Légió filmkritika

Az egyébként nem túl forgalmas egységben az esetnek szemtanúja a tulaj, Bob Hanson (Dennis Quaid), fia, Jeep (Lucas Black), Bob üzleti partnere, (Charles S. Dutton), aki egyben a szakács is, Charlie, a terhes pincérlány (Adrianne Palicki), Kyle (Tyrese Gibson), az LA-be tartó egyedülálló apa, valamint Howard és Sandra Anderson (Jon Tenney és Kate Walsh), és tinédzser lányuk, Audrey (Willa Holland), akik lerobbant autójuknak köszönhetően ragadtak ott. Nem sokkal később a már ismerős fegyverforgató renegát angyal, Michael is megérkezik, tájékoztatva a jelenlevőket, hogy az emberiségnek bizony hamarosan befellegzett, ha azon nyomban nem tesznek valamit ellene. A megoldáshoz természetesen Charlie még meg nem született gyermekének is köze van - mint azt már megszokhattuk ilyen jellegű filmek esetében. A Légió ugyanabba a hibába esik bele, melybe előtte már sok-sok tucatnyi akciófilm: mondanivalót és drámai jeleneteket próbál szándékosan belecsempészni a cselekményébe, csak hogy hitelesebbnek és komolyabbnak tűnjön. Ezt persze nem sikerül kiviteleznie, így ahelyett, hogy felvállalná a tökös, nem lacafacázó látványorgia szerepét, a végeredmény egy okosnak tűnni akaró, de próbálkozásaival csak méretes ásításokat kiváltó, A-kategóriás effektusokkal felcicomátott B-film lett.

A Légió egy nagyon komor, sötét, természetfeletti thriller szeretne lenni, de saját dugájába dől: a majdhogynem parodisztikus, rajzfilmszerű szegmensei ordítóan elütnek a komolynak szánt dialógusoktól, melyek ennek folyományaként szintúgy paródiába fordulnak át. Az első harmadban látható két, sötét erők által megszállt szereplő is; egyikük a már említett idős asszony, aki gonoszul vihogó, hegyesfogú szörnnyé lényegül át, a másik pedig egy jégkrémárus, ki A múmiából kölcsönvett óriásra nyújtott szájjal bíró mutánsként rémísztget minket. Mindezekkel még nincs is semmi gond, de ha következtetnünk kéne, akkor ezek után egy Gonosz halottak-szerű, szórakoztatóan túlspilázott, humoros horrort várnánk, amilyen mondjuk a Pokolba taszítva is volt.


Távolabb már nem is állhatnánk a valóságtól, ha igényes humorú, mégis hátborzongató, morbid és élvezhető akció-horror mókának tippeljük első blikkre a Légiót. A Peter Schink és Scott Stewart által írt forgatókönyv ugyanis dugig van tömve próbára tevően unalmas, újrafeldolgozott, sablonos beszélgetésekkel, amik a karakterfejlődést, valamint a háttértörténetek alaposabb megismerését igyekeznének elősegíteni. Az így megszerzett információk azonban körülbelül nulla relevanciával bírnak, a karakterek fejlődése pedig csak vágyálom maradhat az író-rendező illetve író párosának részéről, ugyanis azok már a kezdetek kezdetén, mikor megszülettek (vagyis papírra vetődtek), már akkor is pusztán egydimenziós kliséhalmazok voltak egytől egyig. A legtöbbjük amúgy se több ágyútölteléknél: sorra halnak meg, és pár pillanattal később már sem a film, sem a többi karakter nem törődik velük. Jut bőven idő melodramatikus melldöngetésre és harag-kieresztésre, valamivel ugye ki kell tölteni a drága számítógépes effektusokkal tömött szcénák közti időt. Ha legalább valahova tartanának ezek az erősen idézőjelesen drámai jelenetek, nem éreznénk azt, hogy csak a másfél órás játékidő elérése volt a készítők célja.


A horror-thrillereknél nem íratlan szabály, hogy ne lehetnének bugyuták, a fenébe is, a legjobb horror- és akciófilmek abszolút képtelen ötletekből bontakoztak ki, az viszont megbocsáthatatlan bűn, ha annyira unalmasak, mint a Légió. De még talán ezt is elnéznénk a profi trükkmesterből direktorrá avanzsált Stewart-nak, ha a filmje fennmaradó részei képesek lennének egészet alkotni, és őszintén magukkal ragadnának. Míg a felemás Quaid és a mindig megbízható Bettany jelenléte bizonyos szintű kredibilitást, súlyt kölcsönöz a Légiónak, a sztorit ezalatt mégsincs ki megmentse - a kiszámítható és nonszensz fordulatok szép sorban követik egymást. Mikor a főbb karakterek közül több is a vásznon kívül és/vagy egyik pillanatról a másikra, váratlanul hal meg, az egy biztosra vehető figyelmeztetés számunkra, hogy valójában még maguk a készítésben résztvevők sem igazán törődnek szereplőik sorsával. Mire a Légió, ez a western elemeket pszeudo-vallásos és az éppen nagy reneszánszát élő apokaliptikus jegyekkel keverő értelmetlen maszlag, a legalább háromnegyed órával előre megjósolható konklúzióhoz elbotorkál, már nem kívánunk mást, csak hogy hamar véget érjen a szenvedésünk. Ritkán látni ennyire lelketlen, mechanikus produkciót, mely viszonylag nagy költségvetést kap, és még így se tud egy emlékezetes momentummal sem ellátni bennünket.

A Légió akciójelenetei a film többi részéhez hasonlóak, mármint ami az eredetiségüket illeti. Tisztességes a megvalósításuk, viszont sokkal nagyobb a füstjük, mint a lángjuk. Látszik, hogy inkább arra vannak kihegyezve, hogy minél nagyobb zajt csapjanak, és minél epikusabbnak, biblikus méretűnek hassanak, de egy hajszál a fejünkön, vagy szőrszál a karunkon se fog ezektől az égnek állni. A készítőknek a zombifilmektől A 13-as rendőrőrs ostromán át a Terminátorig a létező összes valamire való mérföldkőből sikerült pofátlanul ötleteket lopniuk, mégsem érnek el semmiféle hatást, kreativitásmentességük csak rezignáltságot vált ki belőlünk.


A színészek teljesítményét egy ilyen műfajú film esetében túlelemezni badarság lenne. Dennis Quaid, mint valószínűleg legismertebb arc a csapatból, meglepően a háttérbe vonul, és tulajdonképpen alig nagyobb a szerepe Bettany-t kivéve bármelyik társánál. Paul Bettany-n látszik, hogy igyekezett kiszélesíteni az Urának ellentmondó arkangyal jellemében rejlő lehetőségeket, de a forgatókönyv olyan szinten keretek közé szorítja, hogy ez lehetetlen feladatnak bizonyul. A veteránnak számító Charles S. Dutton istenfélő, de ha kell keménykezű figurát alakít, aki odacsap, ahova kell, és valóban hősi halált hal; személy szerint én egyedül vele tudtam volt szimpatizálni. Tyrese Gibson karaktere említésre se méltó, a múltjáról vajmi kevés, homályos infót tudunk meg, mely sose kerül bővebben kibontásra. A tipikus amerikai diszfunkcionális családot játszó Jon Tenney, Kate Walsh és Willa Holland sztereotípiákból lett felépítve, míg az egyedülálló, senki segítségére nem vágyó kismama (Adrianne Palicki) ugyancsak kismilliószor látott klisé. Bettany-hoz egyedül a Kevin Durand által megformált Gábriel arkangyal érhet fel: nincs ugyan olyan parancsoló jelenléte, de a stílusos páncélzat, a késéles szárnyak és a mély, sztentori hang hatásos elemek tudnak lenni.

A Légió egy unalmas délutánra, rosszabb esetben estére is ideális szórakozást nyújtó film. Ne várjunk világmegváltó gondolatokat, vagy bámulatos trükkvilágot, mert mindkettőnek híján van. A története szinten aluli, végtelenül klisés, és komolykodni akaró - én legalábbis ezt vettem le. Ha tévednék, és ez egy ironikus, parodisztikus katasztrófafilm akart lenni, akkor valahol valaki(k) nagyon nagy bakot lőtt(ek), mert ezeknek a nyomát se találtam. A látvány, és az a pár akciójelenet, ami megmenti, pontosabban még épp nézhetővé teszi a Légiót. Az, hogy megéri-e a mozijegy árát, mindenki egyéni preferenciájától függ, de ha a műfaj kedvelői közé tartozol, és még nem unod a világvége-mozikat, akkor semmiképp ne hagyd ki.

Légió előzetes