Míg a világvége el nem választ filmkritika

Amennyiben az apokalipszis folyamatát, magának az eseménynek a "valós idejű" ábrázolását tekintjük, Hollywoodot elsősorban mindig is a grandiózusabb, a pusztulás közvetlen bemutatására és a főszereplők hősiességére kihegyezett - magyarul a jelentős bevétellel kecsegtető - történetek mozgatták. E törekvés jegyében született például az Armageddon, a Holnapután, a 2012, az Amikor megállt a Föld, de még a valamivel kevésbé nagyszabású és hivalkodó A mag vagy a Képlet című mozikat is ide sorolhatjuk. Természetesen ezek maguk után vonták a zsáner direkt kifigurázását célzó alkotói szándék megnyilvánulását, az így született produkciók azonban úgyszintén nem erős tartalmiságukról váltak híressé. Ellenben mostanság már olyan, az álomgyártól rendszerint független produkciókkal is találkozhatunk (lásd Melankólia), melyek az akció, illetve a látvány és a harsány figyelemfelkeltés helyett sokkal inkább a világvégéhez vezető esemény emberi oldalára koncentrálnak.

A Míg a világvége el nem választ, noha létrejöttét és finanszírozását tekintve egyaránt Hollywoodhoz köthető, ez utóbbi vonalhoz kíván csatlakozni, miközben részben a hagyományos apokalipszis-mozik szokásos, klisékkel teli forgatókönyve elé is görbe tükröt tart. Ennek megfelelően valójában egyszer sem láthatjuk magát az aszteroidát, így annak fenyegető közeledését és egyéb, akció-, látvány- és trükkfelvétel-orientált megjelenítését sem - a meglehetősen szerény költségvetés ezt egyébként sem tette volna lehetővé. Erre azonban nincs is szükség, mivel a filmben nem maga a katasztrófa játssza a főszerepet, hanem az azt megelőző felfordulás, illetve az emberek reakciója és viselkedése az adott, hétköznapinak távolról sem nevezhető helyzetben.

Van, aki gitározással pengeti hátralévő napjait

A rögtön a dolgok közepébe vágó felütés nyomban tisztázza számunkra az alapszituációt, ugyanis - a szereplőkhöz hasonlóan - a médiában elhangzó hírekből értesülünk róla, hogy egy hatalmas, harmincöt kilométer átmérőjű aszteroida és Földünk ütközése immár elkerülhetetlenné vált, mivel a - számunkra ezúttal láthatatlan - mentőakció siker helyett kudarccal végződött. Megtudjuk, hogy a három hét múlva várható becsapódás világszerte minden ember számára végzetes következményekkel jár majd, de az elektromos hálózat és egyéb közművek egyelőre tovább működnek. Ezzel együtt pedig mindenki kvázi azt csinál a katasztrófa bekövetkeztéig hátralévő, csekélyke időben, amit csak jónak lát.

Bár Dodge-ot (Steve Carell) elhagyták, azt nem lehet rá mondani, hogy a kutyának sem kell

Alighanem már a fentiek alapján is nyilvánvaló, hogy a rövid, de velős bevezető által megteremtett kiindulópont nem annyira reális, mint amennyire abszurd, ennek ellenére kiváló alapot képez a komikus szituációk bemutatásához és kibontásához. A helyzetből adódóan természetesen jellemző a szarkasztikus, fekete humor és a szókimondás, mintegy a képmutató hétköznapok paródiájaként, melyben a funkciójukat vesztett vállalatoknál hirtelen megüresedő igazgatói pozícióktól kezdve a "nemek harca" nyíltsisakossá válásának jegyében tabuk nélkül zajló, kendőzetlen flörtölésig számtalan geget, némi túlzással amolyan mini társadalomkritikákat kapunk. Bizonyos szempontból tehát a film kicsit a katasztrófafilmeket, kicsit pedig a modern társadalmainkban megszokott konvenciókat is pellengérre állítja anélkül, hogy túllépné az embert az állattól megkülönböztető, keskeny határvonalat.

Warren (Rob Corddry) és Diane (Connie Britton) lazára veszi a figurát

Ugyanakkor a Míg a világvége el nem választ rendhagyó romantikus történetként is értelmezhető, melyben a közelgő világvége csupán körítésként szolgál. Tudniillik a cselekmény során mindvégig főhősünk élete áll a középpontban, amin belül a forgatókönyv múltbeli és aktuális, meglehetősen zűrös párkapcsolataira fókuszál. A probléma eleve ott kezdődik Dodge Petersen (Carell) számára, aki világéletében attól félt, hogy egyszer egyedül fog meghalni, hogy a közelgő apokalipszis hírére se szó, se beszéd, faképnél hagyja a felesége. Ezt követően barátai igyekeznek összehozni egy olyan nővel, akit egyetlen porcikája sem kíván, miközben egyéb dolgokra is megpróbálják rávenni, amihez az égvilágon semmi kedve sincsen.

Dodge nem igazán osztja Roache (Patton Oswalt) lelkesedését

Az életkedvét elveszített Dodge egészen addig nem találja a helyét ebben a faramuci és abszurd szituációban, míg egy régi fénykép és egy levél miatt a fejébe nem veszi, hogy megkeresi régi szerelmét, Oliviát. S miközben a sorsszerűség érzésének eme motivációja válik meghatározóvá a számára, az élet teljesen váratlanul az útjába sodorja Penny-t, a fiatal és szeleburdi lányt (Knightley), akivel annak ellenére sohasem beszéltek korábban, hogy csupán néhány fal választotta el őket a társasházban. A mindig a biztonságot kereső Dodge-dzsal szemben spontán és laza Penny a férfinál talál menedéket szerelmi bánatában, elárulva neki, hogy addigi életét olyan emberekre pazarolta, akik azt nem érdemelték meg. S miután Dodge felajánlja egy pilóta ismerőse segítségét ahhoz, hogy a lány utolsó napjaira hazarepülhessen a családjához Angliába, a két, homlokegyenest különböző karakter együtt vág neki Észak-Kelet Amerika országútjainak, a rég nem látott Olivia és a légi fuvar elérésének reményében.

A harmadik utas: a kutya

A Míg a világvége el nem választ tehát road movie-ként is kategorizálható, hiszen a városban játszódó bevezetést követően magán viseli annak legfőbb ismertetőjegyeit. A történet ugyanis a térbeli utazás mellett a karakterek által megtett útról is szól, mint ahogy az általában lenni szokott a hasonló témájú filmek esetében, melynek során a jellemfejlődés lassú folyamatán mennek keresztül. Ezúttal tehát valódi, élő és érző szereplőkről beszélhetünk, kiknek karakterét tetteiken és dialógusaikon keresztül, lépésről lépésre ismerhetjük meg, ahogyan különböző külső és belső eredetű bonyodalmakon keresztül haladnak kitűzött céljuk felé. Eközben természetesen a humor is fontos szerepet játszik, a néző figyelmét fenntartandó az egyébként meglehetősen lassú folyású cselekmény kibontakozása közben.



A film megtekintése alatt egy pillanatra sem szabad elfeledünk, hogy az alkotók még véletlenül sem a realisztikusságra helyezték a hangsúlyt, hiszen hasonló helyzetben nyilván sokminden egészen másképpen, részben jóval komolyabban, másfelől valószínűleg a bemutatottnál sokkal szélsőségesebb módon, illetve még sokkal extrémebb szituációk kíséretében történne. Céljuk ehelyett csupán a nevettetés és az elgondolkodtatás lehetett, miközben az egyéb szempontok rendre háttérbe szorultak. Így magában a cselekményben is akad néhány logikai bukfenc és csúsztatás - a média felelőtlen reakcióján kívül például a tudósok tévedése az aszteroida várható becsapódásának idejével kapcsolatban -, ebből is látszik azonban, hogy a forgatókönyv írása során mindent a drámai hatás, illetve Dodge végzete kiteljesedésének rendeltek alá.

Speck (Derek Luke) szerint nincs nagy gáz

Útjuk során hőseink találkoznak többek között Penny militarista exével, egy túlbuzgó rendőrtiszttel, egy segítőkésznek látszó, ám meglehetősen fura fickóval, egy bár rendkívül barátságos és közvetlen - a közelgő világvége hatására már túlságosan is közvetlen - személyzetével és vendégeivel, melyek mellett Penny és Dodge karakterének alapvető különbözősége egyaránt szolgál a humor és a "megvilágosodás" forrásául. Miközben Steve Carell visszafogottan, de igen meggyőzően és életszerűen alakítja a fásult biztosítási ügynök szerepét, Keira Knightley mindvégig nagyon bájos és aranyos, és dinamikus játékával remekül kiegészíti idősebb kollégája statikus karakterét. A színésznőre legfeljebb nyaktól lefelé rossz ránézni: csontsovány alakját látva az ember azt kívánja, legalább azok a részek nem befelé állnának rajta, melyeknek természetüknél fogva kifelé kellene állniuk. A mellékszereplők, noha a két központi karakter mellett mindvégig háttérbe szorulnak, megfelelően támogatják azok játékát és jellemfejlődését, így konkrét panasz nem igazán érheti őket. Sőt némi bónuszként a jó öreg Martin Sheennel is találkozhatunk, akinek nyúlfarknyi szerepe ellenére is sikerül valamennyi mélységet kölcsönöznie az általa játszott figurának, s ezáltal magának a történetnek.

Boldog szülinapot, cukorfalat!

Egyébiránt a narratíva felszínesnek egyáltalán nem nevezhető, sőt néha olyan filozófiai mélységekbe hatol, mint annak fejtegetése, hogy ha az ember előre ismerné halálának időpontját, az milyen súlyos következményekkel járhatna mindannyiunk szempontjából. A film vissza-visszatérő és ezért központinak nevezhető témája pedig, hogy nem mindegy, az ember kinek a társaságában tölti a világ, azaz tulajdonképpen saját életének a végét. A Míg a világvége el nem választ tehát vígjáték és dráma is egyben - míg a film elejére a komikus, később egyre inkább a drámai elemek, a melankolikus jelenetek és dialógusok jellemzőek. Habár a Hollyowood égisze alatt készült mozikban igen ritka a két műfaj egyenértékű összeházasítása, abból a szempontból teljesen érthető, hogy a valóságra is többnyire eme kettősség jellemző - hiszen életünkben is legtöbbször humorral és drámával fűszerezett szituációk váltják egymást, az akció vagy például a horror azonban rendszerint igen ritkán kerül a főszerepbe.



A film legnagyobb problémája valójában abban rejlik, hogy a produkció egészét tekintve sajnos jól látható, hogy az azt íróként is jegyző Lorane Scafaria-nak ez volt az első rendezése: a kellő szív és a kohézió ugyan megvan a történetben, a tempó és a hangvétel azonban túlságosan ingadozóra és következetlenre sikeredett. Míg a történet elején számos humoros és elgondolkodtató szituációval találkozhatunk egymással párhuzamosan, a későbbiekben a kettő között ingadozó narrációval kell szembesülnünk. A komikus elemek fokozatosan háttérbe szorulnak, teret adva a lassú folyású, már-már unalomba fulladó történetvezetésnek és a jóval kevésbé könnyed stílusban előadott, drámai érzelgősségnek. Így végül a Míg a világvége el nem választ egy jópofa és helyenként megindító film lett komoly, habár már némileg elcsépelt mondanivalóval (mindig válogassuk meg, kivel töltjük a drága időnket), igencsak hullámzó hangulattal, kiszámítható és ellaposodó cselekménnyel. Egyszeri megtekintésre azonban mindenképpen ajánlható - hogy kinek, illetve milyen életkor felett, az már más kérdés...

Smells Like Nirvana

A 12-es karikával ugyanis ezúttal meglehetősen mellényúltak a kurrens trendektől önmagukat függetleníteni képtelen korhatár-besorolók, mivel a 16-os karika minden szempontból indokolt volna. Egyrészt a film elején gyakran és alkalmasint közben is előforduló, szexuális tárgyú utalások - noha nem a primitívebb vagy közönségesebb fajtából kerülnek ki - nyilvánvalóan nem gyerekeknek valók, mint ahogy a kábítószer-használat, kiskorúak alkoholizálása és a hasonló megnyilvánulások népszerűsítése sem. Másrészt a történet és a szereplők valódi mélységét sem igazán értheti meg egy 16 évesnél fiatalabb, igen kevés élettapasztalattal rendelkező néző - sőt még az is könnyen előfordulhat, hogy az annál jónéhány évvel idősebbek közül sem mindenki lesz képes az összes mögöttes utalást befogadni. Annyi bizonyos, hogy egy romantikus szálakkal átszőtt, gondolatébresztő moziról van szó, ezért aki kizárólag könnyed szórakozásra vágyik, az jobban teszi, ha inkább elkerüli.

Míg a világvége el nem választ előzetes