Felhőkarcoló filmkritika

Tény, hogy az egykori pankrátor igen komoly akciósztárrá nőtte ki magát az évek során, s még ha nem is a sokoldalúság a legjobb jelző vele kapcsolatban, az kétségtelen, hogy igyekszik több területen is kamatoztatni jelentős karizmá(já)t. Ha legújabb filmjét, a jelen kritika tárgyául szolgáló Felhőkarcolót úgy jellemeznénk, hogy a Pokoli torony és a Die Hard találkozása, talán nem is tévednénk nagyot.

Ráadásul a téma igencsak aktuális, hiszen a felhőkarcoló-építési láz mostanság tetőfokára hág szerte a világon: látszólag minden prominens építő vállalat és ambiciózus kormány, illetve városvezetés igyekszik a többiekre licitálni abban, hogy ki tud még magasabb és extravagánsabb épületeket emelni.

A (fiktív) történet szerint a legújabb rekorder, a "Gyöngy" Hongkong városában készült el, melynek biztonsági főnöke egy volt FBI-ügynök, Will Sawyer (Johnson), aki feleségével, Sarah-val (Neve Campbell) és gyerekeivel együtt az épületbe költözik. Noha emberünknek kezdetben akadnak kétségei, főnökei szerint a felhőkarcoló egész egyszerűen sérthetetlen.

Az épület azonban hamarosan egy terrortámadás célpontjává válik, ami Willt is igen kellemetlenül érinti. Nem elég, hogy a férfit kiáltják ki felelősnek, családja a kialakult tűzvész feletti zónában reked. És mivel senki más nem képes rendet teremtetni, hősünk kénytelen magára vállalni eme kilátástalan feladatot...

A tulaj, Zhao Long Ji (Chin Han) Willre bízza büszkesége felügyeletét

Újfent a The Rockhoz igazított történettel van tehát dolgunk, kinek karaktere ehelyütt korábban túszmentő volt, de súlyos sérülése és műlába miatt ma már nem akciózik - természetesen csak addig, amíg a helyzet úgy nem kívánja, mivel abban az esetben nem ismer semmilyen akadályt. Ezek után nyilván mondanom sem kell, hogy a narratíva legfőbb jellemzője - a protagonistát érő számos megpróbáltatás és nehézség ellenére - nem a könyörtelen realizmus.

Johnson hasonló filmjeinek középpontjában egy ideje a szélsőségesen extrém szituációkba kerülő főhős heroikus, emberfeletti és minden lehetséges akadályt legyőző küzdelmének lehetünk tanúi, ami nem áll távol a sokak által nagy elődnek tekintett Arnold Schwarzenegger számos mozijánál látott felállástól. Mindazonáltal a "nagy öreg" közben olyan klasszikusokat is letett az asztalra, mint a Terminátor, a Ragadozó, Az emlékmás vagy a True Lies, melyeket fiatalabb kollégájának még nem igazán sikerült reprodukálnia.

Kores Botha (Roland Möller) jó terroristaként nem ismer könyörületet

Akár jogos utódnak tekintjük azonban, akár nem, annyi bizonyos, hogy The Rock szintén rengeteg nézőt képes megmozgatni, miáltal pusztán a neve láttán szinte garantált az eléggé népes célközönség érdeklődése. Mindez alighanem a Felhőkarcoló esetében is igaznak bizonyul majd, még akkor is, ha abban az angol nyelvben csak kaszkadőrjelenetnek titulált felvételek Jonhson minden eddigi filmjét túlszárnyalják.

Amit a bajba kerülő protagonista szerepében produkál ugyanis (műlábbal!), az nemhogy Schwarzeneggert, de néha még Tom Cruise Mission: Impossible-beli mutatványait is felülmúlja (lásd daru megmászása a századik emelet magasságáig, átugrás biztosítás nélkül és hasonlók).

Ráadásul nem csupán az egykori kommandós, de még orvos felesége is igencsak durván tolja a közelharcot. A Sikoly filmekkel népszerűvé vált, ám lassan feledésbe merülő Neve Campbell-nek kétségtelenül kapóra jött a felkérés, hogy együtt szerepelhessen az éppen felkapott Johnsonnal - még akkor is, ha emiatt néhány kínos és színészi ázsióját nem feltétlenül öregbítő jelenetet kellett eljátszania.

Sarah Sawyer (Neve Campbell) sem ismer lehetetlent, ha a gyerekeiről van szó

Az itt-ott egész elfogadható színészi játék segítségével még ugyan sikerül néhány érzelmi húrt megpendítenie a produkciónak, amit azonban a hiteltelenségekkel és hihetetlenségekkel teli narratíva hamar elkettyint. És ezen az időről időre visszatérő teatralitás sem segít - lásd többek között Will Sawyer számos manőverét, amit az egész város szörnyülködve és drukkolva követ a szinte mindenhol jelen lévő kamerák és tévéképernyők révén.

Ideális esetben, a helyzet fonáksága miatt vicces lenne, amikor egy történet elmesélése közben megpróbálnak mindent a lehető legvalósághűbb módon bemutatni, miközben maga a cselekmény lépten-nyomon ellentmond a realitásnak. A Felhőkarcoló hihetőségi faktora azonban időnként erősen a nullát közelíti, a látottak befogadásához szükséges nézői kétkedés felfüggesztése pedig ilyenkor szinte lehetetlenné válik.

A pokolba Tom Cruise-zal, őt is simán lepipálom!

Másként viszont meglehetősen nehéz komolyan venni a filmet, ami sajnos nagyon is komolyan veszi magát. A fordulatok sokszor hiteltelenek vagy olyan, nyilvánvaló butaságok, melyek csak arra szolgálnak, hogy újabb lehetetlen kihívás elé állítsák hősünket. Ebből mondjuk legalább annyi pozitívum származik, hogy a tempó végig elég pörgős marad, és szerencsére a játékidő sem nyúlik hosszabbra a kelleténél.

Miközben a felhőkaroló-építési láz mint kiindulópont kreatív gondolat volt az alkotók részéről, más aktuális tartalommal nem igazán látták el a produkciót. Jogos lehet például a kérdés, hogy van-e valamiféle mondanivalója vagy közölnivalója a narratívának a terrorizmusról? A válasz pedig lényegében: semmi.

A Gyöngy valóban Hongkong fő ékköve (lehetne)

Ha a Felhőkarcolónak bármiféle üzenete van, ami megfontolásra méltó, az az, hogy ne adjuk fel akkor sem, ha kénytelenek vagyunk valamilyen fogyatékossággal élni, amit a protagnonista műlába hivatott képviselni a maga suta módján. A többi viszont egyértelműen az "Ezt még véletlenül se próbáld meg otthon!" kategóriába tartozik, egy feleslegesen ál-realista köntösbe bújtatva.

A szórakoztatási faktort ugyanakkor növeli, hogy a látványterv rendkívül impozáns, a hatalmas épület és a körítés megvalósítása valóban látványosra sikeredett. Vagyis a Felhőrakcoló tipikus agykikapcsolós mozi, a hülyének nézősebb fajtából. A jelek szerint pedig már csak idő kérdése, mikor készít Dwayne Johnson katasztrófafilmet Roland Emmerich-hel, aki szintén szereti kimaxolni az extremitásokat...

Felhőkarcoló előzetes