Ennek egyszerű oka, kedves olvasó, hogy a Battlefield 3 valóban az lett, aminek ígérkezett: minden idők leggyönyörűbben kidolgozott FPS-e, magához láncoló játékélménnyel és hangulattal. Éppen ezért szörnyen nehéz róla játéktesztet írni, hiszen az ajnározás, mindenféle jónak elmondás a reklámok feladata. De mi van akkor, ha egy játéknak szinte egyáltalán nincsenek hibái, vagy ha vannak is, akkor azokat nemhogy nagyítóval, hanem egyenesen mikroszkóp segítségével kell kibogarásznunk a sok pozitívum közül? Valóban nehéz dolog lesz így bemutatni a játékot, de össze kell szednem magam, hiszen tudom, hogy rengetegen kíváncsiak az új Battlefieldre, ráadásul főként arra az oldalára, amit a reklámok elhallgatnak előlük. „Megnyugtatásul” már most előrevetítem, hogy mint mindennek, ennek a játéknak is van ilyen árnyoldala, bár tény, hogy meglehetősen csekély azon elemek száma, melyekbe érdemben bele lehetne kötni. Na, de kezdjünk bele!
Van először is egy remek, felettébb filmszerű kerettörténet, melyben főhősünket, Blackburn őrmestert hallgatja ki két jól öltözött, magasan kvalifikált tiszt egy szűkös irodahelyiségben. A vallatás során szóba kerül New York, Párizs, Irak, néhány nukleáris bomba, egy orosz különítmény, és még számos apró mozzanat, melyek mozaikjaiból fokozatosan bomlik ki előttünk a játék története. A reflektorfénnyel arcon világított Blackburn őrmester egyes küldetéseire történő visszaemlékezései alkotják a Battlefield 3 játszható részét, vagyis egy-egy múltbéli cselekmény közepébe csöppenve vehetjük át az irányítást hősünk felett, hogy aztán olyan keményen leszámoljunk az ellenséges erőkkel, hogy azt valóban érdemes legyen elmesélni. Most jön azonban a csavar: az egyértelműen bemutatott elbeszélő személyének ellenére nem csupán őt, hanem másik két „társát”, Miller századost, és az orosz, Dima névre hallgató Rambo-növendéket is irányíthatjuk egy-egy bevetés erejéig. Ez a húzás azonban egyáltalán nem okoz logikai bukfencet, hiszen felettébb ügyesen beleágyazták a kerettörténetbe.

Említettem korábban a valósághűséget, most meg mégis azt mondom, hogy filmszerű a történet. Hogy is van ez? Kár lenne azt gondolni, hogy a Battlefield 3 valamiféle háborús szimulátor, és ez teszi annyira valószerűvé az egészet. Nem, ha valaki háborús szimulátort akar, akkor játsszon például az ArmA címre hallgató, a maga kategóriájában szintén remek kis játékkal, vagy nézzen háborús dokumentumfilmeket. Ugyanígy, ha valaki arcade-jellegű, eszement lövöldözést akar, annak ott a Call of Duty-széria, illetve a Rambo-filmek. Ha viszont a te szívedhez, kedves olvasó, a Ryan közlegény megmentése-típusú filmek állnak legközelebb, akkor számodra a Battlefield a legjobb választás. Amit ugyanis mindkettő tud, az éppen a látványos harcjelenetek beágyazása egy nagyon is valóság-ízű történetbe. Az a bizonyos arany középút, ha úgy tetszik.
Sokat dob persze az ehhez kapcsolódó élményen a grafika, amire egész egyszerűen nincs jobb szó, mint hogy káprázatos. Nem csupán arról van szó, hogy tovább simították az éleket és felturbózták az effekteket, hanem sok minden másról is. A környezet, ami sokszor önmagában is lélegzetelállító látványt nyújt, az esetek túlnyomó többségében remekül lép interakcióba a történésekkel. A pályákon található tereptárgyak többsége szétlőhető, felrobbantható, fedezéknek használható, vagyis szinte annyi funkcióval bír, mint egy svájci bicska. Ezen felül a mozgások azok, amik tanúskodnak a Bad Company-részekből megismert, Frostbite névre hallgató játékmotor legújabb verziójának csúcsteljesítményéről. Csapattagjaink és ellenfeleink éppolyan realisztikusan mozognak, mint saját karakterünk, és akkor még nem is beszéltünk arról a magas fokú mesterséges intelligenciáról, ami mozgatja őket. A pályán lévő összes katona szinte 100%-osan együtt él a cselekménnyel és a környezettel: ha kell, fedezékbe bújnak, ha kell, egy jól irányzott kézigránát segítségével robbantanak ki minket a fedezék mögül, stb.
Mindettől persze a játékmenet még könnyen unalomba fulladhatna, hiszen ne feledjük, hogy egy klasszikus „mész és lősz”-típusú játékkal van dolgunk. Ám a készítők erre is figyeltek, így amikor már épp kezdenénk megunni az ellenfél monoton aprítását, jön egy olyan pálya, melynek láttán azonnal elfelejtjük, hogy épp unatkozni készültünk. A légi harcok, a sivatagi tankpárbaj, vagy az észrevétlen lopakodások epizódjai mellett a lövöldözősebb pályákon belül is találkozunk olyan momentumokkal, melyek képesek megtörni a monotonitást. Ilyenek például azok, amikor egy-egy ellenségünk lesből csap le ránk és szerel le minket, hogy aztán pusztakézzel vagy késünk segítségével mutathassuk meg, hogy milyen fából faragtak minket – illetve hogy mi milyen ábrázatot tudunk faragni a támadó eleinte diadalittas arcára.

Ugyanakkor sajnos ezek a részek azok, amik a leginkább bugosra sikerültek. Többször tapasztaltam ugyanis, hogy mire a gépem kijelezte, hogy éppen milyen billentyűzetkombináció segítségével tudnék felülkerekedni a közelharcban, már késő volt, és hősöm a biztos halál útvesztőjébe került. Ugyanilyen hiba az is, hogy ha azt a parancsot kapod, hogy kövesd a vezért (vagyis „Follow the Leader”, hogy egy klasszikus Korn albumot is megidézzek), és te túlbuzgó katonaként megelőzöd felettesed, akkor büntiből a sor végére kell állnod, vagy legalábbis vissza kell kullognod a parancsnokod mögé, hogy folytatódhasson az akció. Butaság, persze, hiszen ha elkap a harc heve, akkor legszívesebben fejvesztve rohannál a tűzpárbaj kellős közepébe, de nincs mit tenni, a parancs az parancs.
Persze az is lehet, hogy ezeket az akadásból származó kisebb hibákat csupán annak köszönhettem, hogy az itthoni vasparipám épphogy megugrotta a játék által elvárt gépigény minimum szintjét. És ez, ha úgy tetszik, egy újabb negatívum: bitang erős gép kell hozzá, hogy egyáltalán elinduljon ez az egyébként remek produktum. Szinte 100%-ig biztos vagyok benne, hogy akármilyen erős konfigurációval is rendelkezel, kedves olvasó, a Battlefield 3 képes lesz azt megizzasztani. Ennek következtében én kénytelen voltam beérni a legalacsonyabb grafikai szinttel, ami talán látszik is a mellékelt képeken, de kövezzetek meg: szerintem még így is iszonyat szép a játék!

Ha már a hibáknál tartunk, muszáj még egy-két apróságot a készítők szemére vetnünk. Manapság már egyáltalán nem újdonság, sőt divat, hogy kispórolják az FPS-ekből az életerő szintjét jelző vonalkát valamelyik sarokból. Így van ez a Battlefield 3 esetében is, és tudom, hogy ezen tényleg nem szabadna meglepődnöm, de most valahogy mégis kifejezetten hiányzott, ami talán annak köszönhető, hogy ezzel a húzással némileg lecsökkentették a már emlegetett valószerűséget, és úgy en bloc a játék komolyságát. És ez sajnos annak ellenére is igaz, hogy egyáltalán nem nehéz meghalni egy-egy tűzpárbaj során. Ami szintén ront a valósághűség élményén, az a végtelen futás lehetősége, vagyis hogy hősünk képes hatalmas távokat végigsprintelni teljes menetfelszerelésben anélkül, hogy elfáradna. Gyerekek, ez most komoly..? Sajnos igen, mint ahogy azok az apró bakik is, hogy a keretsztori olykor túlzottan fecsegősre sikeredett, így előfordul, hogy előre tudjuk, mi lesz egy-egy küldetés kimenetele. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy a játékot készítő zseniális szakemberek bizony néha összetévesztették a bal és a jobb kezüket…
De talán mindannyian érzitek, hogy ezek a hibák olyan minimálisak és olyan felejthetőek, hogy tényleg csak a szuperlatívuszok ellensúlyozásaként említettem meg őket. Ki figyelne fel ugyanis – egy tesztelőn kívül, persze – a feszes tempójú játékmenet és a magával ragadó atmoszféra mellett olyasmire, hogy melyik irányból várják a támadást a csapattársak. Apropó csapattársak és atmoszféra: nem mehetünk el szó nélkül a hangok mellett sem, hiszen talán ez az a pont, ami a legeslegjobban sikerült az egész játékban. A környezeti hangoktól kezdve – úgymint a faágak recsegése az erdőben, a fegyverropogások és robbanások monumentális dörgedelmei, stb. – a megállás nélkül kiabáló-üvöltöző-parancsot osztogató csapattagokon át a kerettörténet profi színészek segítségével rögzített, zseniális dialógusaiig minden úgy szól, ahogy eddig talán soha. No meg ha egy háborús játékban felcsendül Johnny Cash: God’s Gonna Cut You Down című slágere, azzal engem azonnal megvettek kilóra.
Ennyi. Ez a harc is véget ért. A katona, akinek fejében még mindig élénken villódznak a háború képei, ezennel kiírta magából az átélt élmények és megrázkódtatások egész sorát. És ha belegondolunk, hogy a leírtak csupán a játék single player módjára vonatkoztak, ami csak egy kis ízelítőt volt képes nyújtani mindabból, ami a hatféle multi-, és külön kooperatív módok kalandjai során vár ránk harci járművek és fegyvertípusok egész arzenáljával, úgy hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy a Battlefield 3 az idei játékfelhozatal egyik gyöngyszeme. Ha tehát bírja a géped (vagy a pénztárcád a gépfejlesztést), akkor ez a játék egyértelműen a „ne hagyd ki” kategóriát erősíti.