Ragadozó városok filmkritika

Peter Jackson nyilvánvalóan nem azon filmkészítők közé tartozik, mint például Steven Spielberg, aki a gyakori producerkedés mellett jóformán minden évben levezényel egy-egy nagyszabású produkciót. Ő inkább amolyan George Lucas-féle típus, aki szereti sokáig érlelni az ötleteit, hogy azután időről időre előrukkoljon egy újabb nagy dobással. Közben viszont azért nála is becsúszik egy-egy ígéretes - vagy legalábbis általa annak gondolt - próbálkozás, mint mondjuk a Törjön ki a frász! vagy a Komfortos mennyország, melyek jóval kisebb közönséget vonzó, felemás alkotásoknak bizonyultak.

Mindazonáltal Jackson, csakúgy mint Lucas, lényegében eljutott arra a szintre, ahol megengedheti magának, hogy ahhoz nyúljon, amihez csak akar - még ha a stúdiók nem is mindig támogatják anyagiakkal az elképzeléseit.

A kísérletezés közepette néha még egyéb olyan projektekre is futja, melyeket a szívügyének tekint: így született meg például idén bemutatott, nagyon pozitív értékelésekkel jutalmazott dokumentumfilmje az I. világháborúról (They Shall Not Grow Old), amiről csak a jó ég tudja, kis hazánkban mikor lesz látható.

Ilyen "szerelemgyermekként" tekintett a Ragadozó városokra is, mely kétségtelenül érdekfeszítő és látványos koncepcióval bírt, ámde erősen kérdéses volt, mennyire gazdaságosan ültethető át a mozivászonra, a maga grandiózus látványvilágával és díszleteivel, amihez viszont igencsak korlátozott ismertség vagy netán trendiség párosult. A Universal ezúttal végül mögé állt, de vajon megérte-e a film a hosszú várakozást, illetve a belefektetett időt, pénzt és energiát?

Tom (Robert Sheehan) és Katherine (Leila George) nem akar háborúzni

Nagyjából egy teljes évezreddel azután járunk a Földön, hogy a civilizációt elpusztította egy kataklizmikus esemény, ami az emberek felelőtlen fegyverkísérleteinek volt köszönhető. Azóta a ma ismert társadalmi rend helyét átvette a "városi darwinizmus", melynek lényege, hogy a gigantikus kerekeken és lánctalpakon közlekedő városállamok egymásra vadásznak, ami rendszerint azzal jár, hogy a nagyobb város bekebelezi a kisebbet.

Így jöhet létre egy nap a csúcsragadozónak számító London alacsonyabb osztályaihoz tartozó Tom Natsworthy (Robert Sheehan) és a veszélyesnek tartott szökevény, Hester Shaw (Hera Hilmar) véletlenszerű találkozása, akaratlanul is egymásra utalva őket. A történész gyakornok Tom a befolyásos Thaddeus Valentine (Hugo Weaving) ambícióinak válik áldozatává, míg a magányos lány a sötét múltjában történtek miatt keres elégtételt.

Miközben a London tetejét elfoglaló katedrális zárt falai mögött valami baljós dolog készül, Anna Fang (Jihae), a Városellenes Liga vezetője a letelepedést és a háborúzás beszüntetését sürgeti. Úgy tűnik azonban, hogy a két különböző nézet összeütközése elkerülhetetlen...

Katherine apja, Thaddeus Valentine (Hugo Weaving) szeret ragadozni, de uralkodni még inkább

Mindez így leírva talán nem tűnik túlságosan bonyolultnak, ennek ellenére azt kell mondjam, a cselekmény eléggé keszekusza és céltalan, ráadásul nem is igazán gördülékeny. A társadalomkritikai és politikai utalásokkal alapvetően nem lenne baj, amennyiben kölcsönöznek némi mélységet a narratívának, csak sajnos az a gond, hogy eléggé a levegőben lógnak.

A szereplők viszonyai szintén kissé ködösek, nem mindig teljesen világos, ki mit miért tesz. És mivel a forgatókönyvből alapvetően hiányzik a személyes hangvétel, a történetben nem nagyon tudunk kivel azonosulni - míg Tom jellemének bemutatása igencsak vékonyka, addig Hester egy igen ellentmondásos, alapvetően tragikus személyiség.

Pedig a színészi alakítások elég erősek, annak ellenére, hogy a most is karizmatikus Hugo Weavinget leszámítva egyáltalán nem találkozhatunk ismert nevekkel a produkcióban. Önmagában persze ez nem feltétlenül lenne hátrány, akkor azonban visszaüthet, ha valamivel be kell csábítani a nézőket a moziba, ráadásul olyan filmekkel versenyezve, mint a Pókember és az Aquaman.

A szabadságharcos Anna Fang (Jihae) elviszi egy körre hőseinket

Jackson a rendezői székbe egykori látványfelelősét, a 2005-ös King Kongért Oscar-díjban részesített Christian Riverst ültette, ami meg is látszik a külsőségekben, a vizuális megvalósítás ugyanis abszolút dicséretes. A korábban a Gyűrűk Ura és a Hobbit filmek effektjein is dolgozó Weta Digital által életre keltett, hatalmas gördülő városok rendkívül impozánsak, s még ha méreteik eltúlzottak is, fizikai működésük pedig nyilvánvaló képtelenség, az általuk a környezetre kifejtett hatás realisztikus.

Az ember néha csak ámul és bámul az elképesztő méretek láttán, a városok haladási irányát jelző, háztömbnyi keréknyomokat is beleértve. A filmet nyitó látványos üldözés valamint az azt lezáró, nagyszabású csatajelenet jellegében nagyon is emlékeztet a Középföldén látottak hasonló mozzanataihoz - a baj csak az, hogy a narratívából viszont hiányzik az a fajta varázslat, ami A Gyűrűk Urában és valamennyire még A hobbitban is megvolt.

A városi darwinizmus egy furcsa szokás, de igen látványos

Mindent egybevetve a Ragadozó városok nem rossz film, de nem is igazán jó. Peter Jackson és alkotótársai a hírek szerint eredetileg egy több részből álló franchise-ban gondolkodtak, de ez már aligha fog nekik összejönni, látva a sajnálatosan alacsony bevételeket. Ennek oka viszont nem is annyira a produkció minősége, mint inkább az általános érdektelenség a matéria és szereplői iránt.

Alapvetően tehát egy rétegfilmről beszélhetünk, ami elsősorban a stílus rajongóinak ajánlott. Az ifjúsági irodalom megfilmesítése mostanában már egyébként sem olyan menő, de ha akad még olyan téma, amiből valóban sikeres sorozatot lehet csinálni, az sajnos nem ebben a műfajban keresendő. Ami Jacksont illeti, ő alighanem akkor jár a legjobban, ha visszatér Tintin kalandjainak megfilmesítéséhez, ahogyan azt Spielbergnek ígérte jópár évvel ezelőtt...

Ragadozó városok előzetes