Transz-Szibéria filmkritika

Roy és Jessie (Woody Harrelson és Emily Mortimer) egy amerikai párocska, akik jótékonysági munkát végezni mentek Pekingbe az egyházuk nevében, a feladatuk végeztével pedig úgy döntenek a Transzszibériai vasutat használva elutaznak Moszkvába, mielőtt hazatérnének. Útjuk során több kabintársuk is akad, a spanyol Carlos (Eduardo Noriega) és az amerikai Abby (Kate Mara) alkotta szerelmespárral különösen jó viszonyba kerülnek, Roy legalábbis, Jessie számára ugyanis gyanús mindkettejük viselkedése. Az egyik állomáson Roy egy véletlen folytán elszakad a csapattól, egy teljes napra eltűnik, és ez kiváló alkalmat biztosít Carlos számára, hogy elcsábítsa Jessie-t. Anélkül, hogy akármit is elárulnék a folytatásról, annyit elmondhatok, hogy a terv kifejezetten balul sül el Carlos számára. Roy visszatér, és folytatják az utazást Jessie-vel, új hálótársuk, a Ben Kingsley által játszott Grinko rendőrnyomozó társaságában, aki közel sem az, akinek látszik. Az igazi bonyodalmak pedig még csak ekkor kezdődnek.

A Transz-Szibéria egy neo-noir thriller, aminek a magja, a legkritikusabb pontja a feszültségteremtés, illetve ha ez sikerül, a meglévő feszültség konstans fenntartása. Műfajából eredően gyakorlatilag ezen áll, vagy bukik a film, nincs mit tenni. És az utóbbi helyzet áll fent, vagyis elbukik, csúfosan. Az író-rendező Anderson és Will Conroy író végig erősen próbálkozik, nem egy, és nem is kettő csavarral felvértezve, de egyszerűen elvesztik a fejüket, és ők maguk sem tudják mit akarnak; most akkor azért kéne a moziszék karfáját szorongatnunk mert okunk is van rá, vagy csak szimplán átverés áldozatai vagyunk, és az idegölő zenétől és hektikus vágástól kéne rettegnünk.


Sajnálatos, hogy egy olyan perc sincs a filmben, amikor ne tudnánk, hogy éppen manipulálva vagyunk. Szinte láttam végig a háttérben Andersont és Conroy-t, amint a cselekményszálakat mozgatják ide-oda, őrült bábjátékosokként. Ne értsen félre senki, a Transz-Szibéria nem egy rossz film, és igazán mindennel megpróbálkozik, csak hogy szórakoztasson: szex, drog, lövöldözés, vér, akció, és Ben Kingsley erősen akcentusos orosz kopóként, ez úgy hangzik, mint maga a Kánaán. A helyszín kiválasztása sem lehetett véletlen, a kies, embertelen, fagyos Szibériáról, az egykori Gulag-táborok világáról az első dolog, ami eszünkbe jut a rejtély. A hófödte táj tehát ideális egy vérfagyasztó thriller helyszínéül, a munka felét már szinte el is végzi helyettünk, megannyi lehetőséget rejt magában, ezek közül azonban vajmi kevés lett kiaknázva ebben a filmben.


Az amerikai (nyugati) és orosz (keleti) kultúravilág egymás mellé, vagy sokkal inkább egymással szembehelyezése - ami egy izgalmas aspektus lett volna - is felüti fejét esetenként, de aztán el is felejtődik, mintha meg sem történt volna. Arra azért mindenképp érdemes figyelni, mikor Harrelson karaktere az "amerikaiak vagyunk" varázsszavak kiáltásával próbál kiszabadulni a slamasztikából, mintha ezek azonnali védettséget nyújtanának. Ahogyan az várható, az orosz rosszfiúk persze ezt le sem sajnálják. A film valamiféle poszt-hidegháborús félelemre igyekszik építeni, és olyan szörnyűnek, élettelennek és ridegnek mutatja be Oroszországot, amennyire csak lehetséges, az az igazi zsigeri, belülről induló, fojtogató rémület azonban sohasem manifesztálódik. A főszereplők egyszer sem irányítói a velük történő eseményeknek (a befejezésben egy minimálisan talán, de azt is elszúrják), csak úgy esnek csöbörből vödörbe, mi meg csodálkozunk inkompetenciájukon.

Ezen a lapos forgatókönyvön és fantáziátlan rendezésen sajnos a színészek sem tudnak segíteni: Woody Harrelson például semmi újat nem nyújt színészileg, a szerepét gyakorlatilag akárki más, egy kevésbé ismert név is megkaphatta volna, főleg mert - mint az idővel kiderül - nem is túl jelentékeny a cselekmény szempontjából. Karaktere, Roy egy tipikus jófiú, Woody-nak így nem adódik ezúttal alkalma akciózni, helyette leginkább sok-sok évvel ezelőtti, Cheers-beli játékát ismétli meg újból.

Eduardo Noriega és Kate Mara játéka nem is érdemel sok karaktert: tipizált figurák ők, előbbi az ügyeletes szívtipró spanyol, míg másik a divatos goth-csaj, sötét tekintettel, satöbbi. Ben Kingsley, a nagy Sir Ben Kingsley (aki legalább annyi jó szerepet vállal karrierje során, mint bődületesen rosszat) is félgőzzel dolgozik csak, nem illik ebbe a filmbe valamilyen számomra érthetetlen okból kifolyólag, kilóg az erőltetett akcentusával, inkább pozitív karakternek tűnik, még jóval azután is, hogy kiderült róla az ellenkezője.


Egyedül Emily Mortimer, a bájos angol színésznő tud néha-néha életszerű, megkapó lenni, de sokszor nála is kimerül a színjátszás a kikerekedett szemű, ijedt nézésben, és sikoltozásban, amit amúgy sem túl nehéz kivitelezni mínusz 20 fokban a tajgán. A legszomorúbb az, ahogy Harrelson és Mortimer egész egyszerűen "eljátszik" egymás mellett, annyira nem illenek össze, hogy az valami hihetetlen, vásznon ilyen rossz párost nagyon ritkán látni. Egy majdhogynem ugyanennyire sajnálatos, elvesztegetett lehetőség a címben is szereplő vasúti szerelvény kihasználása. Az embert próbálóan hosszú utak; nagy távolságok; klausztrofób hangulatú kabinok; sebesen száguldó szerelvények; Roy, aki rajong a mozdonyokért és minden gépért, ami csak mozog: Hitchcock (aki a mozdonyon játszódó krimik alapvetését, sőt alapvetéseit letette) ezek közül minden adandó alkalmon kapva kapott volna, hogy idegszálainkon játszhasson.

A Transz-Szibériát sajnos nem sok minden képes megmenteni attól, hogy nézhetetlen legyen: túl hosszú, nincs egy centrális pontja, csapong, az idő előrehaladtával csak lassul, mikor felpörögnie kéne, a színészek pedig egyszer sem találják igazándiból a helyüket. Talán egy kicsit erősen fejezem ki magam, de egy tucatfilmre nem szívesen áldoz az ember pénzt, lássuk be. Ez összességében az Eli Roth-féle Motel-filmek befogadhatóbb változata, de legalább ugyanannyira elferdített, téves képzeteken alapuló amerikanizált keletet mutat be, ahol az amerikánusokat kizárólag rossz érheti, és minden sarkon befordulva fel akarják koncolni őket.

Transz-Szibéria előzetes