A Sicario révén magunk is betekintést nyerhetünk a mexikói bűnözők embertelen világába, a drogkartellek elleni, végeláthatatlan háborúba és az érintett határ menti városok zaklatott életébe, melyben mindennaposnak számítanak az utcai lövöldözések és leszámolások, a hidegvérű kivégzések és az apa nélkül maradt családok, de van, ahol még a ruha nélkül felakasztott emberek látványa sem ritkaság.

A film cselekménye során az emberrablási ügyekre specializálódott FBI ügynöknőt, Kate Macert (Emily Blunt) követjük, aki a Diaz klán amerikai területen álló házán való rajtaütés után csöppen az események sűrűjébe. A falba temetett, rothadó hullák látványa által sokkolt, ám még elszántabbá vált Kate főnöke, Dave Jennings (Victor Garber) javaslatára beleegyezik, hogy részt vesz egy titkos küldetésen, mely Manuel Diaz (Bernardo P. Saracino) és az őt irányító, véreskezű drogbáró elfogására irányul.

A drogcsempészettől az emberrabláson át a kegyetlen kivégzésekig a szervezett bűnözés minden formájában érdekelt mexikói Sonora kartellnek a korrupció által is segített terjeszkedését azonban egyre nehezebb megfékezni, ezért Matt Graver különleges ügynök (Josh Brolin) is egyre durvább módszereket vet be, köztük egy „szakavatott” és sokat látott kolumbiai bérgyilkossal, Alejandro-val (Benicio Del Toro). A helyi viszonyokban járatlan, a törvényességhez azonban ragaszkodó, érzékeny lelkű Kate hamarosan egy véres háború kellős közepén találja magát, melyben gyilkosok és ártatlanok egyaránt áldozatul esnek, s melyben tiszta eszközökkel, úgy tűnik, lehetetlen igazságot szolgáltatni…
Emily Blunt kiválóan, élete talán legjobb filmes alakítását produkálva játssza a szabályokhoz ragaszkodó, kissé idealista FBI ügynök szerepét, aki ugyanúgy szembesülni kénytelen a kegyetlen valósággal, mint ahogy az alkotók magát az avatatlan nézőt is hasonló helyzetbe hozzák. Noha viszonylag kevés a párbeszéd, Blunt gesztusai és mimikája révén mindig pontosan leolvashatóak Kate Macer érzelmei, így személyével együtt mi magunk is egyre közelebb kerülünk a bűnözők, drogbárók és korrupt rendőrök világához.
A másik oldalon az amerikai ügynökségek állnak, melyek emberei és módszerei mindinkább hasonlatossá válnak a bűnözők részéről tapasztaltakhoz, miután a szokásos módszerek rendre kudarcot vallanak. A Josh Brolin látszólag flegma, ám nagyon is céltudatos karaktere által kizárólagos megoldásként sugallt eljárások, a törvényesség leple alatt végrehajtott, illegális műveletek kiábrándítják Macert, aki azonban éppen amiatt kerül paradox helyzetbe, hogy tisztában van az FBI munkájának eredménytelenségével, ami mégis arra motiválja, hogy együttműködjön.
Habár számtalan gátlástalan alakot vonultat fel a mexikói bűnbandák oldalán, a Sicario negatív hőse kétségtelenül a címszereplő, a megalkuvás nélküli, hallgatag bérgyilkos, aki mindig éppen annak dolgozik, aki megfizeti, illetve hozzásegíti ahhoz, hogy bosszút álljon a családjáért. A spanyolul és angolul is remekül beszélő Benicio Del Toro számára igazán testhezálló a figura, aki valójában jóval árnyaltabb, mint először gondolnánk – amikor viszont már azt hinnénk, hogy ő is egy együttérző ember, rá kell jönnünk, hogy tetteit ugyanaz a hidegvérű precizitás mozgatja, mint minden bérgyilkosét, akit alapvetően a körülötte lévő, bűnös világ determinál.
A pazar szereplőgárdán kívül mindenképpen ki kell emelni a rendező, Dennis Villeneuve teljesítményét, akire már csak azért is érdemes odafigyelni, mert az olyan kiváló filmek után, mint a Felperzselt föld és a Fogságban, Ridley Scott rábízta A szárnyas fejvadász folytatásának levezénylését. Scott bizalma aligha megalapozatlan, hiszen Villeneuve már többször bizonyította, hogy komoly érzékkel rendelkezik az atmoszférateremtésben – akár csak a puszta vizualitás segítségével -, illetve a feszültség lassú, ám igen biztos kezű és hatásos felépítésében. A direktor a Sicario-ban szerencsére újfent megcsillogtatja ezen képességeit, amiből ezáltal egy kiválóan felépített, vérbeli, feszes és fordulatos thriller kerekedett.
Villeneuve sokszor csupán a képek segítségével fejez ki egy-egy gondolatot vagy életérzést – ilyen például az a jelenet, amikor a bandavezér rokonát kísérő konvojt végletekig növekvő feszültség közepette lassan körbeveszik a rosszarcú bandatagok autói, vagy amikor a mexikói játszótéren focizó gyerekek csak egy pillanatra hagyják abba a játékot, amikor lövöldözés hangjaira lesznek figyelmesek a közelben. (Az elismerés jelentős része természetesen a veterán operatőrt, Roger Deakinst illeti, aki már számos film sikeréhez járult hozzá rendkívül kifejező fényképezési technikájával.)

Noha a holttestek és leszakadt végtagok látványa igencsak felkavaró és sokkoló tud lenni, azért a kamera sem mutat meg mindent, illetve az alkotók a vérrel is csínján bántak, mindig csak annyit mutatva, amennyi felétlenül szükséges az események kellően érzékletes bemutatásához.
A tárgyalásmód alapvetően realista – még ha Villeneuve-nek akad is némi hajlama a szürrealitásra -, és a történet teljes mértékben a valóságból gyökerezik. Ennek ellenére látnunk kell, hogy a szereplők egy fiktív cselekmény résztvevői, melyet az összeesküvés-elméletek kedvelői biztosan értékelni fognak, a többi néző pedig akkor fog igazán jól szórakozni, ha elvonatkoztat a produkció nyilvánvaló üzenetétől, és magára a narratíva milyenségére, illetve a színészek nagyszerű játékára koncentrál.

A Sicario, mely feszült thrillerként és karakterdrámaként egyaránt remekül működik, kétségtelenül az idei esztendő egyik legjobb filmje, és mindenkinek nagyon ajánlott, akit érdekel a téma, s persze jól bírja a gyomra a nem ritkán felkavaró jeleneteket.