Ha csak a számokat nézzük, a Paranormal Activity-t szimplán lehetetlen nem jól sikerült horrorfilmnek tekinteni: mindösszesen 15 ezer dollárból készült, ezzel szemben már csaknem 100 millió dollárt kaszált csak Észak-Amerikában, így pedig az Ideglelést is megfosztotta trónjától, mint a valaha készült legprofitábilisabb mozifilm (ez kb. 434 ezer százalékos megtérülést jelent ez esetben). Tisztában vagyunk azonban a mondással, ami annak a bizonyos végterméknek a fogyasztására buzdít, mondván, több milliárd lény nem tévedhet – attól még, hogy valamit a nép ész nélkül bekajál, még nem biztos, hogy ér is valamit. Hálaistennek ez alkalommal ilyesmi nem áll fenn, legalábbis azt nyugodt szívvel tudom állítani, hogy, még ha nem is legtökéletesebb, de a Paranormal Activity az utóbbi évek egyik legjobb, leghatásosabb, és legprofibban, legátgondoltabban felépített horrorfilmje. Előre szólok, hogy ez nem az a túlpörgetett, túlrendezett, vizuálisan lélekszegény és csakis a sokkhatásra hajtó produkció, vagyis nem az a tipikus 21. századi torture porn, amivel évente számtalanszor találkozhatunk a mozikban – lásd: Fűrész-sorozat.

A Paranormal Activity feszültséggel teli, minimalista, vért szinte alig mutató horror. A „kevesebb néha több” elvet követve úgy tudja lekötni figyelmünket, és présel bele minket székünkbe, hogy hatásvadász effektusokat egyáltalán nem is használ – ez már csak a roppant alacsony költségvetés miatt se lenne lehetséges, de mint tudjuk, a kényszer sokszor a legjobb ötleteket hozza ki az emberekből. A filmből a sztárnevek is kimaradnak, ez pedig abszolúte jót tesz neki, abból a szempontból legalábbis, hogy földhözragadtabb, életszerűbb lesz, mintsem ha mondjuk Brad Pittet és Angelina Jolie-t látnánk szellemek elől ugrálni.
A történet egyszerű és már valamennyire ismerős sémát követ. Adott egy fiatal pár, akik még a házasság, sőt az eljegyzés előtt is állnak, de már együtt élnek, egy olyan házban, ami a nő, Katie (Katie Featherston), állítása szerint kísértetjárta. Katie-t valamiféle láthatatlan, ellenséges erő üldözi már egészen gyerekkora óta és úgy gondolja, hogy az új házba is követte őt ez az entitás. A férje, Micah (Micah Sloat), nem veszi túl komolyan az ügyet, viszont vásárol egy drága digitális kamerát, amivel felveszi az éjszaka történő dolgokat – már ha vannak egyáltalán. Természetesen vannak, a különös események pedig szép lassan kibontakoznak a felvételeket megnézve.

A film nem csak a megmagyarázhatatlan történésekről szól, mint a gyanús ajtónyikorgások és a lámpafények villódzása, hanem a férfi által készített felvételek egyben a pár közti veszekedéseket, és egyre erősebb ellentéteket is megörökítik. Miközben megoldásokat keresnek a probléma megoldására, az érzelmi súly alatt lassan összeroppannak – Katie és Micah egyaránt. Az egész egy olyan fináléban csúcsosódik, ami garantáltan magával ragad majd mindenkit, és még a végefőcím után is nehezünkre esik majd felállni székünkből, és elindulni haza. A Paranormal Activity igazán rémísztő, próbára tesz, és a gyengébb idegzetűeknek nem is ajánlanám, pszichológiai thriller a legmagasabb fokozaton, a hitchcocki vonal továbbvitele, 21. századi interpretálása, ha úgy tetszik. Akár még egy jövőbeli kult klasszikus is lehet, egyúttal pedig ékes bizonyítéka annak, hogy mekkora ereje is van a jól kidolgozott virális marketingnek, valamint egyéb, gondosan kultivált PR tényezőknek egy film sikerességében.

Oren Peli első írói és rendező munkája visszafogott, lélektani darab, a forgatási módszere pedig sokban hasonlít az Ideglelés direktorának sajátos metódusához. Peli gerilla taktikákat alkalmazva hagyta színészeit improvizálni, egyfajta láthatatlan szemként volt csak jelen, nagyrészt időrendi sorban vette fel a jeleneteket, és még a szereplők nevei is megegyeznek az őket játszó színészek neveivel (ez ugyanígy volt az Ideglelés esetében is). Mindezek eredményeképp bizonyos szintű klausztrofóbia, a bezártságérzet légköre lengi körül a filmet, illetve legalább ugyanennyire erős az érzelmi bizonytalanság nyugtalanító jelenléte is, ami a pár két tagja közti frikció látható eredménye. A Paranormal Activity legbelül persze nem más, mint a sok-sok évtizedes kísértetház klisé újrafelhasználása, divatos retró, megbolondítva új századi (van képünk azt mondani: posztmodern?) elemekkel. A rögzített anyag ezúttal ugyan nem „megtalált”, hanem „a pár beleegyezésével közzétett”, de ennek a sajátos alműfajnak (hívjuk mondjuk realista horrornak) legfontosabb összetevői – amik az Ideglelésben, de már a kultikus 1980-as Cannibal Holocaust-ban is fellelhetőek voltak – jelen vannak itt is.

Érdekes mellékinformáció, hogy a Paramount stúdió első elképzelése, amikor felvásárolta a film jogait, az volt, hogy Neil Blomkamp District 9-jához hasonlóan egy felturbózott remake-et készítsen. A szóbeszéd felsőbb körökben is erős volt azonban, mégpedig elég erős ahhoz, hogy még maga Steven Spielberg is közbeavatkozzon, így végezetül a befejezés átvariálásán kívül (amit egyébként Spielberg javasolt) más változtatást nem is eszközöltek – Peli eredeti víziója gyakorlatilag így is megmaradt, és azt láthatjuk most a vásznon. A Paramount ezek után hagyta, hogy a Paranormal Activity önálló életre keljen, és nem nyúlt semmiféle bevett marketing fogáshoz, hogy promotálja azt.
Ahogyan Az élőhalottak éjszakája, A texasi láncfűrészes mészárlás, vagy a Halloween (és most mindegyik film eredeti változatára gondolok), úgy a Paranormal Activity is a koszos, piszkos, in your face realizmusával veszi le nézőit lábukról, illetőleg ennek köszönhető az az igazi rettegés, amit kivált belőlünk. Ha ennyire (nem pejoratív értelemben véve) olcsó húzásokkal, mint egy sejtelmes árnyék, vagy a semmiből jövő hangeffektus, képes egy film a legősibb félelmeinket kihozni belőlünk, akkor megérdemel minden magasztalást, még ha ezek többsége kicsit eltúlzott is.

A filmet körülvevő hype nem több amúgy, mint finoman kitervelt, és pénzbe alig kerülő kampány eredménye, ami a Paramount stúdió érdeme. Elsőnek alaposan kiválasztott, szórványos főiskolai vetítések folytak csak, amelyek hatására kiugró igény támadt a pechesebb városokban, mint például New York, lakók részéről a Paranormal Activity megtekintése iránt. Ezek után olyan, hagyományosnak éppen nem nevezhető technikákhoz nyúlt a stúdió, mint a Facebook nevezetű közösségi portál, illetve az éppen rendkívül sikkes Twitter. Talán a legzseniálisabb húzásuk az Eventful.com-on kihirdetett követelési rendszer volt, amely kimondta, hogy ha egymillió ember kéri a film szélesebb körben tartott bemutatását, akkor az meg is történik. Október 16-ára, péntekre, össze is gyűlt a millió klikk, a mozik pedig elkezdték játszani a Paranormal Activity-t. Hogy a kampány ez utóbbi eleme vajon csak egy eszes, de kamu megoldás volt a hype fokozására, vagy teljesen őszintén megtartott szavazás, esetleg kicsit mindkettő, az mindegy is. Hatásos volt, hozzá egy valóban jó film is társult, és akármennyire is könnyűnek hangzik, az ugyanebben az időben futó Pandorum, vagy a Jennifer’s Body (mindkét horrorhoz sok reményt fűztek az illetékesek, de elég csúnyán megbuktak) képtelen volt lépést tartani vele.
A Paranormal Activity hatásmechanizmusa sok szempontból megegyezik az Ideglelésével, de butaság lenne mondjuk csak amiatt kihagyni, mert ez utóbbit nem kedveltük. Érdemes mindenkinek próbát tennie vele, mert véleményem szerint tipikusan olyan horror, ami vagy nagy hatással van ránk, és minden momentuma működik, vagy egyáltalán nem élvezzük, nincs középút. Ha mint film, nem is tartanánk majd sokra, azt akkor is el kell ismernünk, hogy a Paranormal Activity körüli reklámtevékenység kitűnő volt, a jó időben, jó helyen, és jó eszközökkel tárták a közönség elé, és ez már félsiker ? a másik fele, vagyis a film minőségi megítélése már szubjektív.