Az idén megjelenő, hármas sorszámot viselő rész tulajdonképpen már az ötödik felvonás az AC játékok sorában, hiszen az elsőt és másodikat követte a Brotherhood és a Revelations is, de való igaz, hogy ez a második epizód óta az első komoly változásokat felmutató cím. Magunk mögött hagyva a reneszánsz Itáliát, újabb Miles őssel ismerkedünk meg, a félvér indián Connor Kenway-jel, aki az amerikai függetlenségi háború idején találja magát az események sodrásában. Az idő- és térbeli ugrásnak köszönhetően az itt bejárható világ teljes mértékben különbözik az előző játékokétól. A főbb helyszínek a XVIII. század végének Boston-ja New York-ja, illetve a Keleti part sűrű erdőségei, melyekben szabadon járhatunk-kelhetünk.
Legalábbis erre következtettem a széria előző darabjait alapul véve, azonban a készítők jó ideig nem engedik szabadjára a kezünket a befejező részben. Az alapos felvezetést nem vetem meg egy történetközpontú játék esetében, azonban itt a Ubisoft gárdája átesett a ló másik oldalára. Az előzetes trailer-ek után már az is kiábrándító volt, hogy nem Connor irányítását vehettem azonnal a kezembe, ráadásul ez több emléken keresztül így is maradt. Ezután sem lélegezhettem fel, hiszen a gyermek-, majd kamaszkorú indián főhőssel kellett további tutorialokat véghezvinni, igazából a 6. fejezetben láthattam neki a valódi történet végigjátszásának (a játékban összesen 12 fejezet található). Eközben természetesen megismertették velem a különböző interakciókat, a fákon való mászkálástól kezdve az állatok levadászásán keresztül a hajókormányzásig, mindez azonban nagyon szájbarágósnak tűnt, ráadásul 2-4 percenként videobejátszásokkal megszakítva, melyek többségükben semmitmondóak voltak. Szerencsére a többszörös oktatómódot követően azért felpörgött a dolog, neki is látok az érdemi beszámolónak!
Miután végre teljes értékű assassin-ná váltunk, ideje felfedezni a környező vidéket, ami tényleg számtalan lehetőséget tartogat. Connor rutinosan mozog a fák lombkoronájában és a sziklafalakon is, így a természet adta rejtekhelyeket és ösvényeket ugyanúgy felhasználhatjuk, mint a házak sűrűjét. Az eddig megszokott akrobatikus közlekedésmód még dinamikusabbá és folyamatosabbá vált, szinte minden utunkba kerülő akadályra felkapaszkodhatunk. Ennek hátulütője, amikor például üldöznünk kellene valakit és egy falnak ütközve derék orgyilkosunk máris nekilát felkapaszkodni egy épületre, egérutat biztosítva a célpontnak. A lóháton való közlekedés pedig komolyabb hiányosságokkal rendelkezik, ugyanis a pacik valamiért szeretnek megakadni minden 10 centiméternél nagyobb kőben és buckában, igazi nyűggé változtatva a szabad természetben való lovaglást (és naná, hogy van olyan küldetés, ahol időre kell vágtázni).
Mozgáskultúránk mellett felszerelésünk szintén kibővült: a tradicionális indián íj és tomahawk mellett megkapjuk a kötélre erősített dárdát is, mellyel felhúzhatjuk a gyanútlan ellenfeleket a faágakra. A közelharci és lőfegyverek mellett többek között aknát, mérgezett dárdákat és füstbombát is használhatunk.
Elsődleges célpontjaink nem meglepő módon a templomosok helyi vezetői közül kerülnek ki, akik látszólag a briteket támogatják a függetlenséget kivívni próbáló Amerika ellenében. A későbbiekben azért komplikáltabbá válik a helyzet, többekről kiderül, hogy céljaik egészen más irányba mutatnak, mint ahogy az elsőre tűnt és Connor maga is súlyos döntéseket kényszerül hozni. Miközben egyszerre próbálja megmenteni népének maradékát és eleget tenni az orgyilkosok kötelezettségeinek, sokszor saját bőrén kénytelen megtapasztalni, hova vezethet egy elhibázott lépés. Számtalan jelentős történelmi személy tiszteletét teszi a játékban (George Washington, Lafayette, Israel Putnam, Samuel Adams, John Pitcairn, stb.), sokuknak persze olyan oldalát ismerhetjük meg, amelyről a történelemkönyvek nem írnak. A múltbeli cselekménnyel párhuzamosan Desmond és csapata sem tétlenkedik. Napjainkban, több rövid küldetésben kell irányítanunk a 21. századi orgyilkossá avanzsált srácot, sajnos ezeknek a kidolgozására nem fordítottak túl sok figyelmet a készítők.
A fő történetszál viszonylag hamar végigjátszható és a befejezés is vegyes érzéseket váltott ki belőlem, nem éppen erre számítottam (persze ez már abszolút szubjektív dolog), viszont az AC III jócskán kiköszörüli a csorbát az igen kidolgozott, jókora területtel és a hatalmas mennyiségű melléküldetéssel és extra lehetőséggel. Az erdő mélyén átvágva különböző állatokkal találkozhatunk, melyekkel nem egyszer harcolni kényszerülünk, de el is ejthejük őket, az így szerzett zsákmányt pedig eladhatjuk, vagy szorgos kézműveseink tárgyakat készíthetnek belőlük. A birtokunkon letelepedő mesteremberek számát növelve még több fejlesztéshez és erőforráshoz jutunk, melyeket szekérre pakolva küldhetünk eladásra. A játék elején birtokunkba kerül egy hajó is, az Aquila, amit nem csupán a sztori küldetéseiben kormányozhatunk, hanem számos tengeri kalandra is vállalkozhatunk vele. Ezen felül segíthetünk erdei vadászoknak, sastollakat és kalózkincset keresgélhetünk (vagy éppen Benjamin Franklin almanachjának lapjait), felszabadíthatjuk Boston és New York kerületeit a templomos elnyomás alól, cserébe assassin újoncaink lesznek, akiket távoli bevetésekre küldhetünk, vagy segítségül hívhatunk a harcban. Amint látható, nem győzünk választani a lehetőségek közül, ha egy kicsit is jobban beleássuk magunkat a játékba (biztos vagyok benne, hogy a felsorolásból kimaradt még néhány dolog).
A multiplayer mód ugyan eltörpül az egyjátékos játszótér kidolgozottsága mellett, mégis kellemes szórakozást kínál, ha már meguntuk a különféle helyek feltérképezését és a gyűjtögetést.
Ha az imént említett játékelemeket közel tökéletesen valósították volna meg, akkor az AC III-at vitathatatlanul életem egyik legjobb élményeként tartanám számon, akadnak azonban olyan hiányosságai a játéknak, melyek aláássák kissé az egyszeri játékos lelkesedését. Kezdetnek említhetném a jópár bugot, amivel játék közben találkoztam (lebegő puskák, furcsán szteppelő, indokolatlanul viselkedő, falba ragadó katonák, a semmiből előtűnő, vagy épp spontán kámforrá váló civilek, Connor beleakadása különböző felületekbe). Ezek közül jópárat helyrerak a nemrégiben publikált hivatalos javítás, de azért akadnak ott még gondok. A harc továbbra sem túl átgondolt, sőt, valamilyen oknál fogva az irányítást is átszabták erre a részre. Jellemzően nem fogunk komoly taktikákat véghezvinni, marad a jó öreg védekezés-visszatámadás kombó spammelése a katonák ellen (néhány mozzanat azért bájos, például a megragadott őr felhasználása golyófogóként). Valójában az egész sorozatra jellemző a rejtőzködő orgyilkos figurájától való egyre erősebb elrugaszkodás, ami itt kicsúcsosodik. Jórészt végigkaszaboljuk a küldetéseket, amikor viszont felbukkan egy-egy lopakodásra épülő megbízás, frusztrálóan hat annak kidolgozatlansága (és a feladat újrakezdése huszadszorra, mert épp felénk nézett egy őr).
A látványt szokás szerint nem igazán érheti panasz, igaz egyes jeleneteknél a Box érezhetően izzadt egy kicsit és beszaggatott a kép. Cserébe ténylegesen ott érezhetjük magunkat az ébredező Újvilág zsúfolt városaiban és a határvidék megszelídítetlen sűrűjében (csak a már említett, teleportot használó élőlények rontanak némileg az összhatáson). A szinkronhangokat sem igazán érheti kritika, a párbeszédek kellő átéléssel hangzanak el (csak több van belőlük a kelleténél), a települések és a vadon zajai pedig egyaránt testközelibbé teszik a játék univerzumát. A felcsendülő muzsikákat úgyszintén csak dicsérni tudom, bár a szimfonikus jellegű aláfestő zenék számtalan hollywood-i filmben visszaköszönnek, így nehéz valóban egyedülállót alkotni ezen a téren (nekem továbbra is a második rész zenéje a favorit).

Hideget-meleget egyaránt kapott tőlem az előző bekezdésekben a Desmond-saga befejező része, korántsem véletlenül. A maga módján gyémánt ez az alkotás, de jócskán csiszolatlan, hiszen az elnyújtott kezdés, a bugok és erőltetettnek, vagy éppen összecsapottnak ható játékelemek kissé elhomályosítják az egyébként részletgazdag és szórakoztató játékélményt. Az AC sorozat nagy kedvencem és izgatottan vártam a lezárást jelentő folytatást, ami összességében egy jó játéknak bizonyult, mégis erősen vegyes érzéseket váltottak ki belőlem a vele töltött órák. Félreértés ne essék, az Assassin’s Creed III még így is kiemelkedőnek számít kategóriáján belül, csak megvannak a maga hibái. A rajongók mindenképpen szerezzék be (már csak a végszó miatt is), a többiek pedig bátran tegyenek vele egy próbát!