Míg az első rész története akörül forgott, hogy Sara (Linda Cardellini) macsó ex-férjének, Dusty-nak (Mark Wahlberg) a feltűnése alaposan megnehezítette az új családfő, a teszetosza Brad (Will Ferrell) dolgát az asszonnyal és a gyerekekkel, a folytatásban újabb konfliktusforrás szolgáltatja a problémákat. Miután ugyanis Dusty és Brad barátok és egymással jól együttműködő apatársak lettek, az idillbe bekavar a két, karácsonyra a családhoz érkező nagypapa, Kurt (Mel Gibson) és Don (John Lithgow).

Miközben Brad édesapja, Don egy nagyon érzékeny és érzelmes ember, addig Dusty faterja, Kurt még a fiánál is karakánabb és férfiasabb fickó, aki ki nem állhatja a puhányságot és a szentimentalizmust. S mint ilyen, természetesen azt is rossz szemmel nézi, hogy Dusty megosztja az apaságot egy olyan alakkal, mint a kerül-fordul sírva fakadó, a gyerekeket nem éppen talpraesettségre nevelő Brad, ezért mindent megtesz, hogy éket verjen a két társ-családfő közé.

A két férfi szövetségének tehát kemény próbát kell kiállnia, különösen, amikor nehézségek támadnak a közös karácsonyozás körül, és persze a gyerekek is folyton bekavarnak. És, ha mindez még nem lenne elég, végül még Dusty jelenlegi feleségének, a dögös Karennek (Alessandra Ambrosio) első férje, vagyis mostohalánya apja, a szintén nem kispályás Roger (John Cena) is beállít…
A film alapvetően egy nagyon komoly és valós élethelyzetet vet fel, miszerint a hétköznapok során is általános probléma, hogy egymástól gyakran teljesen eltérő gondolkodású és habitusú embereknek kell valahogy kijönnie egymással a családon belül, mely időről időre új tagokkal bővülhet, akiket bizony nem mindig magunk választunk.

A narratíva tehát a hollywoodi vígjátékokra mostanság jellemző sémát követi: igyekszik egy drámai szituációt felépíteni, melyben némi mondanivaló és tanulság is akad, majd erre a vázra helyezi a komikus elemeket, melyeknek gyakran igen kevés közük van az eredeti tematikához.
A poénok és gegek egy része valóban az egyes szituációk fonákságából fakad, ezek azonban nem mindig életszerűek, nem egyszer pedig alaposan túltoltak és erőltetettek. Az egyik jelenetben például – amit egyéni ízlés alapján akár a film tetőpontjának vagy mélypontjának is nevezhetünk – Mel Gibson kvázi szájon csókolja Mark Wahlberget.

Persze nem ez az egyetlen, hasonlóan kínos szituáció, amivel a Megjött apuci 2. megbotránkoztat bennünket, miáltal ismét bebizonyosodik, hogy kellő ellentételezés fejében még komoly színészek is képesek bolondot csinálni magukból (ékes példaként lásd De Niro-t a Nagyfater elszabadulban).
A jó hír ugyanakkor az, hogy legalább trágárságok és kevésbé szofisztikált, testfunkciókkal kapcsolatos viccek nincsenek – mondjuk nem is nagyon lehetnek egy olyan filmben, melyet alapvetően családi vígjátékként hirdetnek. A poénok között akadnak jobbak és rosszabbak, de többnyire meglehetősen mesterkéltek, és igazán emlékezetes pillanat – számomra legalábbis – csupán egy volt: amikor Liam Neeson akciósztár-státuszát parodizálták egy valóban eredeti „film a filmben” jelenet erejéig.

Összességében azonban túlságosan kevés a hasonló kikacsintás és önirónia, és nem meglepő módon újfent nem sikerült megfelelően elegyíteni a drámát a vígjátékkal. Emiatt a produkció jelentős része túl művi, erőltetett hatást kelt, ami a végére ráadásul annyira csöpögőssé válik, hogy felettébb nehéz komolyan venni és átérezni azt, amit az alkotók próbálnak sugallni a közönség felé – mely lényegében nem más, mint a feltétel nélküli szeretet kimutatása mások felé.
A narratíva kaotikus volta következtében viszont időnként azt sem tudni, ki kinek a kicsodája, és a színészek játéka, illetve a párbeszédek és a rendezés sem könnyíti meg a néző dolgát az eligazodásban. Végül egy nagy kavarc lesz az egész, ahol már nem számít más, csak az eredeti konfliktushelyzetekre való alkalmi visszautalások és az azoktól totálisan független gegek egyvelege.

Az eredmény egy ugyanolyan harsány, minimális intelligenciával rendelkező komédia, mint amit az utóbbi időben már megszokhattunk a nagy stúdiók által uralt álomgyártól. Ennek ellenére a Megjött apuci 2. a maga módján szórakoztató, ám tipikusan az a fajta mozi, amit egyszer meg lehet ugyan nézni, azonban az ember az égvilágon semmit nem veszít akkor sem, ha kihagyja.