Karamell filmkritika

Igazi, mai történet, egy olyan világban ahol a vallás és a család mindennél fontosabb. Gondolhatnánk. De ez a film rámutat, hogy a világon a nőket ugyanazok a kérdések foglalkoztatják, bárhol is lakjanak, bármilyen ideológiát is válasszanak maguknak, és ez nem más, mint a szerelem, barátság témaköre. Mert azaz igazság, hogy a nők sehol sem akarják megváltani a világot, csak érzelmes lények, és mint ilyenek szeretik, ha szerethetnek, no meg viszont. Ebből pedig néha olyan sok bonyodalom adódhat. A nő már csak ilyen. Csinálja, kreálja az akadályokat, amitől később kicsit szenved, ám ezzel a magatartással szórakoztatja leginkább az erősebbik nemet. Utólag pedig önmagát, már ha van egészséges öniróniája, és humorérzéke.


Azt hiszem, hálát rebeghetünk Nadine Labakinak, aki a Karamellt összehozta. Nemcsak megírta, hanem rendezte, sőt a főszerepet is magára osztotta. Érdekes elgondolás volt részéről, sőt az is, hogy nem hivatásos színészekkel dolgoztatott, hanem elképzelte a figurákat, és egyszerűen megkereste őket az utcán, a baráti társaságokban. A dramaturgnak sem volt nagy munkája, hiszen nem adott rögtönzött színészeinek dialógusokat a szájába, mert szerette volna, ha minél élethűbb lesz a film. Ez pedig-habár elég sajátságos módja egy filmforgatásnak-mégis azt kell mondjam, igazán sikeres volt az ő esetében.


Ha van elég bátorságunk, és beülünk a vászon elé megnézni a Karamellt, akkor láthatunk egy filmet barátságról, szerelemről, nyitottságról, női szépség praktikákról, mindezt olyan helyszínre téve, amit a kelet és nyugat találkozási pontjaként szoktak emlegetni. A hely pedig nem más, mint Libanon, ezen belül is Bejrút. A sokat megért, sokat átélt város, ahol olyan jól összeférnek a keresztények, muzulmánok, örmény keresztények és a zsidók, ahol a nők a neveltetésükből adódóan nem tudnak azok lenni, akik igazán akarnak, akivé igazán szeretnének válni. A kultúra, a vallás és a családi kötelékek olyan erősen hatnak arra a társadalomra, hogy nő legyen a talpán, aki ellen tud állni. Ha ez megtörténik, még akkor is előszeretettel közösítik ki, vagy kövezik meg az ádáz szembeszegülőket. Bár Libanon kezd a nyitottságából adódóan prominens szerepet betölteni keleten, mégis még mindig vannak zárt, konzervatív elvárásai. Még most is, amikor már kezd nyitottá válni a nyugati kultúrára, mentalitásra. És talán ez teszi az ott élőket kicsit álszentté.

Ne gondoljuk azonban, hogy Nadine Labaki szociológiai munkát végzett ezzel a filmmel. Nem. Néha még neki is lelkiismeret furdalása volt, hogy elkészítette első nagyjáték filmét. (És ezzel egy újabb hálát mormolhatunk az orrunk alatt.) Mindenesetre talán segít megérteni a Libanoni nőket, az ő szárnypróbálgatásaikat, hogy tényleg azt tegyék, és úgy amit ők szeretnének, ne pedig azt, amit a család, vagy a vallás ró rájuk. Éppen ezért olyan nőkön keresztül mutatja be Bejrútot, ahogy ő látja, ahogy megismertetni szeretné a világgal őket. Egyszerűen bemutatja azokat a szituációkat, amik a világon bárhol, bármelyik közösséghez tartozó nőket is érintenek. Női sorsok egy olyan társadalomban, ahol a konzervatív hagyományok a mai napig befolyásolják a nők életét.

Azt ugyanis tudnunk kell, hogy a libanoni kislányok azzal az arab szóval nőnek fel, hogy ?aayib?, amit egy kissé fenyegető ujjmozdulat kísér, ami azt jelenti: ?ez szégyenletes?. Szünet nélkül félnek, hogy valami olyasmit csinálnak, amit nem kellene. Feláldozzák magukat, hogy a szüleiknek, a férjüknek, a gyerekeiknek, a családjuknak a kedvére tegyenek. Az élet minden állomásán kijelölik nekik, hogy milyen példát kövessenek, ami természetesen nem egyezik azzal, amilyenek szeretnének lenni. És itt megtalálható az a képmutatás is, ami jellemző erre a világra. Kívülről nagyon vallásosak, dogmatikusak, ám a cselekedeteik nem mindig ezt mutatják.

Ilyen ismeretek alapján pedig előszeretettel ítélkezünk, mi itt nyugaton. Azt képzeljük ezeknek a nőknek nincsenek is vágyaik, nincsenek is érzelmeik, gondolataik. És ekkor jön a Karamell..


Öt nő és egy bejrúti szépségszalon. Layale (Nadine Labaki) a tulajdonosnő életét azzal tölti, hogy nős szeretőjének a jelzésére vár. Képes a vendégeit otthagyni vizes fejjel, ha meghallja az áldott dudaszót. Őrlődik, mint minden szerető, elvégre mégiscsak keresztény a javából, hogy egyrészt hazudik a szüleinek-illetve titkolózik- másrészt pedig, mégiscsak bűn amit elkövet. Meg különben is, a nős pasik jó része megmarad a családja mellett. Ezt kezdetben csak sejti, de mint minden nő, ő is próbálkozik. Pl. évforduló ünnepléssel, ami elég balul sül el, még szerencse, hogy vannak barátnői. Szeretne több, jobb lenni, mint a másik. Küszködik, kínlódik, és nem veszi észre azt a férfit, aki már régen ott van mellette, akit talán már elsőre elvarázsolt.

Azután ott van Nisrine (Yasmine Elmasri) aki hovatartozását tekintve muzulmán, és éppen az esküvőjére készül. Igen ám, csakhogy már nem szűz, így kénytelen kicsit halogatni a frigyet. Mit ne mondjak, tényleg elég nagy dilemma, hogy megmondjuk e félig nyitott erősen vallásos leendőbelinknek az igazat, vagy hazudjunk? Még jó, hogy az ember lányának akadnak barátnői:), és tudnak kiutat mutatni. Mondjuk egy klinikát, ahol pár öltéssel visszaállítják tinédzserkori állapotát.


A harmadik barátnő Rima (Joanna Moukarzel) aki a többi lánnyal ellentétben eléggé fiús. Persze megvan az oka. Titkon a saját neméhez vonzódik, bár ezt még magának sem meri bevallani. De attól még igaz. A férfiakat elutasítja, viszont egy szép nőt megnéz, sőt, még vágyai is támadnak iránta. A rendezőnő (Nadine Labaki) mindezt finom képi technikával, vágásokkal, és gesztusokkal, arckifejezésekkel adja a néző tudatára. Nem lehet elítélni, sőt inkább megindító a belső harca. Mosolyogtató a barátnők hozzáállása is. Látják, érzik a ?másságát?, ám nem tudnak vele mit kezdeni, inkább észre sem veszik. Csak egymás között.

Jamale (Gisele Aouad) szintén a lányokhoz tartozik, bár ő nem a szalonban dolgozik. Neki ez a második otthona. A korát sosem árulja el, sőt igyekszik titkolni. Valószínűleg azért, mert jóval túl van a középkoron, a férje elhagyta egy fiatalabb nőért, ő maga pedig éppen az önmegvalósítással küszködik. Folyton castingokra jár, és folyamatos a harca az öregedés ellen, amit igyekszik trükkökkel elérni. Leragasztgatja a halántékánál a bőrt-persze celluksszal, mi mással-, ami ha valaki dolgozott ezzel az átlátszó ragasztófélével tudja, hogy hamar elengedi magát. Így néha kínosabbnál, kínosabb helyzetekbe hozza viselőjét.


A lányok közelében van Rose néni (Sihame Haddad), a szemben lakó varrónő. Kicsit bolond nővérére vigyáz. Mellesleg nagyon szerethető mindkét öreghölgy. Rose karaktere azért kapott meg, mert ha megöregszem, akkor én is szeretnék olyan lenni, mint ő, aki nem a kora ellen küzd, hanem vele él, elfogadja a változást legfőképpen a testében, külalakjában, és ez olyan széppé teszi. Igazán megkapóvá. Az ő életében későn érkezik a szerelem, amit elszalaszt, hiszen a családi kötelék-bele nevelték-sokkal erősebb, mintsem hogy magára gondoljon. Megindító, szívet szorító, amikor nem az öregurat választja. Elgondolkodtató, hogy a közösség tényleg megéri a boldogtalanságot?


Libanonban még igen. A félelem nagyúr, hiába szeretnének emancipálódni. Mégis azért van remény. A lányok habár sejtéseik vannak egymásról, nyíltan semelyikük sem beszél saját ?gondjairól?. De elérkezik a pillanat-kb. a film felénél-, hogy megosztják egymással nagy titkaikat. Ebbe persze csak leginkább Layale és Nisrin kapcsolódik be, amitől a nézők is derűre lelnek. Főként azután, amikor minden gond megoldódik ?jobbára-, mint egy tündérmesében. Ettől lesz a Karamell élvezhető, de nem túl émelygős. És miért Karamell? Mert a keletiek vízből, cukorból és némi citromléből készítenek masszát, amivel gyantáznak. Néha forró, de nem égető. Ennek fényében már nem is olyan idegen az ország, és a benne élő emberek, mivel látom, hogy ők is ugyanolyanok, mint mi, itt nyugaton. A nők szeretni fogják. A férfiak pedig? Nem tudom. Talán mosolyognak a hülyeségeinken :)

Karamell előzetes