F1 2019 teszt

Amondó vagyok, hogy mielőtt belevágnánk a közepébe, és a változásokról beszélnénk, vegyük át inkább a kötelező köröket. Kezdjük talán magával az egész sava-borsával, a vezetés élményével, ami éppen annyira közelít a tökéleteshez, mint korábban. A Codemasters hatalmas mértékű profizmusára utal, hogy a játék egy korai verziójában még az aktuális, valós életbeli F1-szabályoknak megfelelően kevesebb leszorítóerővel rendelkeztek a járgányok, emiatt pedig jóval kisebb fun volt vezetni őket.

A valóságban aztán a mérnökök engedélyt kaptak ennek a kiküszöbölésére, és hoppá, láss csodát, a pozitív változás azonnal megjelent a videojátékban is. Főleg azoknak a gépeknek a volánja mögé pattani élmény, ahol profibb a mérnökség, ezek ugyebár a Mercedes, a Ferrari és a Red Bull. A többiek kissé már trükkösebbek, de ahogy mondtam, ez mind-mind a realizmus számlájára írható.

Alfa, és még nem robbant le? Érdekes.

Az AI harapósabb lett, mint valaha. Már nem ragaszkodnak annyira az ideális ívekhez, ahogy ezidáig, valahogy kevésbé gépiesek. Ha emlékeztek, tavaly arra panaszkodtam, hogy a számukra megfelelő vonalon való közlekedés érdekében buta módon még a balesetet is gyakran megkockáztatták, sőt, be is vállalták, tönkretéve ezzel a versenyünket.

Bár a probléma nem szűnt meg teljesen, az idei részben már sokkal kevésbé feltűnő. Ettől függetlenül persze érdemes figyelni az előzésekre, de nincs az az érzésünk, hogy a gép szándékosan is kamikaze-módban vegzál minket.

Ismét nyomulhatunk klasszikus, régi versenyautókkal is, amelyek jellemzői között jelentős különbségeket fedezhetünk fel. Ráadásképpen itt vannak a friss F2-es modellek, amelyek igazi kis vadállatként viselkednek, nem annyira patikamérlegen kimértek, mint F1-es társaik.

Tehát a taktika az, hogy nyomod neki, mint az állat.

Folytassuk a karrier-mód kivesézésével. Erről bőven van mit beszélni, gyakorlatilag alapjaiban változtat az eleddig megszokottakon. Újonnan megalkotot pilótánkkal most az F2-es szezonban kezdünk! A helyszín a spanyol nagydíj, valahol a verseny vége felé járunk, amikor a fülünkre mondják, hogy gond van a turbóval.

Két választásunk van. Teljesíthetjük a főnökeink utasítását, azaz magunk elé engedhetjük a csapattársunkat, aki így biztosabban küzd majd a pontszerző helyekért, vagy épp ellenkezőleg, kitarthatunk a végsőkig, hátha mégis mi húzzuk majd be hősiesen az áhított helyezést. Viselkedésünk és eredményünk persze hatással a későbbiekre, ekkor dől el, hogy milyen lesz a viszonyunk a csapattárssal, illetve hogy forrófejűként avagy hidegvérűként vonulunk-e majd be a köztudatba.

Leclerc a Merci előtt? Ilyen is ritkán van.

Az egész F2-es rész három futam történéseit öleli fel, és nyilván akad majd benne csapaton kívüli riválisunk is. Az utolsó verseny során eldől, hogy melyikünk lesz az idény F2-es bajnoka, ezek után pedig vele és a már emlegetett társunkkal egyetemben átköltözködünk a királykategóriába, az F1-be, ahol kezdetét veszi az igazi karrier-mód. Ezt az F2-es szálat akár skippelhetjük is, de nem tudom, hogy miért cselekedne így bárki is, mert az egész kis történet nagyon jól megalapozza a fősodor hangulatát.

Az F1-es csapatok közül bármelyiket választhatjuk a magunkénak, de értelemszerűen könnyebben teljesíthető lesz a szerződésünk, ha az úgymond természetes utat választjuk. Érdemes tehát kisebb istállóval kezdeni, de a döntés persze a Tiétek. Bárhogy teszünk is, a mi karakterünk és a két másik szereplő egy valós pilóta csapattársa lesz, mégpedig általában az ismertebbiké. A McLarennél mondjuk Carlos Sainz lesz a plusz egy ember, az Alfánál Kimi Raikkönen, és így tovább. A karaktertörténeteket leszámítva a karrier-mód máskülönben nagyjából változatlan, de ha ez nem épp elég újdonság, akkor nem tudom, hogy mi lenne az.

Így kell kikanyarodni a főútra.

Nézzük a pilóták átigazolásait, merthogy ezentúl ilyenek is lesznek, kérem szépen! Ahogy más sportjátékokban, és persze a valódi Forma 1-ben, úgy itt is megjelentek az átigazolási szezonok. Ilyenből ugyebár kettő van, egy idény közbeni és egy idények közötti, igaz, a pilóták érthető okokból sokkal jobban preferálják az utóbbit, ha épp új munkahely után akarnak nézni.

Nagyon fontos kiemelni, hogy a sofőrök nem csak úgy random mennek ide-oda, mint mondjuk a FIFA 19 sztárcsatárai, akik előszeretettel igazoltak a Manchester Unitedhez akár ötödik embernek is posztjukra. A tapasztaltabbak, csúnyábban szólva a kiöregedőfélben lévők jobbára gyengébb csapatokhoz szerződnek, míg a feltörekvő ifjú titánokat jó eséllyel viszik el a bajnokesélyesek. Ezzel az egésszel kapcsolatban egyébként voltak aggályaim. Tudjuk, hogy bár a valós Forma 1-ben is létezik szezon közbeni váltás, viszont egyáltalán nem jellemző. Attól féltem, hogy a játék majd túlzásba viszi ezt, de szerencsére nem így történt. Ismét csak egy jelentős újítás, ami nagy plusz pontot érdemel!

Lesz még kit megelőzni.

Dobpergés, függöny fel, következzen a sokszor és sokat hype-olt Senna vs. Prost-mód, ami vagy DLC-ként érhető el, vagy a Legends Edition részeként. Ez pontosan az, aminek hangzik, egyik nagy névvel mehetünk a másik ellen, óriási csatákba bonyolódva...akarom mondani ennek kéne lennie, mert legnagyobb sajnálatomra valami egészen más történik. A bevezető meg a különböző trailerek bitang izgalmasak és hangulatosak voltak, összevágták az illetők híres ütközéseit és hasonlók, de a gyakorlatba valahogy nem sikerült átültetni ezt a lelkesedést.

Amit kapunk, az nem több, mint pár olyan verseny, ahol Senna vagy Prost nagyon lassan megy, miközben mi teljesítjük az elénk kitűzött kihívást. Komolyan mondom, még a legmagasabb nehézségi fokozaton is könnyedén lepörgethető az egész, pedig nem tartom magam jobb sofőrnek ezeknél az úriembereknél nemhogy autóban, de még videojátékban sem. Meglepő módon nagy csalódás tehát ez a mód, konkrétan a kihagyásával nem lesz se jobb, se rosszabb játék az F1 2019. Ilyen neveket ezért előrángatni igazán kár volt, de sebaj, talán majd jövőre.

Kocsiselfie.

Egy Codemasters-féle F1 játékban véleményem szerint sohasem a kocsik kozmetikai testreszabhatóságán volt az igazi hangsúly, de kétségtelen, hogy van benne ilyen is. Meg mikrotranzakciók is, ahol az egyes különlegességeket megvásárolhatjuk, de nagyon dicséretes, hogy a legtöbb dolog elérhető plusz pénzköltés nélkül is. Valahol lényegtelen dolog ez persze, de azért nyilván jóleső érzés magunk választotta kesztyűben, sisakban vezetni, vagy elhelyezni a kocsin valami olyan cicomát, ami nincs mindenkinek.

Néhány mondatban azt is érdemes elmondani, hogy a menük is fejlődtek, szebbek lettek, jobban kézre állnak. Van úgynevezett showroom is, ahol megtekinthetjük az autókat teljes pompájukban. A Theatre mode automatikusan menti a versenyeink legemlékezetesebb pillanatait, amit aztán később visszanézhetünk, büszkén mutogatva a haveroknak, vagy az asszonynak, vagy akit érdekel. A közvetítések szintén javultak valamicskén, ismét közeledtek a reálishoz, úgyhogy mindenben egy kicsit jobb lett ez a játék, mint az előző évi kiadás volt. Nem semmi dolog ez, de tényleg így érződik.

És a locsolóvers hol marad?

Rekordidő alatt írtam meg ezt a tesztet, és ez nem csak amiatt volt így, mert kicsit elkéstem vele, hanem főleg azért, mert jól esik róla még beszélni, értekezni is. A Codemasters láthatóan minden évben apait-anyait belead ebbe a dologba, és látszik is az eredménye. Egy gyönyörű, hosszú távon is élvezhető darabot kaptunk ismét, sok-sok jelentős újdonsággal és kisebb finomhangolással. Hogy lehet-e ez ennél jobb? Van egy olyan érzésem, hogy jövőre kiderül.