Figyelem! Ez a cikk már több, mint egy éves! A benne lévő információk elavultak lehetnek!
gocsa
A Szélhálmos fivérek Rian Johnson író-rendező második filmje, illetve az első, amelyik nálunk is bemutatásra kerül. 2005-ös Brick című alkotása egy középiskolásokról szóló külvárosi noir volt, kőkemény krimi, ami mintha csak egyenesen Dashiell Hammett tollából született volna, azzal a kivétellel, hogy ezúttal zsenge tizenévesek szájából hangzottak el a stílusos gengszterdumák. Már ebből is kikövetkeztethető, hogy Johnson filmjeihez szükséges bizonyos szinten a képzeletünket szabadon engedni, és fenntartásainkat sutba dobni, vagyis elfogadni az adott szituációt, amit a direktor elénk tár, és elmerülni annak sajátos világában. Ha ez megy, valószínűleg a Szélhálmos fivérekkel sem lesz sok gondunk. Az Adrien Brody, Mark Ruffalo és Rachel Weisz hármasát főszerepeltető mozi receptje ennyi: keverj össze egy kis screwball komédiát jó sok film noir-ral, adj hozzá csipetnyi drámát és feszültséget is, valamint jó sok csattanót, és kész is vagy. Johnson nem esik abba a hibába, amibe sok második filmes rendező, vagyis nem igyekszik görcsösen felülmúlni önmagát, így a végeredmény lazának és természetesnek hat.
A történet két harmincas éveikben járó átverő-művész testvérről szól, Stephen-ről (Mark Ruffalo) és Bloom-ról (Adrien Brody), segédjükől, Bang Bang-ről (Rinko Kikuchi), valamint a dúsgazdag örökösnőről, Penelope Stamp-ről (Rachel Weisz). A páros zseniálisan kitervelt, komplex átveréseiknek köszönhetően (amiket Stephen talál ki) amolyan élő legendák már, Bloom azonban ki akar lépni, elege van. Egy szabad, és nem előre megírt életre vágyik, ahol nem kell szerepet játszania, mindig az adott helyzetnek megfelelően, hanem önmaga lehet. A testvére beleegyezik, de ráveszi, hogy egy utolsó nagy dobást még csináljanak végig. Bang Bang-gel közösen New Jersey-be utaznak, ahol célpontjuk Penelope Stamp, egészen pontosan annak óriási vagyona. A magát "epileptikus fotográfusként" aposztrofáló, "hobbigyűjtő" nő összeismerkedik Stephen-nel, és szerelembe esnek. Ez természetesen nem kedvez az átverésnek, hiszen mindig nehéz olyasvalakit becsapni, akit szeret az ember. Stephen csavaros gondolkodását figyelembe véve azonban még az is lehet, hogy mindez a terv része.
A Szélhálmos fivérek szinte semennyire sem vulgáris, sokkal inkább egy szívvel-lélekkel bíró, könnyed és szórakoztató film. Nem váltja meg a világot, de azt hozza, amit elvárhat az ember, sőt, valamivel még többet is. A színészek közti összhang csodálatos, a dráma és pátosz őszinte, a poénok többsége ül, és egy-két váratlan fordulattal is garantáltan találkozunk majd. A romantika nem csöpögős vagy nyálas, erőltetettségnek pedig nyoma sincs, a cselekmény zavartalanul folyik medrében, a nyitánytól egészen a kiszámítható, de boldog befejezésig.
Johnson számos hasonló műfajú filmet megidéz, a Papírhold és a Butch Cassidy például egyből beugrik, és sok nagyon apró, rejtett utalást találhatunk irodalmi művekre is - külön elismerés jár ügyességért és jól tájékozódottságért, ha valaki legalább háromra rá tud mutatni, mert tényleg nem ordítóan nyilvánvaló kikacsintásokról van szó. A Szélhálmos fivérek nincs ugyan annyira jól összerakva, mint Johnson debütálása, a Brick, és annyira nem nyakatekert, túlgondolt, de még így is sokkal nagyobb öröm volt nézni, mint az idei nyári blockbusterek akármelyikét; nincsenek benne csilli-villi trükkök és hangeffektusok, ennek ellenére jobban a székembe szögezett, mint a Transformers 2.
A sztori bizonyos fordulatai könnyen megjósolhatóak, messziről látni egy-két történést, mások pedig igencsak adnak majd okot fejvakarásra (a finálé bizonyos elemei talán nem teljesen világosak, mondjuk úgy, hogy jut hely a szabad értelmezésnek), de a követhetetlenségtől azért messze áll a film még így is. A leggyakrabban az nem lesz tiszta, hogy amit látunk az mennyire "valós", vagyis egy átverés része-e, vagy egy duplafenekű átverésen belüli átverés, és így tovább. A kép csak a kb. kétórás játékidő leteltével válik teljessé. Ez egyrészről pozitív, hiszen ezzel a film bevonja közönségét is az elmejátékba, más részről viszont teret enged a rendezőnek csalni, vagy legalábbis ferdíteni kicsit a dolgokon. A szélhálmos fivérek talán legvonzóbb tulajdonsága, hogy vicces, de egyúttal okos, intelligens is. Ez sajnos mostanában ritkaságszámba megy, a komédiák többsége övön alul céloz, ha humorról van szó - azért ebben a filmben is találunk kivételt, de mint tudjuk, az csak erősíti a szabályt. Nehéz nem élvezni a Szélhálmas fivéreket, és a Brick-kel ellentétben, ami egy sokkal szűkebb közönségnek készült, és kevésbé ismert színészekkel, még az egyszeri laikus nézők sem fognak unatkozni.
Ahogy egy, a filmből vett idézet is mondja: "a legjobb átverés az, amelyikben minden résztvevő megkapja, amit akar". Johnson forgatókönyve, bár ez első látásra nem tűnhet úgy, bír struktúrával, és igenis nagyon jól ki lett találva, alaposan átgondolásra került benne minden részlet. Ahogy kortársának, Wes Andersonnak, úgy Johnson-nak is tökéletes érzéke van a színekhez, a vizualitáshoz, a zenéhez és karaktereinek mozgatásához. Mindezekből egy elsőrangú kompozíciót készít, ami létrejön, az viszont valamelyest üres, semmitmondó - gyakran Anderson-nal is ugyanez a problémám. Johnson egy szép nagy lufit fúj fel, ami külcsínre pompázatos, gyönyörű, de belül akkor is csak levegővel van tele. A szemünknek jut bőven látnivaló, az agyunk azonban nem mindig fog kellőképpen dolgozni, ahogy ismerősebb, drámai területre téved a történet, úgy kezd szokványosabbá, sablonosabbá is válni egyúttal.
A színészek jó csapatot alkotnak, és mindegyikük illik a maga szerepére. Adrien Brody melankolikus és magányos Bloom-jába valószínűleg szándékosan került egy adag Chaplin kis csavargójából - meglepő módon Brody hiteles tud lenni, mint romantikus hős (a King Kong remake-kel ellentétesen). Mark Ruffalo szerethető szélhámos, jó látni, hogy ilyen karaktereket is el tud játszani, mert legtöbbször keményebb, sötétebb figurákat formál meg. Rachel Weisz-ről se mondható el sok negatívum: mindig is elég tehetséggel bírt, hogy bármilyen neki adott szerepből a maximumot kihozza, csak gyakran ez, önhibáján kívül, nem jelent sokat (lásd a Múmia-filmek).
A kisebb mellékszerepeket betöltő színészek gárdája ugyancsak remek. Rinko Kikuchi (Bábel) több jelenetet is ellop a főszereplők elől, mint a "nitroglicerinnel művészi dolgokra képes" Bang Bang, aki szinte semmit sem beszél, egy-két szón kívül, de az arckifejezése mindent elmond - többet kifejez bármiféle hosszas monológnál. Kikuchi a Bábelért kapott Oscar-díj jelölést, de véleményem szerint sokkal inkább megérdemelné a Szélhálmos fivérek-beli teljesítményéért. Maximilian Schell és Robbie Coltrane is mellékszerepekben tűnnek fel, nem zavarnak sok vizet, de jelenlétükkel emelik azért a film minőségét.
Az ismerős sztárnevek ugyan jót tesznek a filmnek, hasznosak promóció szempontjából is, és egyébként sem rossz színészek kerültek kiválasztásra, de az igazi erő a rendezésben és az írásban rejtőzik. A Szélhálmos fivérek egy tökéletlen film, az igaz, de nem lehet Johnson-t nem tisztelni és szeretni próbálkozásáért. A jelmezek, a díszlet, a művészeti dizájn, és a jazz-es beütésű retro zene (amit az író-rendező unokatestvére, Nathan Johnson komponált) mind azt a hatást keltik, mintha egy másik korban járnánk. Ha bárki valaha is érezte úgy, hogy rossz időben született, ez a hangulat itt tökéletesen megragadásra került. Ha Johnson kevesebbet törődött volna azzal, hogy egy okosnak látszani akaró (fikarcnyit pretenciózus), entellektüel filmet írjon-rendezzen, és inkább arra koncentrált volna, hogy a nézők intellektusát jobban megbirizgálja (a látvány persze attól még maradhatna), akkor már majdhogynem tökéletes munkát végzett volna.
A Szélhálmos fivérek egy érdekfeszítő, vicces, romantikus, drámai és kalandos film, kiemelkedik az átlagos átverős-mozik közül, de sajnos nem éri el a legjobbak szintjét. A zseniális részek együttese ezúttal nem alkot egy zseniális egészet, a karakterek ugyan érdekes, vicces alakok, de igazából egyikükkel se tud az ember együttérezni, a háttérben bábmesterként álló Johnson-t pedig sokszor szinte szó szerint látja az ember (legalábbis a zsinórokat, amikkel szereplőit mozgatja). Minden kukacoskodásom ellenére (ami végülis feladatom), azt mondom, ne törődjetek a hibákkal, nyugodtan üljetek be a Szélhálmos fivérekre.
