Super 8 filmkritika

A film cselekménye egyetlen, mondhatni jól bevált helyszínen, egy tipikus és unalmas - bár ezúttal fiktív - amerikai (Ohio-i) kisvárosban játszódik, ahol egy-egy felettébb ritka üzemi baleseten kívül sohasem történik semmi különleges vagy említésre méltó. Az év, melyben járunk 1979, amikor is még javában zajlott a hidegháború, a rá jellemző paranoiás légkörrel és hisztérikus reakciókkal a rendkívüli eseményekre. Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy amikor egy váratlan és ismeretlen, fantasztikus képességekkel és hihetetlen erővel bíró behatolónak köszönhetően világgá szaladnak a kutyák, sorban tűnnek el az emberek, illetve egymás után történnek a különböző műszaki berendezésekkel, autókkal kapcsolatos masszív rongálások, a lakosság egyéb magyarázat híján egyértelműen a szovjetekre kezd gyanakodni. Valójában persze nem az amerikaiak fő ellenlábasai állnak az események hátterében, és ezúttal nem is egy idegen űrhajó formájában érkezik a meglepetés, hanem egy szupertitkos katonai területként számon tartott, s rejtélyes kísérleteiről, valamint a szóbeszéd szerint földönkívüli lényekhez köthető tevékenységéről már az ötvenes években legendává vált létesítményből, az 51-es Körzetből.


Abrams és alkotótársai tehát az amerikai folklórrá, majd a globális popkultúra részévé vált, hivatalosan sokáig nemlétezőnek beállított katonai és tudományos bázist, mint a szokatlan jelenségek és életformák jóformán kimeríthetetlen forrását vették alapul, és megfejelték egy óriási vonatszerencsétlenséggel, melynek következtében egy azonosítatlan és titokzatos valami elszabadul a kisvárosban. Az éjszaka és a semmi közepén egy könnyű légypiszoknak tűnő autóval ütköző tehervonat vagonjai egymás hegyén-hátán, fülsiketítően csikorogva, egymásnak csapódva és szanaszét repülve hagyják el a síneket, miközben percekig minden irányból égő törmelékek és méretes fémdarabok hullanak, hatalmas robbanások közepette. A mindenkit foglalkoztató legenda bevetése és a látványosan eltúlzott, úgyszintén tipikus blockbuster-fordulatnak tekinthető vasúti incidens mellett a film olyan alapvető témával operál, mint egy kis közösség reakciója a rendkívüli fejleményekre és a közelükben lappangó életveszélyre. A hétköznapjaikban csendesen éldegélő, dolgozó, iskolába járó, egymást többnyire jól ismerő átlagemberek és a hihetetlen képességekkel rendelkező, alattomos ellenfél küzdelmének bemutatása azonban elsősorban egy csapat tizenhárom év körüli gyerek szemén keresztül történik, akik éppen a szerencsétlenség idején forgatnak zombifilmet Super 8-rendszerű kamerájukkal.

Így már alighanem mindenki számára nyilvánvaló, hogy a Super 8 cím eredete még véletlenül sem a rejtélyes és rémisztő lény irányából keresendő, hanem a hetvenes és nyolcvanas években amatőr filmesek által is előszeretettel használt, speciális 8 mm-es mozgóképes filmformátumra, illetőleg az azt használó berendezésre utal. Az apropó tehát valójában nem más, mint egyfajta szójáték, nosztalgiázás az alkotók részéről - Spielberg-hez hasonlóan maga J.J. Abrams is egy ilyen kamerával vetette bele magát még gyerekként a filmkészítés gyakorlatának rejtelmeibe, rövid házimozik tömkelegét leforgatva üldözésekről, csatákról, szörnyekről, és mindenféle őrült kalandról, ami csak eszébe jutott. Részben minden bizonnyal szintén a gyermekkori élményeknek köszönhető, hogy a filmben csakúgy, mint anno Spielberg E.T-jében, ezúttal is a gyerekek a főszereplők. Az egy lányból és öt srácból álló kis csapat a folyton nyüzsgő rendező-palánta, a piknikus alkatú Charles Kaznyk (Riley Griffiths) vezetésével éppen egy komplex jelenet felvételén sürgölődik, amikor megtörténik a katasztrófa - az ijedtség és a szerencsétlenség hátborzongató körülményei hatására bekövetkező sokk ellenére azonban ifjú hőseink továbbra is kitartanak filmjük befejezése mellett, miközben néhány baljós előjelet leszámítva fogalmuk sincs róla, miféle veszély szabadult rájuk és a városka többi lakójára aznap éjjel.


Az alkotók részéről nem kevés bátorságra vall, hogy valódi húzónév nélkül leforgassanak egy ilyen kaliberű, magas elvárásokkal legyártott és mozikba kerülő produkciót - azzal együtt, hogy egy vagy több sztár egója, túlzottan markáns vagy különc személyisége nem egyszer vált már egy film kárára. A viszonylag ismeretlen vagy kevésbé ismert szereplőgárda alkalmazása ugyanakkor kétségtelen előnyökkel és egyfajta frissességgel, a "tiszta lap", a formálhatóság és az elvárások hiányának kedvező hatásaival járhat, miközben természetesen más jellegű kihívást is jelent a direktor számára. Különösen a gyerekszínészek esetében nem mindegy, hogyan rendezik őket - Abrams azonban láthatóan kiválóan megoldotta a feladatot, és remekül szót értett az egyébként nagyon jól teljesítő kiskorú és részben újonc aktorokkal, amit nyilván már az aprólékos szereplőválogatás során előkészített. Sikerült egy olyan, külső és belső tulajdonságaikban is változatos és érdekes gárdát összetoboroznia, melynek tagjai jól kiegészítik egymást, és képesek az egymástól gyökeresen különböző, mégis összetartó és egy csapatot alkotó kiskamaszok megformálására. A filmjével kelő és fekvő Charles mellett akad köztük igazi bajkeverő, okostojás és gyáva nyúl is - na és persze ott vannak a problémákkal és már fiatalon az élet nehézségeivel küzdő, egymást azonban a szülői tiltás ellenére egyre inkább megkedvelő főszereplők: a maszk, smink- és "kütyümester" Joe Lamb (Joel Courtney), illetve az amatőr forgatásba először hezitáló, majd végül igent mondó hősnőként belecsöppenő Alice Dainard (Elle Fanning).

Hogy ismét egy E.T-s hasonlattal éljek, a Super 8 esetében Joe a film Elliott-ja: az ő szemszögéből látjuk s éljük meg a történteket - sőt a végén egyéb nyilvánvaló párhuzamot is felfedezhetünk a Földön rekedt űrlényt befogadó elődjével. Ennek ellenére a fiút elsősorban Alice-hez fűződő érzései motiválják a történet során, aki először látszólag közömbös és elutasító irányában, később azonban a szimpátia és a közös sors egyre szorosabban köti össze őket. Kapcsolatuk természetesen nem alakulhat szabadon, mindenféle nehézség és bonyodalom nélkül - Jackson, a fiú seriff-helyettes apja (Kyle Chandler) ugyanis hallani sem akar annak az alkoholista Louis Dainard-nak (Ron Eldard) a lányáról, aki helyett néhány hónappal korábban felesége, vagyis Joe anyja dolgozott az üzemben, amikor halálos baleset érte. A lányát szintén egyedül nevelő, magába forduló Louis sem rajong az ötletért, hogy Alice egy rendőr fiával találkozgasson, miközben mindkét férfi rossz apaként viselkedik, nem figyelve igazán arra, milyen vágyaik vannak vagy mire volna szükségük gyermekeiknek.


Bár karaktereik kissé elnagyoltak, a szereplők közül talán a legismertebb Chandler és a háttérbe szoruló Eldard is nagyjából azt nyújtják, ami elvárható tőlük. Ami viszont a gyerekeket illeti, Joe vonzalma Alice iránt, illetőleg a lány bizonytalansága és a fiú érzéseinek tétova viszonzása nagyszerűen átjön a két ifjú színész erőteljes alakításában. (Igazán nyálas ömlengésre szerencsére nem kerül sor közöttük, mint ahogy jó érzékkel a szélsőségesen drámai szerelmi jelenetektől is eltekintettek az alkotók, így a dolog megmaradt a gyerekszerelem tiszta és ártalmatlan, mégis őszinte szintjén.) Elle Fanning - aki nem titkoltan Dakota Fanning húga, de talán még híres és felkapott nővérénél is tehetségesebb - mind a Joel Courtney-vel közös jeleneteiben, mind pedig a gyerekek által forgatott filmben rendkívül meggyőzően játssza szerepét. Annak ellenére, hogy ugyanúgy koraérett kislányt alakít, mint ahogy azt előtte a nővére tette általában, róla valahogy könnyebb elképzelni, hogy felnőtt nőként is sikeres lesz majd a színészi pályán.


Nagyjából talán már az eddigiek alapján is érzékelhető, hogy a cselekmény alapvetően két külön vonalon fut: az egyik a gyerekek filmje, illetőleg kapcsolataik körül forog, a másik pedig a lény garázdálkodásához és kereséséhez fűződik. Miközben Jackson hiába próbálja elválasztani fiát Alice-től és "holdkóros" filmes barátaitól, és éjt nappallá téve igyekszik a végére járni a lakosságot rettegésben tartó eseményeknek, a légierő nem éppen segítőkész vagy szimpatikus ezredesével, Nelec-kel (Noah Emerich) is alaposan meggyűlik a baja, ahogy a katonák szabályosan megszállják a várost a tehervonat titkolt kilétű "szállítmánya" után kutatva. Noha a két szál nagyjából végig megfelelő egyensúlyban van egymással - azzal együtt, hogy a film eleje elsősorban a szereplők életéről szól, a vége felé pedig egyre inkább előtérbe kerül a városban randalírozó lény sztorija -, a kettő valahogy mégsem mindig olvad össze egy szerves egésszé. Néha hosszú percekig a főszereplők közötti cselekmény és párbeszédek tanúi vagyunk, majd egy kis időre újra a szörny és az őt üldözők tevékenysége kerül előtérbe, hogy aztán ismét átadja a helyét az "emberi szálnak". Ettől egy kicsit darabos lett ugyan a produkció, a történet viszont teljesen lineáris és követhető, miközben a feszültség annak ellenére fokozatosan nő, hogy némileg fluktuáló képet mutat. Összességében azonban elmondható, hogy megfelelő az akciók és a borzongatós jelenetek, illetőleg az azokon kívüli szcénák aránya, ami kellően gördülékeny tempót ad a filmnek a "minden csőből tüzelő" és mindent megmutató befejezésig.

Végső soron tehát a Super 8 - a Cloverfield-hez hasonlóan - szintén egy "szörnyfilm", és a lényt egészen a történet végéig nem látjuk igazán, addig ugyanis csupán sejtetés formájában, az általa keltett zajok és egyéb fizikai hatások érzékletes bemutatásán keresztül van jelen. A túlzásba vitt kézikamerázás ellenzői számára viszont jó hír, hogy itt egyáltalán nem jellemző a használata, pláne nem állandó intenzív rángatás formájában. A film sokkal inkább az innovatív és a hagyományos kamerakezelés váltakozásával operál, melyben a közeli felvételek és a nagytotálok alkalmazása, a fény-árnyék hatás, a lassú és gyors vágások, a követés, illetve a statikus és dinamikus beállítások egyaránt megtalálhatók. Az alkotók a feszültségkeltéshez ugyanúgy felhasználták a klasszikus horror és narrációs elemeket, mint a mai fejlett technika vívmányait, és Michael Giacchino hangulatkeltésben szintén fontos szerepet játszó, klasszikusokra hajazó filmzenéje is a régi és a modern stílus finom elegyítésével jött létre. A régi és az új iskola keveredése egyesek számára talán furcsának hat, de már a Star Trek-reboot esetében is láthattuk, hogy egy hozzáértő rendező kezei között nagyon is működhet a dolog. Abrams sikere elsősorban mégis annak köszönhető, hogy képes megtalálni a megfelelő egyensúlyt a lassanként építkező karakterábrázolás és a feszültség növelése között, melyek között az apránként adagolt, nem túl hivalkodó vagy szájbarágós humor képezi a mérleg nyelvét. A gyerekek szerepeltetése már önmagában számos könnyed és vicces szituáció, illetve dialógus lehetőségét nyújtja, ami ugyanúgy növeli e mozi "produkciós értékét", mint a történetben forgatott filmhez az ügybuzgó Charles vezetésével felhasznált rendkívüli hátterek és beállítások.


A Super 8 filmes altémáján felül a hely és az idő is jócskán erősíti a nosztalgia-faktort - miközben azonban az alkotók, illetve az USA régóta hasonló körülmények között élő lakói számára mindez elsősorban saját tapasztalataik és fiatalkori élményeik felidézését jelentheti, addig a "kívülállók" esetében különböző mozis emlékeket hozhat a felszínre. Az igazi fanatikusok számára elrejtett easter egg-ek, azaz "húsvéti tojások" mellett rengeteg direkt filmes utalással találkozhatunk, melyek főként Steven Spielberg korábbi munkáira vonatkoznak. Ezek természetesen az E.T. - A földönkívüli megidézése során a legnyilvánvalóbbak - a már korábban említetteken kívül például a biciklik frekventált használata, a gyerekek által vezetett autók és egyéb repülő tárgyak formájában -, de a Világok harca és egyéb mozisikerek hatásai is jól érzékelhetők. Mindezek okán akár a plágium bűnével is vádolhatnánk a forgatókönyv elkövetőjét - ami részben akár igaz is lehetne, ha maga Spielberg nem vett volna tevékenyen részt a Super 8 elkészítésében -, az író és rendező J.J. Abrams azonban bőven rendelkezik annyi önálló stílussal, a film pedig annyi "hozzáadott értékkel", hogy azt az övének, illetőleg a saját lábán megállni képes produkciónak nevezhessük. A sztori ugyan átlátszó, ihletforrásai nyilvánvalóak, egyes momentumok pedig a teljes blődség határát súrolják, a film mégis működik, és kerek egészet alkot. Hogy tele van klisékkel? Hát persze, hogy tele van! Helyenként felettébb hatásvadász a megvalósítás? Valóban, ám ez az adott műfaj keretein belül még bőven elnézhető. Az sem kétséges, hogy számos logikátlan dolog és hiba, valószerűtlen esemény található a filmben, főleg tudományos szempontból - de jelen esetben nem is ezen van a hangsúly. Abrams ugyanis nem akar semmi mást, csupán történetet mesélni és, amennyire csak lehet, hatni a közönségére, vagyis szórakoztatni.

Egy szó mint száz, a Super 8 távolról sem tökéletes film, sokkal inkább egy tipikus nyári blockbuster a megszokott túlzásokkal és közhelyekkel megspékelve. Egy igazi popcorn mozi, ami viszont egyáltalán nem agyatlan vagy lelketlen, köszönhetően a kellőképpen árnyalt karakterábrázolásnak és a színészek kiváló teljesítményének. Habár nem rendelkezik az E.T. emocionális és gondolati mélységeivel, mindazonáltal képes megérinteni és bevonni a nézőt, hogy valóban együtt tudjon érezni a gyerekek mindennapos és kevésbé hétköznapi problémáival. A végeredmény összességében ugyan nem ér fel az Abrams-féle Star Trek-újragondolással sem, de kellőképp szórakoztatónak és izgalmasnak bizonyul, ha nem túl magasak az elvárásaink. A számítógépes grafika alkalmazása néha kicsit zavaró és életszerűtlen - főleg a vonatszerencsétlenségnél -, az összképet nézve azonban elfogadható, és szerencsére nem vitték feltűnően túlzásba a használatát. A hagyományos 2D-s filmformátum pedig garantálja számunkra, hogy bár a történetmesélés mellett a látvány is fontos, az mégsem játszik főszerepet a produkcióban. A film tehát szuper, 8-as - vagy legalábbis 7-es egy 10-es skálán, de az stabilan. Viszont most már tényleg tessék nekiállni annak a Star Trek-folytatásnak, Mr. Abrams...

Super 8 előzetes