sztorivonal szempontjából, sokkal inkább a játékmenetet tekintve, ami úgy az alkotás feléig már-már majdnem az élvezetes kategóriába tartozik, azonban ahogyan közeledünk a végéhez, a monotonitás, az ismétlődés egyszerűen az ember idegeire megy, és hiába is szeretnénk szebbnek látni, hiába van velünk, illetve választható Vasember fekete másolata, a fináléra már csak azt várjuk, hogy mikor érünk végre a történet végére.

Hogy mi történik közben? Na, lássuk! Az Iron Man 2 stílusa a TPS kategóriába tehető, hősünket tehát jó esetben hátulról szemlélhetjük. Sajnos semmilyen sandbox hatás nem érezhető a készterméken, súlyos határokkal megálmodott pályákon zajlanak majd a harcok és a küzdelmek, mert hát akárhogyan is nézzük, a második Vasember betöltése után is a lövöldözésé lesz a főszerep. Hiába tudunk repülni, a PSP-s verzióban csak másodlagos szerepet kapott ez az opció. Ez itt máris egy komoly negatívum, ugyanis repülő hősünk felett tulajdonképpen nincs kontrollunk. Csak megnyomjuk a repülés gombot, aztán páncélemberkénk megy amerre lát. Sem felfelé, sem lefelé nem tudjuk irányítani cselekedeteit, kizárólag jobbra-balra, előre és hátra terelgethetjük a fémmanuszt, és hiába van automata célzórendszer, valamint automata magasság-, illetve mélység beállítás, sajnos a levegőben töltött percek komoly izzadságcseppeket eredményeznek majd számunkra. Lesznek pályák, ahol kizárólag a levegőben kell érvényesítenünk akaratunkat, ám ebben az esetben szerencsére már a joystickkal irányíthatjuk karakterünket, nem kell törődnünk a jetpack töltésével sem, csak repülünk, és lövünk mindent, ami mozog.

#tv#

A földön futkosva szerencsére már egy kicsit jobb, bár kétség kívül unalmasabb a szituáció. Az irányítás rosszasága ugyanis itt már annyira nem fenyeget minket, így jobban oda tudunk figyelni arra, hogy milyen roppant unalmas a játékmenet. Megyünk, lövünk párat, néha felreppenünk, onnan is lövünk egyet-kettőt, a kis ellenfeleknek elég egy golyó, a páncélozott egységekhez már használhatunk rakétákat is - ez a kétféle lőszer áll piros-sárga Vasember rendelkezésére -, míg az extra nagy bossok esetében már turpisságra is szükségünk lesz. Természetesen kombókra és egyéb érdekességekre senki se számítson, ha összebarátkozunk a ravaszokkal, és képesek vagyunk vagányan nyomkodni őket, akkor nyert ügyünk van a játékban, minél gyorsabban tudjuk ugyanis lelőni az ellent, annál előbb jutunk a már idegesítően lineáris pályák végére. Természetesen néha lesz, hogy objektumokat vagy járműveket kell felrobbantanunk, míg máskor bombát kell hatástalanítanunk, tehát azért próbálkoztak az illetékesek, a baj csak az, hogy nem eléggé.

Az akció és a lövöldözés tehát a kulcsfogalmak, ezt földön és levegőben egyaránt alkalmaznunk kell. Természetesen közben ügyeljünk azért automatikusan regenerálódó életerőnkre, illetve hasonlóképpen viselkedő lőszerszintünkre is, de ha levegőben vagyunk, akkor nem árt majd a jetpack töltési mutatóit is serényen vizsgálgatni, na nem mintha valami bajunk lenne akkor, ha lezuhannánk, csak ha a taktikánk részét képezi, kellemetlen lehet a kiürülését jelző hang. Persze pár másodperc, és újra repülhetünk, hiszen ez is automatikusan töltődik. Szerencsére képességeinket egy kis szerepjátékos vonalat követve fejleszthetjük is. A pályákon folyamatosan gyűjtögethetünk tech pontokat, amiket majd a szint végeztével beválthatunk akár erősebb fegyverzetre, páncélra, vagy nagyobb hatótávval rendelkező jetpack-re is, sőt, nem csak a piros-sárga Iron Man-t, hanem annak fekete változatát is fejleszthetjük, függetlenül attól, hogy a kezdet kezdetén melyiket választottuk főhősnek. Választásunktól függetlenül is kell néha terelgetnünk hol egyiket, hol másikat, a fejlesztés esetében azonban óvatosan szórjuk a pontunkat, egy végigjátszás során ugyanis garantáltan csak az egyik figurát leszünk képesek száz százalékig felturbózni.

Néhány gondolat erejéig azonban még térjünk vissza a játék menetére, lévén bár a fejlesztés jó dolog, a fentiek alapján eddig nem sok egyediséget vonultatott fel élmény terén a program. Ezzel igazából kár is lenne vitába szállni, bár fontos kiemelni azt az egyetlen mini-játékot, ami rendszeres visszatérő a pályákon, például masinák indításakor vagy leállításakor, ajtók nyitásakor, és a többi. Ha ilyen helyzetbe kerülünk, akkor egy érdekes szerkezet tárul elénk, ahol a sokszögű geometriai alakzatokat úgy kell forgatnunk - időre természetesen -, hogy a sarkukon szereplő pontok - egy, kettő vagy három - megegyezzenek. Hatszög esetében ez nem is olyan egyszerű sokszor, ugyanakkor ha nagyon nem megy, választhatunk automata megoldást is, bár ekkor elveszik még az a maradék élvezeti faktora is a programnak. Hasonló mini-játék található egyébiránt az elhalálozást követően is, amikor egy elszabadult áramgolyót kell eljuttatnunk az összekuszálódott áramkör közepébe. Nehéz dolgunk itt sem lesz, bár komoly szívfájdalmam, hogy ezekből az aranyos kis játékokból többet, de sokkal inkább többfélét is tehettek volna az illetékesek a késztermékbe. Így sajnos a játékmenetre továbbra is csak az unalmas szót használhatjuk.

A PSP-s verzióban ugyanakkor öt régióban, mintegy 20 küldetésünk lesz, ezek mind-mind egyéni pályák, tehát a felhozatallal komoly gondok nincsenek, csak hát ugye a monotonitás, és az unalom. Viszont, fontos kiemelni, hogy magyar emberekként milyen büszkén tekinthetünk a játékra, ugyanis az illetékesek beletették a budapesti régiót is, ahol még a Hősök terét is hellyel-közzel lemintázták. Ez már minimum egy teljes plusz pontot megér az összesítés esetében, és bár valószínűleg az illetékesek csak képen látták csodálatos fővárosunkat, mert sem az utcák, sem a Hősök tere nem igazán hasonlít az eredetihez, már a tudat, hogy szép magyar földünk egy jellegzetes darabját beletették a késztermékbe, kötelezőn büszkeséget kell kiváltson hazánk minden játékosából. Budapest mellett ugyanakkor Kalifornia, Oroszország, de még Malajzia országából származó régiók is lemintázásra kerültek, tehát a felhozatallal nincs gond, csak hát ugye az a fránya önismétlő, monoton játékmenet, csak az ne volna.

Pedig még a kinézetre sem mondhatjuk azt, hogy rendben van. PSP-n egy gyenge átlagos kivitelezést voltak képesek összehozni az illetékesek a játéknak, és legjobb tudomásom szerint a helyzet még így is jobb, mint next-gen konzolokon, ahol korántsem sikerült új generációsra az Iron Man 2 kinézete. Én sajnáltam továbbá, hogy a Sony kis gépezetén az illetékesek nem voltak képesek rendes átvezető animációkat gyártani - van intró és outró, aztán szevasz -, pedig máris jobban feldobta volna az összhatást. Ezt a kijelentést alátámasztja, hogy a zenék jól sikerültek, zúzósságukkal kicsit megdobják az akció dús részek színvonalát, nem beszélve a szinkronokról, amelyek szintén nem lettek túl rosszak, bár kívánnivalót azért hagynak maguk után. Mint ahogyan maga a játék is, hiszen bár lényegesen jobb lett elődjénél, még mindig nem merném teljes szívvel bárkinek is ajánlani a folytatást. Unalmas, repetitív és lerí róla, hogy összecsapták, nem foglalkoztak vele eleget, pedig csak néhány apró ötlet, néhány finomítás, egy kevés ez meg az kellett volna ahhoz, hogy jobb pontszámokat érdemeljen. Így azonban egy újabb tucattermék, egy újabb szög az adaptációk koporsójában.