Az elmúlt időben szemmel láthatóan ismét közkedvelt témává lett az apokalipszis, mint olyan, de talán még nála is nagyobb népszerűségnek örvend a poszt-apokaliptikus irányzat – mind a közönség, mind a fejlesztők körében. Nos, hat évvel ezelőtt a Darkworks is ezen az úton indult el az I Am Alive-val, amit két évvel később a Ubisoft Shanghai csavart ki a kezéből, és eme gazdaváltás szemmel láthatóan alaposan megviselte a kis letölthető címet.

Részlet egy túlélő naplójából
A történet egy Haventon nevű városban játszódik, amit csaknem porig rombolt a pusztán „Eseményként” emlegetett óriási földrengés. Itt élek jómagam is – ha lehet ezt életnek nevezni. Az utcákat átláthatatlan por lepi, a talajt számtalan óriási hasadék szántja, és emberek pedig alaposan megfogyatkoztak… Ez a bizonyos Adam azonban még ezek ellenére sem fordul vissza. Nem is tehetné, ahhoz túlságosan is nemes cél vezérli: feleségét és lányát keresi, akiket közel egy éve nem látott. Legalábbis nekem ezt mondták a többiek…

Ami azt illeti, jóravaló úriembernek tűnik, nem beszél sokat és többnyire kerüli a konfliktusokat. Ugyanakkor a túlerővel szemben sem száll inába a bátorsága, és mindig képes meglepni gyanútlan ellenfeleit egy jól irányzott machete-csapással, hogy aztán előrántsa a revolvert és a halott tag cimboráira szegezze, akiket közben megbénít a döbbenet. Legyen szó pisztolyról, íjról vagy puskáról, a fickó remekül helytáll velük, de mindeközben rendkívül fukarkodik a lőszerrel. Jól teszi, errefelé ugyanis meglehetősen ritka a muníció. Az esetek többségében nincs is rá szüksége: az ittenieket gyakran már a fegyver csöve is elbátortalanítja, amivel barátunk bőségesen beéri, mert így a peremhez tudja utasítani ellenfeleit, akiket aztán egy rúgással letaszajt onnan. Máskor elég, ha az útonállók legtagbaszakadtabb egyénét puffantja le: ettől a többiek – ha szerencséje van – megrettennek és megadják magukat.
Hanem akármilyen sokan is vannak, akármilyen fegyverük és akármilyen széles válluk is van, ezeknek a banditáknak mégis akad egy óriási ellenségük: a rövidtávú memóriájuk. Egyszerűen nem képesek megjegyezni, hogy Adamnél fegyver van, így valahányszor az leereszti karját, a gazfickók ismét támadásba lendülnek… majd visszatáncolnak, ha hősünk ismét rájuk szegezi a pisztolyt – és ezt akár napestig hajlandóak csinálni. Mi történt a klasszikus Mad Maxes rosszfiúkkal, he?! Ezek időnként még azt sem hallják meg, ha teszem azt, egy szálloda szomszédos szobájában lelövik valamelyik pártfogójukat! Távol álljék tőlem az irigység, de Adamnek nem igazán kell vért izzadnia velük szemben. Egy konfrontációnak összesen két alternatívája lehet: megtámadják, vagy nem. Ha nem, akkor ugyebár egyszerűen „kihátrál a képből”, ha meg mégis, nos akkor beveti a „meglepetésszerű” támadását, majd marokra fogja a mordályt és lepuffantja a többit, vagy térdre kényszeríti őket… Tény: időnként akadnak szituációk, amikor barátunk kénytelen lövéssel nyitni az ismerkedést, de ennek ellenére is szerfelett monotonná válik a látvány, miután kiismertük a taktikáját.

Ám nem szeretném rossz színben feltüntetni ezt a festői környéket, hisz nem csupán lókötők élnek errefelé. Akadnak itt tisztességes népek is, akik szíves-örömest állnak Adam rendelkezésére… de persze sokkal jellemzőbb, hogy ő húz ki minket a csávából. Időnként kiszabadít egy-egy romok alá temetett túlélőt vagy megosztja velük saját nehezen megszerzett zsákmányát, amit ők rendszerint információkkal hálálnak meg, hogy ezáltal könnyebben képet alkothasson az itt uralkodó körülményekről, a múltról, no meg persze arról a bizonyos „Eseményről”. Ez a legkevesebb, amit érte tehetünk. Annál is inkább, mivel nem túl könnyű élelmet és gyógyszert találni errefelé – néhány buszmegállóban vesztegelő konzervtől, út közepén álldogáló vizes palacktól eltekintve…
Egyszer vigyorogva meg is jegyeztem neki, milyen vicces, hogy némelyik túlélőszett végig itt volt a járdán, míg mi egy sarokkal feljebb agonizáltunk, hahaha! Hanem mire felpillantottam, Adam már az egyik útjába eső ereszcsatornán lavírozott felfelé vehemensen. Talán valami rossz szokás? Hóbort? Ki tudja. Ilyen körülmények között nem is csodálnám, elvégre amióta idejött, jobbára mást sem csinál, csak mászik. Hol a torokmaró por miatt keres valami magaslatot, hol pedig egyenest úti célja felé kaptat. Akárhogy is, feltűnően ügyetlenül csinálja szerencsétlen. Már-már megsajnálom érte. A kezei és lábai időnként nem arra viszik, amerre szemmel láthatóan mászni óhajtana, arról nem is beszélve, hogy túl hamar kifárad. Egy mezei létráról például nem illene másfél perc után lepottyannia egy ilyen jókötésű fiatalembernek – de nem számít, hiszen szinte mindig van nála egy-két jégszeg, amit az utolsó előtti pillanatban a falba ver, hogy arról lógjon, míg összeszedi magát; esetleg két kapaszkodó között elfogyaszt egy palack vizet. Igazi virtuóz ez a fickó.

Haventon városa óriási, temérdek felfedezni valóval, a rátermett ember számára pedig még ennél is több lehetőséggel bír. Csakhogy amióta ez az Adam gyerek szárnyai alá vette azt a kislányt és családját, azóta nemigen tesz kitérőket a városban. Időnként ugyan átcaplat egy-egy másik utcába, sikátorba utánpótlást kutatva a romok között és bár kitűzött célját sok esetben képes más-más irányból megközelíteni, nem esik túlzásba: itt tartózkodása óta jobbára csak abból áll az élete, hogy arról a bizonyos „főhadiszállásról” elmegy „A”-pontba, majd vissza, később „B”-pontba, és megint vissza. Szűkös korlátok között mozog, olybá tűnik, eszébe sincs kihasználni a város grandiózus méreteit.

(…)
A többiek nemrégiben tudatták velem, hogy Adam köddé vált, és ez módfelett különös, hisz összesen ha 4-5 órát töltött itt a városban… Talán nem tetszett neki Haventon? Egy cseppet sem csodálkoznék, mi több, talán még igazat is adnék neki. Elvégre ki érezné jól magát egy olyan városban, ahol egyetlen percig sem lát tovább az orránál az ember – ráadásul amit történetesen lát, az is… nos, ronda? Sem a környék, sem az itteniek arca nem egy épületes látvány, arról már nem is szólva, hogy a népek mozgása időnként roppant vontatott és ezáltal nevetséges vagy éppen visszataszító. Persze az sem kizárt, hogy időközben megtalálta családját. Netán eltették láb alól.

Talán a cimborámmal mi is jobban tennénk, ha továbbállnánk… Ő azonban addig egy tapodtat sem hajlandó tenni, amíg ki nem tolta azt a terjengős RPG-t azon a talált konzolon, vagy mifenén. Sebaj, addig is akad időm eltervezni a továbbiakat.
Összegzés:
Az I Am Alive alapkoncepciójánál fogva könnyen az év egyik legjelentősebb mutatványává nőhette volna ki magát, hiszen a poszt-apokaliptikus alkotások egy eddig gyakorlatilag érintetlen területére merészkedett – csakhogy a kapott mű végeredményben meg sem közelíti a benne rejlő potenciált. Ehhez kétségtelenül hozzájárult a hatéves fejlesztés során bekövetkező fejlesztőváltás, ám a legtöbb iparhoz hasonlóan a videojátékok terén sincs könyörület, ha a pénzünkről van szó.

A játék nem kifejezetten rossz, azonban a semmilyen hangulat, a folyvást ismétlődő konfliktusok és a néhol egyenesen borzadályos irányítás – kivált mászás közben – egyértelműen negatív irányba viszik el a Ubisoft Shanghai keze munkáját. A hangok, illetőleg a zenék ugyan nem forradalmasítják a műfajt és nem dúcolják alá a lapos hangulatot, mindenesetre megállják a helyüket. Ha azonban a vizualitások felé terelődik a szó, nos az egész egyszerűen visszataszítóan ronda pixelmoslékok és az időnként Money for nothing klippet idéző nevetséges mozgások felett még a legtoleránsabb gamerek sem tudnának szemet hunyni így 2012-ben. A helyzeten természetesen az sem segít, hogy hősünk időnként egy arasszal a talaj felett levitál. Ami pedig a sűrű port illeti: nos, az egyértelműen a távolságok és a csúnyácska pixelek elfátyolozását szolgálja. Mint azt a fentebb szereplő naplóban is olvashattuk, az irányítási rendszer sem túlontúl kiforrott, időről-időre bizony homlokra vesszük az alant elterülő aszfaltot pusztán azért, mert hősünk orosz táncot jár nekünk az ereszcsatornákon ahelyett, hogy egyszerűen lecsúszna vagy megindulna felfelé.
Akárhogy is nézzük az I Am Alive ártól/mérettől függetlenül is egy korszerűtlen játéknak minősül; technikai kivitelezése sajnos erősen rányomja bélyegét a játékélményre, amelynek amúgy is megvan a maga keresztje. Bár az alkotók észrevehetően igyekeztek rágyúrni az izgalmakra, végeredményben azonban mégis egy monoton és szürke kis játékot kaptunk, amely még csak kisujját sem mozdítja érzelmeink megpendítése érdekében.

Dióhéjban tehát: az I Am Alive elképzelése pazar volt, a kivitelezés azonban annál kevésbé; nem kifejezetten rossz játék, de meglettünk volna nélküle is.