Wonder Woman filmkritika

Christopher Nolan Sötét lovag-trilógiája óta tehát a Warner vagy nem talált hasonló kaliberű rendezőt, vagy nem volt képes tető alá hozni egy igazán életképes forgatókönyvet, vagy mindkettő egyszerre, de csak nem sikerült megközelíteniük a konkurens Marvel-produkciók általában magas színvonalát. Mindez azonban nem állította meg a stúdiót abban, hogy tovább bővítse a még mindig rengeteg (anyagi és egyéb) potenciált képviselő DC-moziverzumot, és úgy tűnik, ezúttal jó húzás volt részükről egyrészt kivárni a megfelelő forgatókönyv-változatot, másrészt pedig egy női direktort, A rém című alkotásával korábban a kritikusok elismerését is kivívó Patty Jenkinst megbízni a rendezéssel.

Wonder Woman-t már láthattuk néhány jelenet erejéig a Batman Superman ellen c. moziban, most azonban ő is megkapja a kezdeteket feltáró eredettörténetét, ahogy az manapság szokás. Az alapszituáció, illetve a történelmi háttér eltér a képregényben látottaktól, lévén a film sztorija a II. helyett az I. világháború idején játszódik - ennek ellenére alighanem a legnagyobb rajongók is elégedettek lesznek a Csodanő világának aprólékos bemutatásával.

Diana (Gal Gadot), az amazonok hercegnője egy titkos görög szigeten, csupa nő között nőtt fel, s ugyan uralkodónak és rettenhetetlen harcosnak nevelték, mindig békében teltek a napjai. Egy napon azonban egy pilóta, az amerikai Steve Trevor százados (Chris Pine) gépe a sziget mellett a vízbe zuhan, és a kimentett férfi révén hősnőnk tudomására jut a külvilágban zajló, pusztító és kegyetlen I. világháború, melynek kötelességtudata által vezérelve mihamarabb szeretne véget vetni.

Ludendorff tábornok (Danny Huston) és Doctor Poison (Elena Anaya) nem csupán mérget, hanem egyebet is kevernek

A különleges képességeire folyamatosan rácsodálkozó Diana csak a halálos küzdelemben érti meg, mibe keveredett, akkor azonban már késő visszakozni. De vajon képes lesz-e egymaga megállítani a gonoszt, mely nem más mint maga az emberi természet legsötétebb manifesztációja?

Lényegében tehát a keret, amit kapunk, egy klasszikus téma kissé más körítéssel, nevezetesen a jó és a rossz örök harca egymás ellen, némi görög mitológiával és világtörténelemmel leöntve. A narratíva révén olykor még a Star Wars és más hasonló történetek is felidéződhetnek a már sokat látott néző előtt, újfent utalva arra, hogy a gonosz nem (csak) rajtunk kívül álló erőként, hanem bennünk szunnyadó tulajdonságként is állandóan jelen van.

A sztori középpontjában pedig természetesen hős amazonunk áll, a film elsősorban az ő szemén keresztül tárja elénk az eseményeket, amire Steve és alkalomadtán a többi szereplők reflektálnak.

Trevor százados (Chris Pine) hiába próbálja lebeszélni Dianát a radikális beavatkozásról

Diana puritán ártatlansága éles kontrasztot képez az amerikai kém cinikus, az elhúzódó háború miatt kiábrándult realizmusával, ami remek táptalaja a helyzetkomikumnak, lévén tapasztalatlan protagonistánk naivitásának találkozása az emberek XX. századi világának modern, sokszor rideg és merev valóságával gyakran vicces szituációkhoz vezet, amit a rendező jó érzékkel, ám markáns túlzások nélkül ki is használ.

A két főszereplő között szerencsére működik a kémia, ami nagyon fontos amiatt, hogy átérezzük egyébként igencsak faramuci viszonyukat. A párosra való koncentrálás hátránya, hogy a mellékszereplők rendre háttérbe szorulnak, karakterük többnyire kibontatlan marad, és közülük csupán egy-kettőnek jut egyáltalán komolyabb epizódszerep - ráadásul az antagonisták is kivétel nélkül egydimenziós figurák.

Mindezek ellenére azonban el kell ismernünk, hogy Patty Jenkins egy olyan kalandfilmet hozott össze, amiben kellő arányban adagolta a történetet, a jellemépítést, az akciót, a drámát és a humort is. A leginkább talán abban érthető tetten, hogy a Wonder Woman-t egy nő rendezte, hogy Diana érzelmi intelligenciája ugyanolyan figyelemre méltó, mint harci képességei.

És a háború poklában megszületett Wonder Woman...

A sikerhez persze nagyban hozzájárul a tény, hogy Gal Gadot szemkápráztatóan gyönyörű, karizmatikusan empatikus, és törékeny megjelenése ellenére abszolút illik a szerephez. Gadot elegáns és visszafogott, mégis érzelemdús alakítása segítségével Jenkins szinte tökéletesen végig tudja vezetni számunkra, hogyan lesz a naiv és idealista nőből harcedzett szuperhős, az igazság és a gyengék elkötelezett védelmezője.

A rendezés - az empatikusságot és a minden részletre kiterjedő alaposságot leszámítva - leginkább tisztességes iparosmunkaként jellemezhető, mely nem vállal sok kockázatot, ugyanakkor magabiztosan kézben tartja a narratívát, illetve a cselekmény bonyolítását. A játékidő picit talán hosszabb, illetve a tempó valamivel visszafogottabb a kelleténél, ám ezúttal is érvényes azon általános szabály, miszerint inkább lassan építkezzen egy film, mint sehogyan.

A kor és a miliő megidézése lényegében tökéletes, a helyszínek, díszletek, fegyverek és ruhák mind aprólékosan kidolgozottak és hitelesnek tűnnek. A CGI használata nem zavaró, különösebb feltűnés nélkül illeszkedik a praktikus trükkökhöz.

Ezen a titkos szigeten alighanem mi is eléldegéltünk volna

A harcok szépen megkoreografáltak, a lassítások is többnyire jól néznek ki, még ha nem is hoznak semmi újdonságot a hasonló akció- és szuperhősfilmek (látvány)világába. Igaz, hogy a 3D önmagában nem sok vizet zavar, de ma már valószínűleg ez sem lep meg sokakat.

Színvonalát és az egész tálalást tekintve a Wonder Woman leginkább egy másik szuperhősfilmhez, a 2011-es Amerika Kapitány mozihoz fogható. Valamelyest a két karakterben és történetükben, illetve a az elénk tárt korszakok esztétikájában is akadnak hasonlóságok, s bár egyik produkció sem mutat fel semmilyen forradalmi újdonságot vagy váratlan meglepetést, mindkettő korrekt, látványos és élvezetes eredettörténetnek nevezhető.

Wonder Woman előzetes