Figyelem! Ez a cikk már több, mint egy éves! A benne lévő információk elavultak lehetnek!
gocsa
A világvége téma úgy látszik egyszerűen kimeríthetetlen, és az utóbbi egy-másfél évben hihetetlenül divatossá vált. A Légió mi mással is foglalkozna, mint megint az apokalipszissel, ezúttal kicsit kevésbé intelligens, viszont jóval akciódúsabb megközelítésben. Scott Stewart rendező horror/akció/fantasztikum egyvelege a nagy nyári blockbusterek előtti holtszezon igazi középszerű darabja, mely még csak meg sem próbálkozik az eredetiséggel, jobbról-balról lopkod a filmtörténelem ismertebb és kevésbé ismertebb munkáiból egyaránt, miközben látványügyileg azért egészen tisztességes megoldásokat prezentál. A történet ott kezdődik, hogy egy titokzatos alak, Michael (Paul Bettany), akiről később kiderül, hogy ő az a bizonyos Mihály arkangyal, megérkezik a Földre, egészen pontosan Los Angeles városába. Megszabadul feleslegessé vált szárnyaitól, és automata fegyverek egész tárházával szereli fel magát, majd elindul egyelőre ismeretlen célja felé. Mindeközben hasonló módon furcsa dolgok történnek egy lepukkant étkezdében a Mojave Sivatag kellős közepén. Az egyik betérő vendég, egy idős hölgy átalakul falmászó, vérszomjas, démoni lénnyé, figyelmeztetve az ott dolgozókat és a többi vendéget a közelgő veszélyre.
Az egyébként nem túl forgalmas egységben az esetnek szemtanúja a tulaj, Bob Hanson (Dennis Quaid), fia, Jeep (Lucas Black), Bob üzleti partnere, (Charles S. Dutton), aki egyben a szakács is, Charlie, a terhes pincérlány (Adrianne Palicki), Kyle (Tyrese Gibson), az LA-be tartó egyedülálló apa, valamint Howard és Sandra Anderson (Jon Tenney és Kate Walsh), és tinédzser lányuk, Audrey (Willa Holland), akik lerobbant autójuknak köszönhetően ragadtak ott. Nem sokkal később a már ismerős fegyverforgató renegát angyal, Michael is megérkezik, tájékoztatva a jelenlevőket, hogy az emberiségnek bizony hamarosan befellegzett, ha azon nyomban nem tesznek valamit ellene. A megoldáshoz természetesen Charlie még meg nem született gyermekének is köze van - mint azt már megszokhattuk ilyen jellegű filmek esetében. A Légió ugyanabba a hibába esik bele, melybe előtte már sok-sok tucatnyi akciófilm: mondanivalót és drámai jeleneteket próbál szándékosan belecsempészni a cselekményébe, csak hogy hitelesebbnek és komolyabbnak tűnjön. Ezt persze nem sikerül kiviteleznie, így ahelyett, hogy felvállalná a tökös, nem lacafacázó látványorgia szerepét, a végeredmény egy okosnak tűnni akaró, de próbálkozásaival csak méretes ásításokat kiváltó, A-kategóriás effektusokkal felcicomátott B-film lett.
A Légió egy nagyon komor, sötét, természetfeletti thriller szeretne lenni, de saját dugájába dől: a majdhogynem parodisztikus, rajzfilmszerű szegmensei ordítóan elütnek a komolynak szánt dialógusoktól, melyek ennek folyományaként szintúgy paródiába fordulnak át. Az első harmadban látható két, sötét erők által megszállt szereplő is; egyikük a már említett idős asszony, aki gonoszul vihogó, hegyesfogú szörnnyé lényegül át, a másik pedig egy jégkrémárus, ki A múmiából kölcsönvett óriásra nyújtott szájjal bíró mutánsként rémísztget minket. Mindezekkel még nincs is semmi gond, de ha következtetnünk kéne, akkor ezek után egy Gonosz halottak-szerű, szórakoztatóan túlspilázott, humoros horrort várnánk, amilyen mondjuk a Pokolba taszítva is volt.
Távolabb már nem is állhatnánk a valóságtól, ha igényes humorú, mégis hátborzongató, morbid és élvezhető akció-horror mókának tippeljük első blikkre a Légiót. A Peter Schink és Scott Stewart által írt forgatókönyv ugyanis dugig van tömve próbára tevően unalmas, újrafeldolgozott, sablonos beszélgetésekkel, amik a karakterfejlődést, valamint a háttértörténetek alaposabb megismerését igyekeznének elősegíteni. Az így megszerzett információk azonban körülbelül nulla relevanciával bírnak, a karakterek fejlődése pedig csak vágyálom maradhat az író-rendező illetve író párosának részéről, ugyanis azok már a kezdetek kezdetén, mikor megszülettek (vagyis papírra vetődtek), már akkor is pusztán egydimenziós kliséhalmazok voltak egytől egyig. A legtöbbjük amúgy se több ágyútölteléknél: sorra halnak meg, és pár pillanattal később már sem a film, sem a többi karakter nem törődik velük. Jut bőven idő melodramatikus melldöngetésre és harag-kieresztésre, valamivel ugye ki kell tölteni a drága számítógépes effektusokkal tömött szcénák közti időt. Ha legalább valahova tartanának ezek az erősen idézőjelesen drámai jelenetek, nem éreznénk azt, hogy csak a másfél órás játékidő elérése volt a készítők célja.
A horror-thrillereknél nem íratlan szabály, hogy ne lehetnének bugyuták, a fenébe is, a legjobb horror- és akciófilmek abszolút képtelen ötletekből bontakoztak ki, az viszont megbocsáthatatlan bűn, ha annyira unalmasak, mint a Légió. De még talán ezt is elnéznénk a profi trükkmesterből direktorrá avanzsált Stewart-nak, ha a filmje fennmaradó részei képesek lennének egészet alkotni, és őszintén magukkal ragadnának. Míg a felemás Quaid és a mindig megbízható Bettany jelenléte bizonyos szintű kredibilitást, súlyt kölcsönöz a Légiónak, a sztorit ezalatt mégsincs ki megmentse - a kiszámítható és nonszensz fordulatok szép sorban követik egymást. Mikor a főbb karakterek közül több is a vásznon kívül és/vagy egyik pillanatról a másikra, váratlanul hal meg, az egy biztosra vehető figyelmeztetés számunkra, hogy valójában még maguk a készítésben résztvevők sem igazán törődnek szereplőik sorsával. Mire a Légió, ez a western elemeket pszeudo-vallásos és az éppen nagy reneszánszát élő apokaliptikus jegyekkel keverő értelmetlen maszlag, a legalább háromnegyed órával előre megjósolható konklúzióhoz elbotorkál, már nem kívánunk mást, csak hogy hamar véget érjen a szenvedésünk. Ritkán látni ennyire lelketlen, mechanikus produkciót, mely viszonylag nagy költségvetést kap, és még így se tud egy emlékezetes momentummal sem ellátni bennünket.
A Légió akciójelenetei a film többi részéhez hasonlóak, mármint ami az eredetiségüket illeti. Tisztességes a megvalósításuk, viszont sokkal nagyobb a füstjük, mint a lángjuk. Látszik, hogy inkább arra vannak kihegyezve, hogy minél nagyobb zajt csapjanak, és minél epikusabbnak, biblikus méretűnek hassanak, de egy hajszál a fejünkön, vagy szőrszál a karunkon se fog ezektől az égnek állni. A készítőknek a zombifilmektől A 13-as rendőrőrs ostromán át a Terminátorig a létező összes valamire való mérföldkőből sikerült pofátlanul ötleteket lopniuk, mégsem érnek el semmiféle hatást, kreativitásmentességük csak rezignáltságot vált ki belőlünk.
A színészek teljesítményét egy ilyen műfajú film esetében túlelemezni badarság lenne. Dennis Quaid, mint valószínűleg legismertebb arc a csapatból, meglepően a háttérbe vonul, és tulajdonképpen alig nagyobb a szerepe Bettany-t kivéve bármelyik társánál. Paul Bettany-n látszik, hogy igyekezett kiszélesíteni az Urának ellentmondó arkangyal jellemében rejlő lehetőségeket, de a forgatókönyv olyan szinten keretek közé szorítja, hogy ez lehetetlen feladatnak bizonyul. A veteránnak számító Charles S. Dutton istenfélő, de ha kell keménykezű figurát alakít, aki odacsap, ahova kell, és valóban hősi halált hal; személy szerint én egyedül vele tudtam volt szimpatizálni. Tyrese Gibson karaktere említésre se méltó, a múltjáról vajmi kevés, homályos infót tudunk meg, mely sose kerül bővebben kibontásra. A tipikus amerikai diszfunkcionális családot játszó Jon Tenney, Kate Walsh és Willa Holland sztereotípiákból lett felépítve, míg az egyedülálló, senki segítségére nem vágyó kismama (Adrianne Palicki) ugyancsak kismilliószor látott klisé. Bettany-hoz egyedül a Kevin Durand által megformált Gábriel arkangyal érhet fel: nincs ugyan olyan parancsoló jelenléte, de a stílusos páncélzat, a késéles szárnyak és a mély, sztentori hang hatásos elemek tudnak lenni.
A Légió egy unalmas délutánra, rosszabb esetben estére is ideális szórakozást nyújtó film. Ne várjunk világmegváltó gondolatokat, vagy bámulatos trükkvilágot, mert mindkettőnek híján van. A története szinten aluli, végtelenül klisés, és komolykodni akaró - én legalábbis ezt vettem le. Ha tévednék, és ez egy ironikus, parodisztikus katasztrófafilm akart lenni, akkor valahol valaki(k) nagyon nagy bakot lőtt(ek), mert ezeknek a nyomát se találtam. A látvány, és az a pár akciójelenet, ami megmenti, pontosabban még épp nézhetővé teszi a Légiót. Az, hogy megéri-e a mozijegy árát, mindenki egyéni preferenciájától függ, de ha a műfaj kedvelői közé tartozol, és még nem unod a világvége-mozikat, akkor semmiképp ne hagyd ki.