A világszerte oly közismert és bizonyos emberek számára felülmúlhatatlan presztízs értékkel bíró Oscar-díjakat évről évre kiosztó Akadémiát ugyan folytonosan komolyabb-komolytalanabb vádak érik a néha kifejezetten érthetetlen és mélyen a homályba burkolózó, mögöttes indokok által vezérelt döntéseik miatt, azért abban akkor is egyetérthetünk, hogy ha egy film megnyeri azt a bizonyos arany szobrocskát, akkor az nagy valószínűséggel komolyabb művészi értékeket is fel tud mutatni, mint mondjuk egy Adam Sandler komédia. Egy Oscar semmiképp sem a véletlen műve, és több kell hozzá, mint vakszerencse - már csak az öt tagból álló kategóriába való bekerülés is felbecsülhetetlen érdem. A Legjobb idegen nyelvű filmnek járó díj jutalmazottja gyakran kerül heves viták kereszttüzébe, mivel nem egyszer esett már meg, hogy mindenki meglepetésére a legnagyobb esélyeseket lesöpörve egy szinte senki által sem várt, akár jóval kevésbé érdemleges alkotásra esett a választás. A rossz nyelvek ilyenkor mindig sietnek rámutatni, hogy az ehhez hasonló furcsaságok okai a politikában, a háttérben folyó "susmusolásban" és az üzleti illetve egyéb megfontolásokban keresendők. Ami, valljuk be, egyáltalán nem állhat oly távol a valóságtól. A legutóbbi gálán úgy tűnt A fehér szalag című német produkció, illetve a francia A próféta állt fej fej mellett, mikor a semmiből előbukkant egy titokzatos argentín thriller a nyertes nevét tartalmazó borítékból. A szemekbe zárt titkok méltó versenytársak elől happolta el az Oscart, méghozzá megérdemelten.
Ideiglenesen elfelejthetjük a Beverly Hills-ben székelő szavazókkal kapcsolatos minden nemű cinizmusunkat, sutba dobhatjuk előítéleteinket, mert a Szemekbe zárt titkok egy magával ragadó, óriási erejű mozifilm (csupa nagybetűvel írva), amely ugyanolyan tökéletes, mint a többi jelölt volt, és mindemellett még őszintébb is azoknál, tele van lélekkel. Juan José Campanella író és rendező, aki időről időre megörvendeztet minket egy a hazájában készült egészestés remekművel, mindeközben pedig olyan amerikai televíziós munkák is tarkítják rezüméjét, mint az Ed, Doktor House, vagy A stúdió, mélységesen megindító, hihetetlenül emberi megközelítése annyira életszerűvé teszi A szemekbe zárt titkok történetét, hogy az már szinte ijesztő. Campanella jó nagy fejest ugrik a lélek legbelső, legsötétebb bugyraiba, olyan oldalait tárja fel annak, amelyekről jobb szeretünk nem beszélni, végletes realizmusa a földbe döngöl minket. Mindeközben azért a szívünknek jobban eső, és azt sokkal inkább melengető és keserédes, de mégsem unalmas, vagy hatásvadász módon felfestett témákról sem feledkezik meg - és bár mindent összevéve a Szemekbe zárt titkokat nem egy egyszerű élmény végigülni, majd feldolgozni, mert sok-sok vegyes érzelmet korbácsol fel a nézőiben, végezetül mégis egy pozitív, kellemes megnyugvással eltöltő befejezéssel zárul. A filmen számos motívum vonul végig - szerelem, barátság, öregedés, bosszú, szenvedélyek, megrögzöttség, kegyetlenség - Campanella mindegyiket a kellő odafigyeléssel kezeli, és képes elkerülni a sablonos, agyoncsépelt húzásokat.
A Szemekbe zárt titkok műfajilag a krimik, illetve a drámák közé sorolható, tulajdonképpen mindkét zsánert egyenlő arányban magáénak mondhatja, a lehető legklasszikusabb értelemben. Campanella az utóbbi években a népszerű bűnügyi sorozat, a Különleges ügyosztály számos epizódjának forgatókönyvéért és/vagy ledirigálásáért volt felelős, és ez nyomot hagyott Oscar-díjas filmjén is, mely egészen olyan, mint egy felspécizett (több pénz, jobb színészek, jobb sztori, jobb zene és operatőr) sorozatrész.
Leginkább a legalsóbb szinteken végzett, hagyományos utcai nyomozásban és egy futball stadionban történő kézikamerás üldözésben mutatkoznak meg a Különleges ügyosztály hatásai. Sőt, jobban szemügyre véve, a Szemekbe zárt titkok a 70-es évek és kora 80-as évek előtt, vagyis az Új-Hollywood időszaka is tiszteleg, alaposan merítve a korszak legjobb darabjaiból. Nem véletlen: Campanella 1980-ban látta először Bob Fosse 1979-es Mindhalálig zene című klasszikusát, ami akkora nyomot hagyott benne, hogy otthagyta Buenos Aires-ben folytatott mérnöki tanulmányait és a mozgóképek világa felé fordult. Két évvel később már a New York-i Egyetemen volt filmszakos hallgató.
A Szemekbe zárt titkok története Argentínában játszódik. Benjamin Esposito (Ricardo Darín) nyugdíjba vonult jogász, aki éppen egy regény megírásán dolgozik, amely karrierje legemlékezetesebb és egyben életére legnagyobb hatással lévő esetére fókuszál, a Morales-ügyre. Benjamin meglátogatja egykori felettesét/kolléganőjét, Irene Hastings-t (Soledad Villamil), hogy tanácsát és véleményét kérje a könyvvel kapcsolatban, illetőleg az emlékek felidézésében is segítségére legyen. A múlt kusza szálai szépen lassan felsejlenek: Liliana Coloto (Carla Quevedo) nemi erőszak és gyilkosság áldozatává válik, az ügy megoldatlanul kerül lezárásra, ám Benjamin és társa, Pablo Sandoval (Guillermo Francella) nyomozómunkájának köszönhetően a tettes végül idővel megkerül, a nő egyik régi ismerőse, Isidoro Gómez (Javier Godino) személyében. Isidoro életfogytiglani büntetést kap, ám később nem várt események folyományaként idő előtt szabadon engedik. Benjamin ígéretet tett a brutálisan meggyilkolt lány férjének, Ricardo Moralesnek (Pablo Rago), hogy akárki is követte el ezt a szörnyűséget, egy életre becsukják - most mégsem tud mit tenni, mivel a hatáskörén túlnyúló erők léptek működésbe. Gómezről senki sem hallott az azóta eltelt 25 évben, így Benjamin sem tudja, hogyan végződjön könyve. Igazából a kezdéssel sincs még tisztában, ezért is keresi fel Irene-t, a nőt, aki megházasodott és gyerekeket szült azóta, de akibe ő még ma, több mint két évtizeddel később is halálosan szerelmes.
A kielégítő vagy biztosnak mondható lezárás nélkül maradt Morales-ügy valamint a beteljesületlen szerelem kérdése akarva-akaratlanul egybefonódnak Benjamin életében, és a válaszok is egyszerre, egymásból következve érkeznek meg. A Szemekbe zárt titkok, melynek Eduardo Sacheri regényéből adaptált forgatókönyvét Campanella írta, hosszú, egy pillanatra sem sietős, de ennek ellenére egyáltalán nem vontatott, sugárzóan magabiztos film. Az első felvonás felvezeti a bűntettet, és megismertet bennünket a főszereplővel, Benjaminnal, aki egy kötelességtudó, kompromisszumokra nem hajlandó férfi, aki munkájában is ugyanazt a szigorú morális kódot applikálja valamennyi kezébe kerülő esetnél, amit a munkán kívüli életében a mindennapi feladatok elvégzésekor. Benjamin erős küldetéstudata miatt veszi a nyomozást saját kezébe, és ugyancsak emiatt nem képes az Irene iránt érzett érzelmeit elfelejteni, annak ellenére sem, hogy tudja, soha nem lehetnek egy pár (számtalan okból kifolyólag). Ricardo Darín (ismerős lehet, mint A kilenc királynő rangidős átverőművésze) tökéletesen élővé teszi Benjamin karakterét, olyasvalakivé válik kezei alatt, akivel szimpatizálhatunk, együtt érezhetünk, sajnálhatjuk. Szomorú hős, akin az idő rajta hagyta nyomát, és talán sosem volt igazán boldog - nem volt az, mert nem tudta betartani az áldozat férjének tett ígéretét, és nem tudott az lenni, mert a nő, akit szeret nem lehetett az övé.
A film első két felvonása a kirakós darabjainak összerakásából áll, flashbackeken keresztül láthatjuk kibontakozni a gyilkosság előzményeit, magát a gyilkosságot, a nyomozást, és végül az utóhatásokat. Mikor már azt hisszük, hogy a cselekmény idejekorán, alig a félidő elteltével elérte csúcspotját, akkor újabb meglepetések érnek minket, a Szemekbe zárt titkok az utolsó tíz percre is hagy elegendő matériát. Campanella számos összetevőt beledobott varázsüstjébe, ezeket beveti, mikor szükséges, ide-oda nyúl, mégsem kapkodó, inkoherens vagy túlzsúfolt a film.
A Szemekbe zárt titkok teljesen magával ránt a Benjamin, Irene, Pablo és még számos sokoldalú, háromdimenziós, kiteljesedett hús-vér szereplő által lakott világba, letaglózó erejű dráma, amiben keveredik az erőszak, egy csipetnyi könnyedség, kevéske akasztófahumor, és az egészet átitatja egy enyhe politikai felhang. Az 1970-es években zajló flashbackek magukon viselik a kor társadalmi-politikai hangulatának is a lenyomatát - Argentína ebben az időben kezdte meg átmenetét a katonai diktatúra rendszerébe. A romantika, az örökzöld whodunit (vagyis: ki tette?) és a személyes dráma bravúros összhangban olvad eggyé Campanella szakértő rendezésének, és - egyáltalán nem elhanyagolható mértékben - a három központi figurát megformáló színész megdöbbentően jó alakításának köszönhetően.
Van valami különösen szeduktív egy olyan történetben, ami egy hátborzongató rejtély megfejtését mutatja be egy megszállott elme által. Benjamin a törvény vándorló lovagja, az igazságot kereső modern hős, a részeges, de jószívű és elmés Sandoval pedig az ő Sanco Panzája. A nagyhatalmú, mindent és mindenkit kezükben tartó bírák (Irene-t kivéve) öntelt és korrupt gazemberek, így a helyes ítéleteknek nincs sok helye, az irányíthatóságon és a megvesztegethetőségen van a hangsúly. Jelenetről jelenetre, a Szemekbe zárt titkok óriási életerővel, svunggal halad előre. Campanella a szó legpozitívabb értelmében jó alaposan kikalkulálta minden lépését, és látszik, hogy egy jól átgondolt tervhez ragaszkodik, pontosan követi azt. A politikai közhangulat, a történelmi tények csak háttérként szolgáló díszletek az író-direktor számára, a figyelem mindvégig a két főszereplő közti kapcsolaton van, arról sosem veszi le a hangsúlyt, az egész történet tulajdonképpen Darín és Villamil vállán nyugszik. Dialógusaik csak úgy szikráznak a mögöttes feszültségtől, vágytól, Campanella pedig ügyesen bánik közös jeleneteikkel, arányosan elosztja őket a teljes játékidő alatt. Félix Monti kameramunkája szubtilis, nem tolakodó, szerves része a rendezői víziónak: a párbeszédek alatt az arcokra és a szemekre koncentrál, a távolabbi plánok legtöbbször a feszültebb, mozgalmasabb jelenetekben kerülnek elő.
A Szemekbe zárt titkokról csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Gyönyörűen megszerkesztett, emlékezetes színészi alakításokkal teli, zseniálisan fényképezett, izgalmas, megrázó, és megérintő dráma. Campanella úgy írta le, mint egy a Magánbeszélgetés, A keselyű három napja és A Parallax-terv nyomdokaiban haladó politikai thriller, de európai szereplőkkel. A lényeg: felejthetetlen. Hazájában elérte a valaha készült második legnagyobb bevétellel büszkélkedhető film státuszát - az első helyen Leonardo Favio 1975-ös Nazareno Cruz és a farkas című alapvetése áll. Korai lenne mesterműnek vagy klasszikusnak nevezni, mivel erről csak őszintén az utókor dönthet majd, de annyi garantált, hogy kiemelt helyet érdemel a 2010-es ranglistán, mint az idei év egyik legjobb alkotása.
Szemekbe zárt titkok előzetes
Fukarkodni szoktál még a kisebb dícséretekkel is, ha valamire a szuperlatívuszt használod, ott nagyon jó filmről kell legyen szó!
