Figyelem! Ez a cikk már több, mint egy éves! A benne lévő információk elavultak lehetnek!
gocsa
Frank Millert nem szükséges bemutatni a hozzám hasonló képregény-fanatikusoknak, az átlagos moziba járó ember számára azonban egyáltalán nem biztos, hogy világos, kiről is van szó. Miller az 1970-es évek vége óta dolgozó amerikai képregényíró és -rajzoló, aki elsőként a Marvel kiadónál hívta fel magára az olvasótábor figyelmét a Fenegyerek (Daredevil) sorozat megújításával. Egyedi film noir-szerű hangvételének, illetve vizuális megközelítésének köszönhetően a füzet addigi gyenge eladási mutatói egy csapásra nőni kezdtek, Miller pedig a szakma élvonalában találta magát egyhamar. 1986-os A Sötét Lovag visszatér című alkotása a Watchmen mellett a médium valaha készült legfontosabb darabja: forradalmasította, magasabb szintre emelte a képregényírás művészetét. Miller a 90-es években sem pihent, ebből a korszakából a 300 és a Sin City kiemelendő, sőt, máig aktívan ír és rajzol - habár az új évezredbeli munkáit már nem fogadta akkora egybehangzó elismerés.
Miller viszonya Hollywood-dal a kezdetekben nem volt éppen rózsásnak nevezhető: az 1990-es Robotzsaru 2. és 1993-as folytatásának forgatókönyve köthető nevéhez, a lehúzó kritikák és a kreatív szabadságának a stúdió általi korlátozása miatt azonban megfogadta, hogy egy életre távol marad az álomgyártól és sosem engedi képregényeit filmre vinni. Mégis megváltozott a véleménye, mikor Robert Rodriguez megkereste a Sin City adaptálásának ötletével. 2005-ben közösen megrendezték a Sin City filmet, majd 2007?ben a 300 moziváltozata is elkészült Zack Snydernek köszönhetően. A direktori széket kényelmesnek találó Miller 2006-ban jelentette be, hogy következő projektjeként önállóan fog nekiállni egyik gyerekkori kedvence, Will Eisner klasszikus The Spirit-je megfilmesítésének.
Az álarcos igazságtevő, Spirit karaktere 1940-ben tűnt fel először egy vasárnapi hírújság képregénymellékletének lapjain, majd hetente jelentek meg újabb kalandjai hasonló formában, egészen 1952-ig. Saját füzettel tért vissza 1966-ban, majd egészen a 2000-es évek közepéig jelentek meg kisebb-nagyobb időközönként új, vagy szebb kiadásban újranyomott régi történetek. 2007-ben indult egy nagy sikernek örvendő, és a mai napig futó rebootolt Spirit-sorozat.
Frank Miller forgatókönyve saját állítása szerint sokban merít a forrásműből (magát a sztorit három füzetből állította össze, saját ötletekkel teletűzdelve őket), bizonyos képek, jelenetek egy az egyben kerültek átültetésre, de céljaként tűzte ki azt is, hogy elkerülje a nosztalgikus ömlengést. Írása hű Eisner elképzeléseihez, de egyben modernebb, ijesztőbb és extrémebb képet akart megfesteni a nézőközönségnek, mint amire számítanának. És valóban.
Miller a Sin City-féle erősen stilizált, képregényszerű megközelítést alkalmazta ezúttal is: filmjének minden egyes másodperce valamilyen digitális úton-módon meg lett erőszakolva, a túlcsorduló ponyva-noir látványvilág is stimmel, sőt, még a képregény bizonyos kockái is egy az egyben életre kelnek szemeink előtt. Mégis, valamilyen furcsa okból kifolyólag ami a Sin City-ben működött, és azt különlegessé, egyedivé tette, az a Spirit esetében erőltetettnek, unalmasnak hat. Miller sem a szívét, sem az eszét nem öntötte bele ebbe a produkcióba, ez jó negyedóra elteltével világossá válik. A stílusérzékéről ismert művész képtelen a képregények keretbe foglalt képeit megfelelően mozgásba hozni, élettel megtölteni és a kellő időzítéssel megkomponálni a jelenetsorokat. A film szinte bármelyik kiragadott képkockája megállná tökéletesen a helyét, mint bravúrosan megfestett állókép - képregény-kocka, ha úgy tetszik -, a mozi formátuma ennél azonban sokkal többről kell, hogy szóljon. Rendezés, fényképezés, zene, színészi alakítások és még kismillió tényező klappol egy tökéletes filmben, a Spirit pedig messziről sem tökéletes.
A Spirit szerepét Gabriel Macht (Beavatás, Férjhez mész - Mert azt mondtam) játssza, aki amikor éppen nem a rosszfiúkat püföli, sületlen monológokat ad elő monoton hanglejtéssel. Ellenfele Octopus, az örök élet titkát kereső megalomán, akit Samuel L. Jackson kelt életre. Jacksonról lerí, hogy örömét lelte a karakter megformálásában - valószínűleg egyedül ő volt így ezzel színésztársai közül. A végletekig túljátssza a klisészerű, patetikus főgonoszt, fennhangon beszél és fenyegetően néz, ennyiben gyakorlatilag ki is merül színészi eszközeinek tárháza. A női fronton sem nevezhető gyengének a Spirit, már ami az eye candy-ket illeti legalábbis. Eva Mendes játssza Sand Saref-et, a Spirit gyerekkori szerelmét, aki ékszerrablásból keresi a kenyerét. Mendes karaktere a noirok kötelező eleme, a vágy tárgya, a színésznő viszont vajmi kevés érzékiséget volt képes játékába vinni. Scarlett Johansson az Octopus jobb kezeként, Silken Floss-ként tűnik fel, a cserfes rosszlányban rejlő potenciál szinte alig kerül kihasználásra, ebben Johansson legalább annyira bűnös, mint a rosszul instruáló Miller.
A színészek majdnem mindegyike túlspilázta szerepét, feltételezhetőleg a végletekig szimplifikált képregényes környezetre, forgatókönyvre reagálva, pedig épp ellenkezőjét kellett volna tenniük, és akkor sokkal nagyobb hatást érhettek volna el. Egy ilyen környezetben, színészként nem szabad lazítanod, hanem erősebben kell koncentrálnod, hogy a karaktered ne vesszen el, és ne fokozódjon le puszta látványelemmé.
Az biztos, hogy a Spirit nem szokványos sablon képregényadaptáció, öröm ránézni, mert valóban profin fényképezett és gyönyörű számítógépes effektusok tarkítják. A csilli-villi felszín alatt azonban semmiféle érték nem található, nem úgy, mint a Sin City esetében. A magyarázat véleményem szerint egyszerű: Miller még ha megszakad sem lesz soha olyan jó rendező, mint Rodriguez.
A film talán leggyengébb pontja a forgatókönyv. Miller története egyből belecsap a lecsóba, belecsöppenünk az események közepébe, majd jó 40 percig csak nézünk jobbra-balra, mire ki tudunk valamit is bogozni a szálakból. A karakterek egyik pillanatban halálosan komolyak, majd átcsapnak parodisztikusba, szinte sosem lehet tudni, hogy mikor kéne nevetnünk, és mikor kéne a szék karfáját markolva izgulnunk. A Spirit forgatókönyve szétszórt, kapkodó és még csak nem is tart sehova, olyan mintha vagy fél tucat forgatókönyvből lett volna összegyúrva, úgy, hogy végül egyik sem maradt eléggé prominens. A dialógusok egy képregény szövegbuborékaira lettek írva, éretlenek és dugig vannak buta egysorosokkal. Nem kis probléma egy filmnél, ha sem a főhős, sem egyetlen másik szereplő sorsa sem tud érdekelni minket. A Spirit karaktere kicsit sem szimpatikus, igazából teljességgel érdektelen figura, még a világuralomra törő egysíkú Octopus is összetettebb, izgalmasabb nála.
A Spirit ? A sikító város csak a félresikerült képregényadaptációk egyébként sem rövid sorát bővíti. Unalmas, lelketlen, középszerű film, egy hasonlómód középszerű főszereplővel és néhány hajszálnyival jobb mellékszereplővel. A Spirit a mindent a szemnek, semmit az észnek elvet követi: egy vizuális orgia, ami mögött egyszerűen semmit, nagy ürességet találhatunk. Akinek a Sin City tetszett, annak ajánlom a Spiritet is, de készüljön fel, hogy annak a színészi, írói és rendezői munkának, ami abban a filmben található, annak nyoma sincs ebben. A Spirit csak forma, de semmi tartalom. Tegyük össze a kezünket, hogy a készülőben lévő Sin City folytatásba nem kotnyeleskedik bele sokat Miller, hanem hagyja Rodriguezt tenni a dolgát.
