Call of Duty: WWII teszt

Most még nagyobb fába vágták a fejszéjüket: közel tíz év után visszahelyezték a szériát annak alapjához, az emberiség történetének eddigi legnagyobb fegyveres konfliktusához. A srácok ezúttal is megugrották a lécet, és összekalapálták nekünk - nem túlzás - a valaha megjelent legjobb Call of Duty-részt.

Az Activision tehát volt olyan végtelenül jó fej, és biztosított egy tesztpéldányt, én pedig szinte gyermeki lelkesedéssel vetettem rá magam. Már most muszáj elmondanom: néhány aprócska hibától eltekintve szinte tökéletes, végtelenül szórakoztató második világháborús FPS-ről van itt szó, a sorozat végre hazatért.

A küldetés, ami egyszerűen nem hiányozhat.

Kezdjük is mindjárt az egyjátékos kampány bemutatásával. Történetünk hőse ezúttal Ronald "Red" Daniels közlegény lesz, akinek bőrébe bújva újra átálhetünk néhány jelentős történelmi eseményt és ütközetet, kezdve az elmaradhatatlan normandiai partraszállástól Párizs felszabadításán át Németország szövetséges megszállásáig. Dióhéjban: nem emlékszem, mikor volt utoljára ennyire szórakoztató és lebilincselő a Call of Duty.

Gyorsan jegyezzük azért meg, hogy nem vágja sutba és újítja meg teljesen a sorozatot, tényleg sokkal inkább a gyökerekhez való visszatérés az, amiről beszélünk. A nagymértékben szkriptelt küldetések és az úgymond csőben haladás akciójelenetről akciójelenetre itt is megvan, de a körítés egyszerűen frenetikus.

Ne a realizmust keressük, ez továbbra is a háború Hollywoodi verziója, néhány olyan akciójelenettel, amelyet talán maga Michael Bay is túlzónak érezne, cserébe viszont olyan látványos, hogy garantáltan a földön fogjuk keresni az állunkat egy-egy jelenet után. Amit itt elénk tesznek, az szinte a grafika szó újraértelmezése. A lerombolt városok, az esőáztatta, sáros erdők, a jéggé fagyott lövészárkok sose voltak még ilyen élethűek.

Akkor most lementek vagy lemenjek?

Szerencsére ez elmondható-sőt, legfőbbképpen elmondható-bajtársainkról is. Ma már nem meglepő módon hús-vér színészek kölcsönzik arcukat és hangjukat nekik, köztük Josh Duhamel, akit például a Transformers-sorozatból ismerhetünk. Az ő jelenlétük CoD: WW II egyik fő erőssége, igazi személyiségek, akik nagy mértékben elősegítik a beleélést a szokványos, de jól sikerült háborús történetbe.

Beszólásaik között sok az igazán vicces, klasszikus katona-duma, de ugyanakkor azt is borzongató látni, ahogy egyre idegesebbé és feszültebbé válnak, ahogy minél mélyebbre kerülünk a háborúban, minél messzebb az otthontól. Hatalmas pirospont értük a Sledgehammeres srácoknak.

Mint már említettem, a játékmenet nagyban hasonlít a már megszokott formulára. A modern kori részekhez képest azonban szerintem mindenképpen jó, hogy itt újra földhözragadtabb a küzdelem, nem tetszelgünk az egyszemélyes hadsereg szerepében, sőt. Társaink nem csak biodíszletet alkotnak, szükségünk is lesz rájuk, akció közben kérhetünk tőlünk lőszert, gránátot, és a legfontosabbat, az újfent visszatérő elsősegély-csomagot.

Indul a nászmenet.

Ez utóbbi feltűnése volt az egyik azon kevéske dolog közül, amelyek nekem személy szerint nem igazán jöttek be. Gondoljatok bele, mennyivel realisztikusabb az öngyógyulásnál, hogy a háború kellős közepén vöröskeresztes csomagokat hajkurászunk, amitől szintén pillanatok alatt visszatérünk a félholt állapotból is? Szerintem semennyire.

Oké, igaz ami igaz, ez jótékony hatással van a (nem túl nagy) kihívásra, de mindenképp egy picit visszalépésnek érződik. Cserébe viszont jobban félünk attól is, hogy eltalálnak minket, és nem érezzük magunkat legyőzhetetlen szuperkatonának, csupán csak egynek a sok közül, akit bármikor meglőhetnek. Most hogy belegondolok, lehet, hogy mégis jó ez, a fene se tudja.

A rendelkezésre álló fegyverekről szerintem nem érdemes sok szót ejteni, mostanra valószínűleg mindenki tudja, hogy egy II. vh.-s stuffban mire lehet és kell számítani. Van itt Mosin-Nagant, Thomson, a Wehrmacht jól ismert fegyverei, lángszóró és minden akkori fegyó, amivel hatékony módon irthatjuk a fritzeket.

Ki kért tüzet?

Megmaradt természetesen a CoD 3-ban bemutatkozott közelharc is, néha ilyenbe is bonyolódhatunk, quick-time eventek formájában. Ez változatlanul legtöbbször szkriptelt jelenetek keretében fordul elő, de legalább igaz rájuk az egész játék fő tulajdonsága, azaz hogy nagyon jól meg vannak csinálva.

A pörgős és szórakoztató akciót egy-két esetben lopakodós részek szakítják meg. Van, hogy például egy francia hölgyet irányítunk, aki németnek öltözve igyekszik maradandó károkat okozni az ellenségnek, vagy épp Daniels bőrében kell kijutnunk egy épületből, amit ellepett az ellenség. Ezek a szekvenciák sajnos kevésbé sikerültek jól, mint az akciók.

Hangulatosnak elég hangulatosak ugyan, viszont kiütközik rajtuk, hogy az AI még mindig nem a legokosabb, fél méterrel az őr mögött már simán elslisszolunk, és így tovább. Véleményem szerint némelyik elhagyható lett volna, de semmiképp sem vesznek le a játék értékéből, inkább amolyan szusszanások a folyamatos fegyverropogás közepette.

Hiába menőztök előtte, srácok, ez a csaj itt a tábornok barátnője.

Nem akarok semmi rosszat mondani a kampányra, hiszen tényleg hatalmas játékélmény, de ha akarnék, akkor két dolgot hoznék fel. Az egyik az lenne, hogy az egész mondhatni most is klisékből építkezik.

Itt van minden, ami kötelező: a kihagyhatatlan tankos küldetés, repülők leszedése légvédelmi ágyúval, és a többi, de még egyszer mondom, itt a körítés az, ami kihagyhatatlanná teszi ezt a játékot az FPS-rajongóknak. A másik hiba, hogy a hat-hét órás játékidő elég rövidke, de ezt nem sorolom a negatívumok közé, hisz a CoD részeknél gyakorlatilag ez a megszokott.

Persze nyilván nem kell kidobnunk a játékot akkor sem, ha a szóló kampányt kivégeztük, van itt természetesen multi is, ami szintén nem vall szégyent. A jóságot nem is a klasszikus deathmatch- vagy domination-módokban kell keresnünk, ezek már csak olyanok, mint amire nagyjából számíthattunk, ilyesmik voltak a 2008-as World at War esetében is, tehát kicsit old school a feeling, de annyi baj legyen.

Ezt a városrészt mintha kissé elhanyagolták volna a közterületesek.

A térképek kérdése érdekes, egyrészt némely esetben jól ki lehet használni a környezetet, ami esetenként előnyt jelenthet tapasztaltabb játékosok ellen is, máskor viszont nagyon kedveznek a snipereknek. Ez néha idegesítő lehet, lehetett volna mit javítgatni rajta.

Ha túl elveszettnek éreznénk magunkat a harcmezőn a sok profi között, akkor van egy jó kis feature, ami segíthet a bajainkon. Ez az úgynevezett "Ösztön", azaz Instict, amelyet bekapcsolva a képernyő sárgásra váltva figyelmeztet minket arra, ha valaki célba vett minket. Ez a lehetőségek elősegíti, hogy egyenlő(bb) küzdelem folyjon a harctéren, ahogy az is, hogy a legjobb fegyverek közül sokat már kevés játékkal is unlockolhatunk, vagy épp ott figyelnek a kínálatban már a kezdet kezdetén is.

Van azonban egy új módunk is, az úgynevezett War Mode, és ez az, ami viszi a prímet. Ez teljesen olyan, mint a Battlefield-játékok Operations módja. Több fordulón keresztül tart a csapatok közti küzdelem, az egyik csapat megpróbál véghezvinni hadműveleteket, a másik pedig - micsoda meglepetés - próbálja ebben meggátolni. Erre a módra összesen három térkép áll rendelkezésünkre, de szerintem ez nagyjából elég is.

Pillanatok golyózápor előtt.

Végül, de nem utolsósorban: aggodalomra semmi ok, idén sem maradunk zombi mód nélkül, ráadásul itt a 2009-es Wolfensteint is jegyző Raven Software segített be a fejlesztésbe Meg is látszik rajta, ez is jobb lett, mint bármikor. A játékmenetéből adódóan most is kissé repetitív ugyan, de itt is segítségünkre siet a körítés, például Udo Kier vagy Ving Rhames képében, akik színészként szerepet vállaltak ebben az agymenésben.

A CoD: WWII tehát semmiben nem úttörő ugyan, de a bevált formulákat olyannyira profin alkalmazza és tálalja, hogy véleményem szerint lehetetlen csalódni benne. Aki szerette a CoD 2-t, vagy a World at War-t, és alig várta egy új II. világháborús FPS megjelenését, az ezt egyenesen imádni fogja. Mit is mondhatnék egyebet: ajánlom mindenkinek!