Az eredeti Halloween tehát egy roppant fontos műnek számít a film- illetve horrortörténetben, egy olyan ikonikus sorozatgyilkossal a főszerepben, akinek nevét és kinézetét talán nincs ember a földön, ki ne ismerné. Nagyon kevés popkultúrabeli figura vetekedhet csak Michael Myers népszerűségével, és hírnevét még az se tudta igazán csorbítani, hogy számos kritikán aluli Halloween-folytatás is készült az utóbbi húsz évben. A 2000-es évek nagy remake/reboot láza azonban ezt a szériát se kerülhette el: 2007-ben Rob Zombie ledirigált egy újraértelmezést, ami szép bevételi mutatókat eredményezett, és még a kritikusok se taposták a földbe teljesen, ezért most a torzonborz, kőkemény rockerből időközben tisztes direktor úrrá avanzsált Zombie lehetőséget kapott egy folytatás összedobására. A két évvel ezelőtti remake-ről annyit mondanék, hogy engem nem hatott meg cseppet sem (ahogy egyébként egy ilyen 21. századi újrázás sem, A sziklák szeme kivételével), igyekezett friss ötletekkel előrukkolni, és nem megszégyeníteni, hanem inkább itt-ott új részekkel megtoldani a mítoszt, de végezetül mégis csak egy fáradt, mérhetetlenül túlgondolt, sokat dumáló és kevés vért mutató tinihorror kerekedett ki belőle.

A horrorklasszikusok új generációknak való ilyetén átadása szép elgondolás (mert a 20-30 évvel ezelőtt készült filmeket feltételezem a mai fiataloknak már ciki előkeresni és megnézni, meg amúgyis hogy néznek ki azok a ruhák a szereplőkön, hogy beszélnek, milyen zene szól és milyen gagyik a trükkök), dícséretes próbálkozások tudnak így születni, de eddig még egy olyan se, amelyik minőségében kicsit is közelébe került volna a forrásanyagnak. Olyan remake filmhez sem volt szerencsém még, amelyik valóban legitim érveket tudott volna felmutatni arra nézve, hogy miért is volt értelme vagy célja az elkészültének (a profithajhászástól eltekintve), vagyis miben tudott több lenni az alig egy emberöltővel korábbi megfelelőjénél.
A Halloween II a saga tizedik filmje, a remake folytatása, de ez még nem jelenti azt, hogy az eredeti folytatás remake-je is lenne. Egy viszont biztos: szörnyen pocsék, szinte nézhetetlen gyalázat, ami majdnem két órát vesz el az életedből, amit soha többet vissza nem kaphatsz. Előrebocsátom, ha végigülöd a Halloween II-t szenvedni fogsz, úgyhogy jobban teszed ha elkerülöd, kivéve ha keménymagos mazochista vagy, vagy annyira tetszett az előző rész, hogy nem bírod ki, hogy ne nézd meg ezt is, vagy éppen mindenre elszánt Rob Zombie rajongónak tartod magad. Ha Zombie nem hangoztatná minden adandó alkalommal, ötpercenként, hogy mekkora Halloween-fan volt mindig is, azt hinném, szándékosan próbálja szabotálni a franchise-t, vagy legalábbis megőrült a kezébe kerülő hatalomtól és elfelejtett mindent, amit még két éve szem előtt tartott.

A Halloween II ott folytatódik, ahol az első rész véget ért – bár mindösszesen egy epilógus erejéig. Igaz, Myers állítólag halott, de ez sosem szabott akadályt egy slasher folytatásnak sem. A rémes éjszakát túlélő Laurie Strode-ot (Scout Taylor-Compton) kórházba szállítják, és a terror újra kezdetét veszi, amikor Myers elkezdi kaszabolni a kórházi alkalmazottokat, legalábbis úgy tűnik, mert minderről egyhamar kiderül, hogy csak álom volt. Na puff, bár először kezdtem sopánkodni, hogy ez mégiscsak a Rick Rosenthal által rendezett 1981-es folytatás újraforgatása lesz, amelyben Myers másfél óráig végtelennek tűnő kórházi folyosókon caplatott Laurie nyomában, később, az új sztorit látva mégis inkább visszasírtam ezt az elképzelést. Bárcsak maradtál volna ennél Zombie! Ehelyett tíz évet ugrunk előre, Dr. Loomis (Malcolm McDowell) épp Myers-ről írt legújabb könyvét promótálja országszerte, Laurie továbbra is a traumát igyekszik feldolgozni, maga Michael pedig él és virul, Haddonfield felé tart, hogy kiegyenlítse a régi számlát, miközben látomásaiban megjelenik előtte az anyja, Deborah (Sheri Moon Zombie), aki instrukciókkal látja el őt.

Az első rész esetében Zombie-t még kötötték bizonyos elvárások, legfőképpen Carpenter eredetijének szelleme és a jókora horrorrajongó tábor általi nyomás, sokmindenkinek kellett megfelelnie, ezúttal azonban úgy látszik teljesen szabad kezett kapott, és megvalósíthatta saját vízióját. Ami egy zavaros, össze-vissza kóválygó, bizarr jelenésekkel és gyakori céltalan álomjelenetekkel teletűzdelt tákolmány, amiben a karakterek funkciójukat vesztve járják be a színt, mi pedig azt se tudjuk, hogy most akkor ez komoly, amit látunk, vagy valamiféle grandiózus, rosszmájú vicc áldozatai vagyunk. Pedig Zombie direktori karrierjének elején még mutatott is valamicske tehetséget; debütálása, Az 1000 halott háza csapongott ugyan jobbra-balra, az utalások tömkelegével sokat akart markolni, de keveset fogott, viszont egypár szórakoztató és kellően véres jelenettel megjutalmazott minket, a folytatása pedig már egy sokkal, de sokkal jobban összefogott, elejétől végéig élvezetes horror-gyöngyszem volt. A Halloween II ezzel ellentétben még csak horrorfilmnek is csak jóindulattal nevezhető, hát még Halloween-filmnek.

Az egyik legnagyobb problémám ugyanis az volt, hogy Zombie filmje bármi más címmel akár egy középszerű, de egyszer végigülhetődarab lehetne. Ha a cél az volt, hogy a lehető legjobban eltávolodjanak a franchise-tól, miért kellett ehhez a Halloween címet és a Michael Myers nevet felhasználni? A közönség becsapása, pusztán pénzügyi okokból, nincs itt semmi másról szó. Egyik ékes példája ennek, hogy most először fordul elő (a Myers-t nélkülöző harmadik részt kivéve), hogy a Carpenter által írt közismert Halloween főcímzene egyetlen dallama sem hallható a végefőcímig. Helyette Tyler Bates sablonos témáit kell eltűrnünk.
Aztán ott van Michael, aki a fél játékidőt már ősidők óta névjegyévé vált fehér maszkja nélkül tölti, és ilyenkor úgy néz ki, mint ha a ZZ Top egyik tagját keresztezték volna a nagylábúval. A zene és a főszereplő gyilkos hiánya mellett hogy nevezhető ez egyáltalán Halloween-filmnek? Zombie olyan panelekből építkezik, amelyeket már ezerszer láthattunk, az atmoszférateremtés pedig kimerül nála annyiban, hogy mindig sötét van, vagy félhomály, és/vagy esik az eső. Az áldozatok halálnemei repetitívek és unalmasak, a kreativitást nagyítóval kell keresnünk, de a brutális gyilkosságok és a tonnányi vér (ami jó erős túlzás a Halloween II-re vonatkoztatva) még amúgy se volt soha egyenlő a feszültségkeltéssel.

A karakterek, Zombie-tól megszokott módon, igazi white trash amerikaiak, Dr. Loomis-t kivéve, aki csak szimplán egy idegesítő pojáca. Még az első részben középosztálybelinek tűnő Laurie és Annie (Danielle Harris) is érthetetlen módon a tipikus redneck kategóriába került. A film Laurie ingatag pszichológiai állapotát igyekezne felfedezni, ami elveszett testvére újbóli feltűnésének, illetve az általa végzett aprólékos mészárosmunka (amelynek gyakorlatilag Laurie minden ismerőse áldozatul esett) következménye. Az ordító klisék és csúsztatások azonban Laurie-t még kevésbé valódibb és hihetőbb szereplővé teszik Michaelnél is. Ezen az sem segít, hogy Scout Taylor-Compton képtelen színészi játékra, és emiatt inkább Michaelnek szurkolunk, hogy minél előbb végezzen már vele, és lépjünk tovább. Danielle Harris már a negyedik Halloween-filmben szerepel, és negyedjére fut az életéért szegény. Malcolm McDowell az eredeti széria Donald Pleasance-ének a közelébe se jut, gyanús, hogy szerződés kötötte erre a förtelmes munkára. Egyedül talán Betsy Rue, az új generáció sikoly királynője, emelhető ki – ő azt csinálja, amihez a legjobban ért, és abban hozza az elvárt szintet.
A Halloween II egy személyes sértés a Halloween-sorozat és a horrorfilmek szerelmesei számára egyaránt. Ez lett a franchise Batman & Robin-ja, egy olyan állapot, amelyből csak nagyon nehezen lehet majd kiláballni. Michael Myers amerikai horrorikonból egy bohóccá degradálódott le, Zombie pedig valószínűleg most röhög a markába, vagy éppen büszkeségtől dagadó mellel hátradől, azt gondolva, milyen zseniális munkát is végzett, közben meg a valóság az, hogy nagy eséllyel jégre tett egy legendás slasher-sorozatot.