A Muppets tulajdonképpen nem más, mint Jason Segel társíró és főszereplő a Jim Henson által több mint 50 éve megálmodott, és aranykorát 20-30 évvel ezelőtt élő báb-társulathoz szóló szerelmes levele. Magával ragadó, a szó legjobb értelmében véve szentimentális hullámvasútút, ami a Muppet-csapat gyöngyvászonra tett utolsó látogatása óta eltelt 12 hosszú esztendő után több mint méltó visszatérésként szolgál a világszerte milliók által imádott, négy évtized alatt hat mozifilmet és számtalan televíziós show-műsort kitermelő franchise számára. Segel maga is bevallottan a valaha élt egyik legnagyobb rajongója Muppetéknek, és ez a film minden egyes mozzanatából világosan érezhető. Henson fájdalmasan korai, 1990-es halála óta a Muppet-birodalom soha nem volt többé ugyanaz, mint egykoron: kisebb-nagyobb mozis vagy TV-s sikerek ugyan előfordultak, de a varázslat mintha az egész produkció létrejöttéért felelős és annak kreatív irányítását mindig kezében tartó zseni távozásával egyszerűen elveszett volna, és senki másnak nem sikerült igazán azt reprodukálnia. Henson – aki az általa megalkotott és életre keltett (mozgatott és megszólaltatott) figurákba önmagából, saját személyiségéből is rengeteget átültetett – hiányát lehetetlen pótolni, erre 20 éven át nem volt képes senki sem, és természetesen ez a jövőben sem fog soha megtörténni.

Éppen ezért még Segel és az új Muppet-film lelkes alkotócsapatának többi résztvevője sem tudja ugyanazt a mindent beborító csodálatos atmoszférát és lenyűgöző egyediséget megteremteni, amit a vizionárius Henson jelenléte jelentett, ugyanakkor olyan közel kerülnek hozzá, amennyire korábban még senkinek sem sikerült. Más kérdés, hogy nem is egy silány (vagy akár éppen minőségi) utánzat létrehozása volt a cél, sokkal inkább Henson szellemének megidézése, annak a korszaknak a feltámasztása, amikor a Muppet Show a televíziós nézettségi listák élén állt, az első egészestés film pedig kirobbanó sikernek bizonyult, ezt pedig a Muppets minden szinten értelmezve maximálisan eléri, és még ezen egy lépéssel túl is halad.
Nem lenne fair a Muppets-t szimplán úgy aposztrofálni, mint egy meglepően jól sikerült retro-ujjgyakorlatot, és aztán csak lazán széljegyzetre tenni, mert ugyan a film kétségkívül Jim Henson életművének önfeledt és méltósággal teljes celebrációja, és elsősorban azokhoz szól, akik most 35-50 év közötti életkorúak és gyerekkoruknak anno szerves része volt a Muppet Show, vagy akár a Szezám Utca, mégis többről van szó, mint pusztán a középkorú rajongók igényeinek leplezetlen kiszolgálásáról. A Muppets meg tud állni a saját lábán, a családi/zenés komédiák palettáján versenyre tud szállni bármelyik másik alkotással, és önállóan, akár bármiféle előzetes ismeret nélkül is teljességgel élvezhető, még a legkisebb korosztály számára is.

Az új Muppet-film kétségtelenül a 21. század terméke, de (szerencsére) egyáltalán nem ordít róla mégsem az, hogy 2011-ben készült; semmi számítógépes animáció, semmi hipster attitűd és egy tinédzsereknek szánt pop szám sem hangzik el. Muppeték makacsul régimódi stílusúak és örömtelien ártatlanok. A film felsorakoztatja az első három klasszikus Muppet-mozi legszebb hagyományait: a papírvékony és kissé klisés történet lényegében csak alibiként funkcionál ahhoz, hogy a szereplők frappáns egysorosakat puffogtathassanak, énekes és táncos darabokat adhassanak elő, és közben tucatnyi kurrens híresség tűnhessen fel a színen fél perces cameók erejéig. A tévéműsorhoz hasonlóan, a hagyományos narratíva sutba dobódik és inkább egy varieté show-t kapunk, ami arra a röpke másfél órára, ami a film játékideje, egy mesésen káprázatos világba repít el minket, ahol szeretetreméltóan szellemes és néha egészen megható, mély emóciókat kiváltó események sorozata követi egymást. Habár mi az amerikai közönséghez viszonyítja jócskán hátrányban vagyunk, mivel Henson teremtményei nincsenek közel sem olyan erősen, kitörölhetetlenül beleivódva a popkulturális köztudatba, nincs akkora múltjuk és ismertségük, mint a tengerentúlon (igaz, a Muppet Show még a 80-as években Breki és a többiek címen futott a magyar királyi adón, és persze a mozifilmek is forgalmazásba kerültek itthon), ennek ellenére nem hiszem, hogy lenne olyan ember, aki ha csak „látásból” is, de ne ismerné fel legalább az egyik klasszikus Muppet-karaktert (például Brekit, Miss Röfit, vagy éppen Topit).

A cselekmény központjában egy Walter nevű báb áll, akinek élete legnagyobb álma az, hogy a hollywoodi Muppet Stúdióba eljusson, és találkozhasson hőseivel, a Muppetekkel. Mikor bátyja, Gary (Jason Segel) éppen Hollywoodba készül egy kis közös kiruccanásra a barátnőjével, Mary-vel (Amy Adams), úgy dönt, Waltert is meghívja az útra. A Muppeték (a történet szerint legalábbis) azonban a kora 80-as évek után az ismeretlenség homályába vesztek, és mivel már senkit sem érdekelt a műsoruk, a régen még kacagástól hangos és élettel teli Stúdió is elhagyatott, romos állapotba került. Walter éppen Breki, a béka egykori irodájában jár a stúdió-körút részeként, amikor véletlenül kihallgatja a velejéig romlott olajmágnás, Steksz Tex (Chris Cooper) gonosz tervét: megvásárolja a Muppet Stúdiót, majd leromboltatja, hogy a telek alatt található olajat kinyerhesse. Walterre hárul a feladat, hogy ezt megakadályozza: fel kell keresnie Brekit, és meggyőznie arról, hogy álljon össze újra a Muppet-társulat egy adománygyűjtő fellépésre, hogy megszerezzék a Stúdió megmentéséhez szükséges 10 millió dollárt. Breki először vonakodik, ám végül beadja a derekát, és Walterrel, Gary-vel és Mary-vel együtt elindulnak, hogy oly sok év után ismét összeverbuválják a valaha szebb napokat is látott Muppet-bandát.

Mint az egy Muppet-filmtől elvárható, az élő színészek szinte alig töltenek be háttér-elemeknél nagyobb szerepet a történetben, de ez így rendben is van. Segel, Adams és Cooper mindannyian másodhegedűsként paroláznak át a filmben egyik jelenetről a másikra, és mindhárman kapnak lehetőséget ugyan táncolni és dalra fakadni (a hihetetlenül túlspilázott játékú, hasfalrekesztően harsány Cooper magánszáma az egyik legemlékezetesebb, bár nem mindenki humorérzékéhez fog passzolni), de alapvetően nem kell mást tenniük, mint mosolyogni, szomorúan nézni, morogni és felesleges közbenső dialógusokat recitálni.
Segel tudja, hogy egy Muppet-film akkor jó igazán, ha az élőszereplős gárda nem áll a tüneményes plüss-bábok útjába, ezért írótársával, Nicholas Stollerrel és James Bobin rendezővel együtt mindent megtesznek, hogy a film nyitányától kezdve egészen a fináléig a Muppetek olyannyira a történet fókuszában maradjanak, amennyire csak lehetséges. A Muppets nincs híján annak a kikacsintgatós meta-humornak és ironikus könnyedségnek sem, ami nyugodtan állíthatjuk, a franchise egyik fontos védjegyévé vált az idők során (az első, 1979-es Muppet-filmben a szereplők a forgatókönyvet hívják segítségül, mikor nem tudják, mit tegyenek).

A Muppets nem egy alkalommal töri át az úgynevezett képzeletbeli „negyedik falat”, mely a nézőket és a film szereplőit egymástól elválasztja, és az önreflexió eszközét is segítségül hívja. A film kicsit sem rest finoman kiparodizálni a régi idők Muppetjeit, fricskát adni sajátmagának, persze csak úgy Muppetékhez hű cukisággal, öntudatos felhanggal és véletlenül sem maró öngúnnyal. Az enyhén vitriolos, ironikus humor valamelyest modernizált, kicsit a jelenkor igényeihez szabott, fiatalosabb, frissebb, és a film bizonyos pillanatai esetében, vitathatóan ugyan, de némileg eltúlzottnak is tűnhet. Tiszteletlenségnek azonban nyomát se találhatjuk, és ha az önirónia talán valóban mértéktelenül prominens is lenne a film első harmadában, a másik két felvonás, amibe jelentékenyen kevesebb jutott belőle, mindenért kárpótol, és még azokat is elbűvöli majd, akiknek az csipkelődő önreflexió nem esete. Külön örvendetes, hogy a Muppets egyáltalán nem roskadozik a hamar aktualitásukat vesztő popkulturális utalásoktól (amikben a DreamWorks élen jár), hanem sokkal inkább az örökérvényű (de legalábbis pár évnél garantáltan hosszabb életű), és mindenki számára közérthető poénokra koncentrál. A zenei betétek mindenképp a maradandó, utókor számára is értékelhető szegmensek kategóriájába sorolhatóak: fogós szövegekkel és pompás ritmusokkal bírnak, életigenlőek, szívmelengetőek, és még olyan is van, amelyik arra a kérdésre keresi a választ, hogy hol válik el egymástól ember és Muppet (Walter és Gary elsöprő erejű lélekkereső duettje formájában).
Kisebb hibái ellenére is (például, hogy inkább a gyerekkori nosztalgiát kereső felnőttek elvárásaihoz igazodik, semmint a jelenlegi fiatalsághoz), a Muppets instant újranézhető és minden bizonnyal egyhamar klasszikussá érő, érezhetően törődéssel, szívvel-lélekkel készült alkotás. Az igazi ereje a második és utolsó harmadban rejlik; a jobbra-balra felbukkanó celebritásokban, az aranyosan bugyuta viccekben, a vidám káoszban, Breki és Miss Röfi viharos, de nem várt módon megható újra egymásra találásában, na meg az utolsó percekben kapkodva megszervezett adománygyűjtő Muppet Show-ban, amit képtelenség nem végigröhögni. Nehéz elhinni, az érzelmek milyen széles skáláját képesek kiváltani belőlünk a készítők alapjában véve élettelen bábok segítségével. De miket is beszélek, hiszen a Muppetek élnek. Mindig is éltek, és soha nem is hagytak el minket, itt éltek legszebb emlékeinkben, még akkor is, mikor kényszerpihenőn voltak. Most végre visszatértek és ugyanolyan szórakoztatóak, mint fénykorukban. A Muppets egy ellenállhatatlanul édes, kellemes kikapcsolódást nyújtó, kihagyhatatlan film.