Mindenkinek, aki egy kicsit is jártas a számítástechnika világában, mindenképp ismerõsen cseng a két név: Creative, és a Sound Blaster. Nem véletlen, hiszen a PC-k világába az elõbbi cég hozta be a zene élvezetét az utóbbi elnevezésû hangkártyáival. 1990 körül, Az Amiga olyan lehetõségeket biztosított melyekkel aligha vehette fel a versenyt bármilyen konkurencia, viszont kezdtek megjelenni az elsõ 286-os AT PC-k leváltva a régi XT-ket amiket igazából csak a munkahelyeken lehetett látni.
/>
Mikor az új gondolat megcsendült az emberek fülében miszerint milyen jó lenne egy otthoni IBM PC, mindenképpen elõkerült a kérdés: na de mit képes hozni nekem az Amiga-val szemben. És a válasz gyorsan jött: semmit! Az akkori korszakban eleinte még csak CGA vezérlõkkel ellátott négyszínû képernyõket nézegethettünk, és olyan, mint hang, szinte nem is létezett, holott a Commodore gépein ezeken már jóval túlmutató képességeket használhattunk, és ezeket a nagyon elõnyben lévõ lehetõségeket, a közepes erõsségûre fejlõdött 486-os gépekig szinte meg is tartotta (igaz ilyenkor még játékok is alig voltak). A PC-ken hang még akkor is alig volt a sztereó minõségi konkurenciához képest, de már javában folyt a különbözõ Sound Blaster kártyák gyártása, és itt indult be a Creative hódító útja. Voltaképpen az egyetlen otthoni kommersziális célokat megcélzó hangkártyák voltak melyek sokáig szinte egyeduralmat szereztek gyártójának. Sajnos közben a Commodore üzletpolitikájának köszönhetõen az Amiga gyártása szép lassan megszûnt, és utód nélkül a Commodore név is kihalt. Tulajdonképpen ekkorra már tényleg konkurencia nélkül maradt a Creative, és nagyon szépen fejlesztette, a körülbelül ez idõben, már teljesen az Amiga-val versenyeztethetõ kártyacsaládját, ezzel egyedi utat törve az otthoni számítógépes hangkeltésben. Tulajdonképpen az elsõ pár év nem volt igazán fejlõdés, inkább egy járható út kitaposása volt a nulláról indulva, szépen lassan beérve a konkurens Commodore képességeit. Viszont annak halála után már csak a Sound Blaster (ez nem 100%-ig igaz de nem akarok még ennél is hosszabban írni a történelemrõl (GUS, Roland és társai…) létezett és saját elgondolása alapján fejlõdött tovább. Voltak, akik meghajoltak elõtte, voltak kik utálták, de egy biztos: szinte csak ez volt, és mindenki ismerte! Ezek alapján nagyon nagy hírnevet szerzett és nagyon nagy piaci elõnyre tett szert a cég. Ezt a nagyon hosszúra sikerült bevezetõt mindenképp célszerûnek láttam leírni, hogy tudjuk mibõl is lett a Sound Blaster. Hosszú szinte egyeduralommal jellemezhetõ utat jártak be, és ez a cég volt az, aki tulajdonképpen hangot hozott a PC-k világába, szinte a semmibõl.
A legújabb termékcsalád már nem nevezhetõ olyan stabil piacvezetõnek, mint valaha volt, de ennek igazán nem Önmaga, hanem az integrált alaplapi hangvezérlõk az okai. Jelen pillanatban ha mondjuk az Intel alapú lapokat nézzük, integrált szabvánnyá alakított 8 csatornás HD hangot generáló chipkészletekrõl is beszélhetünk, és az nVidia-nak is volt már nagyon jó paraméterekkel ellátott integrált hangkeltõje. Hogy elõbbi mit takar? Semmi különöset csak 8 darab 24bit/192kHz-es D/A konvertet a nagyobb dinamikáért, melyek minõsége sem feltétlenül olyan gyatra mint jónéhány régi ACŽ97-es codec-é. Persze vannak rosszabbak (C-Media) és jobbak (Realtek) de természetesen egyik sem csúcsminõségû hangkártya. Ezzel a piaccal próbál versenybe szállni a Creative, hangkártyáival melyek szemben a régebbi modellekkel mostmár nem feltétlen sokrétûségükkel, hanem inkább minõségükkel próbálják felhívni magukra a figyelmet. Miután megjelentek ez integrált eszközök a Creativ mindig megpróbált valami újat, jobbat adni a közönségnek, hogy megtartsa stabil helyzetét. Eleinte a Sound Blasterek csak többcsatornásak voltak, mint az alaplapi integrált eszközök, aztán jobb minõségûek lettek mikor az alaplapon megjelentek az 5.1-es rendszerek, ezek után jöttek a nagyfelbontású hangok, hogy még mindig elõnyben legyenek, és megérkeztünk a jelenbe, mikor is az integráltak is képesek többcsatornás nagyfelbontású hang leképezésére. Mivel jelenleg minden alaplap rendelkezik valamilyen hangkeltõ eszközzel, mi lehet az a plusz amivel a Creative még mindig labdába rúghat a környezethez képest. Mi az ami miatt valaki egy hangkártyát képes venni mikor is ott beépített ugyanúgy mûködõ eszköze? Hát a válasz nem egyszerû, de errõl szól a cikk. A tesztre megkaptam mind a sima kártyát, mind az elõlapi panellel ellátott ŽPlatinumŽ kártyát, melyek hardvere ugyanaz, csak a kiegészítõkben térnek el, de abban nagyon.
A referencia rendszert egy Gigabyte 8I955X Royal alaplap jelentette a saját integrált Realtek ALC882M hangprocesszorával, amely kivívott magának sok elismerõ véleményt, és bár távolról sem egy High-End eszköz de a hétköznapi szükségleteinket nagyon jól ki tudja szolgálni. Jelenleg a piacon talán csak az integrált Live! az ami megveri de az sem feltétlen minden szempontból. Sokan kérdezik mi értelme az egész Intel Azalia (HD audió szabvány (többcsatornás, max 32bit/192kHz-es hangképzõ eszközökhöz)) törekvésnek, és sokan az egészet teljesen butaságnak tartják. Elõször is haladni kell a korral, másodszor is ha valaki hallott rendesen akár SACD-t, vagy DVD-Audiot, szembesítve egy sima CD-vel, az könnyen ráérezhet arra hogy milyen dinamika, és részletességbeli plusszt képes tartogatni az új HD világ. Persze a szituáció nem ilyen egyértelmû, vannak nagyon nagy odafigyeléssel kevert és felvett CD-k és ennek ellentéteként botrányos minõségû nagyfelbontású felvételek, de ezek a negatív példák nem különösebben mozgatják meg azt a tényt, hogy igenis szükség van a HD audiora. És innentõl érthetõ, hogy ha a hallgatóságnak is szüksége lehet rá, és a hangkártya gyártó cégek is folyamatosan jönnek ki a nagyfelbontást profin kezelõ eszközeikkel, akkor az integrált chip-eknek is szüksége volt a váltásra, hiszen a több-csatorna már régóta nem különlegesség. Az ALC882 mint írtam nem tökéletes, de az egyik legjobb integrált HD hanggenerátor, melyet nem véletlen használnak lassacskán szinte minden alaplapon. Viszont vannak azért dolgok, amiben - hiába jó - nem tud versenybe szállni. Ez egyik oldalról a szoftvertámogatás, illetve a hozzáadott programok, ezentúl, a processzor terheltsége, illetve az hogy az X-Fi tartalmaz ASIO meghajtóprogtramot, és nem csak a 2.0-ás EAX-et hanem az 5.0-ás advanced HD-t is támogatja.
Tehát minõség tekintetében mindenképp a csúcson áll, amit a kártya megjelenése is sugall már hiszen gyönyörû, viszont tudnunk kell hogy nem sokkal van mögötte lemaradva, ezen tekintetben az ALC882, és én konkrétan semmilyen különbséget nem vettem észre minõségben köztük. A következõ különbség a gyári ASIO 2 meghajtó-program, ami az amatõr zenészeknek nagy elõny lehet (bár nem hivatalosan vannak ASIO driver-ek az integráltakhoz is de semmiképpen nem ilyen kultúrált). Ez tulajdonképpen egy nagyon kicsi késéssel dolgozó szoftver interfész, ami a jelenlegi DirectX csatolófelület helyett használandó zeneszerkesztõkben, hiszen ott nem feltétlen elõny, ha egy-egy hang generálása (bármi hatására) 30-40ms csúszással jön létre. Ezzel a relatív közvetlen csatolófelülettel elég minimálisra tornászhatjuk ezt az idõt, az esetleges Steinberg - Cubase, vagy esetleg Proppelerheads - Reason használata közben. Nagyfelbontású kártyaként már elõdjénél is megjelent a saját DVD-Audio lejátszó program, mely a video tartalomtól mentesen csak zene oldaláról közelíti meg, ezeket, a lemezeket, egyszerû nagyon kényelmes használattal. Érdekes módón a saját 10–12 lemezes (elég nagy hódolója vagyok a HD zenének) DVD-Audio anyagomból 1 lemezt egyátalán nem volt hajlandó lejátszani, de a többivel semmi problémám nem volt és sokkal dinamikusabban lehetett használni, mint az esetlegesen ugyanerre képes PowerDVD-t vagy WinDVD-t. Hangja kellemes volt megfelelõen telített dinamikával, de mint írtam nem okozott különösebb élményt az integrálthoz képest. Az EAX folyamatosan legfejlettebb használata nem rossz dolog. A jelenlegi 5.0-ás nagyfelbontású verzióban már nagyon sokrétû azoknak az effekteknek a programozhatósága, amik játék közben a hangot torzítani tudják. Úgy képzeljük el például, hogy egy játékban a falról visszaverõdõ torzult, vagy esetleg falon, ajtón átszûrõdõ hangokat, a kártya számolja ki önmagában mindenféle processzorterheltség nélkül az eredeti torzítatlan hangból képezve, és ezt nagyon nagy dinamikával lehet paraméterezni. Magyarul a játékoknak elég az eredeti hanganyaggal rendelkezni a játék közben (amennyiben támogatják, ezen technológiát) és az adott környezetnek megfelelõen a hangkártya alakítja megfelelõre ezeket, igazán külön programozás nélkül, hiszen az effektek, és azok paraméterezése külön ŽsajátŽ szabványt alakítottak ki.
A mellékelt programok, meghajtóprogramok elég korrekt mennyiséget képeznek, bár szerintem a vezérlõfelület kicsit elcsúszott a túl-giccsesség irányába a használhatóságtól, de mindenképpen sokmindenre képes, és sokrétûen használható. Utoljára maradt viszont a kártya legnagyobb elõnye, ez pedig az, hogy tényleg mindent maga végez, és ez egy igazi játékos számára nagyon fontos. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy a kártya használatával a különbözõ zenei mûveletek a számítógép processzorterheltségét olyan minimálisan befolyásolták, hogy HD anyag mellett EAX használatával is max. 5-6% volt, míg az integrált Realtek hajlamos volt elszaladni 25-30% fölé is bizonyos esetekben és mindezt csak 16bit/44KHz-es hanganyaggal. Tehát az elsõdleges elõnye a kártyának itt jött igazán elõ, és mint írtam ez egy igazi játékos számára nagyon fontos. Normál használat mellett a kártya szinte 1%-al növelte meg csak a terheltségét a számítógépnek, ami nagyon szép eredmény. A saját 3D teresítõ eljárásnak nem volt valami szép hangösszképe, csak összekuszálja a szép tiszta sztereó hangképet, és azzal hogy minden mindenhonnan szól csak zavaró élményt alakít ki a kellemes reális helyett. Viszont a 24bit crystaliser hatása nekem tetszett, ez lényegében egy adott algoritmussal a 16bites hanganyagot magasabb kvantálási szintre emelve 24bites végeredményt ér el. Amit konkrétan nem tudok, hogy milyen módon nyúl az eredeti hanganyaghoz, de a hangja szellõsebb, teresebb lett, viszont nem tudtam eldönteni, hogy ez csak az egészében érvényes, erõsebb magas-frekvenciáknak köszönhetõen jött-e létre.
A kártya többféle kivitelben kapható: a kártya önmaga X-Fi XtremeMusic néven kiskereskedelemben bruttó 32.280 Ft-ért, illetve a Platinum kiadás 49.720 Ft-ért, a Creative SB X-Fi Fatal1ty amely 63.880 Ft-ba kerül, és a Creative SB X-Fi Elite Pro, amely 89.690 Ft-ba kerül. Ezen kártyák nem olcsók, de olcsóbbak mint a régebbi verziók bevezetõ árai, tehát ez is egy jó pont. Míg az elsõ csak a kártya maga, addig a második egy 5,1/4-es elõlapi panellel van árusítva, mely a kártya csatlakoztathatóságát hivatott nagyban kényelmesebbé tenni. Ez a panel jelenleg fényes fekete, ízléses kivitelben szerepel, és pl. akik a MIDI eszközeiket szeretnék gyorsan a gépre dugni, mindenképpen elõnyös választás. A Fatal1ty ugyanazzal a körítéssel bír, mint a platinum, csak inkább a hardcore játékosoknak készült, illetve játékra lett kihegyezve a kártya. Az Elite Pro pedig a felsõ kategória képviselõje, és fõleg otthoni "professzionális" házimozizás érdekében válogatott alkatrészeket használt a gyártó a kártyán-a jobb hangminõség érdekében-, valamint kapunk hozzá (az 5,1/4-es bõvítõ helyett) egy asztali ki/be vezetéseket tartalmazó dobozt is. A kártyák alap marketingeleme az új processzor, ami már régóta nem a megszokott EMU chip, hanem egy saját óriási teljesítményekre képes, nagyon nagy tranzisztorszámmal ellátott motor, és végül is, elég jól szerepelt a processzorterheltség tekintetében is. Korrekt csomagolásban árúsított minõségi kártyákról van szó, melyek nem feltétlen szükségesek mindenkinek, de kezdõ zenerajongóknak elõnyös, és az aktív játékosoknak is hasznos holmi.
