Felhőatlasz filmkritika

Az alapötlet - a V mint Vérbosszúhoz hasonlóan - ezúttal nem saját kútfőből származik, mivelhogy azt David Mitchell azonos című regénye szolgáltatta, mely hat különböző, látszólag független, ugyanakkor egymással szorosan összefüggő, egymásba ágyazott történeti szálból áll. A Felhőatlasz cselekményének fő vonalai valójában nem csupán térben, hanem időben is elkülönülnek egymástól, azaz a film több korban játszódik, melyek a következők: 1849. Chatham-sziget (Csendes-óceán), 1936. Anglia (Cambridge) és Skócia (Edinburgh), 1973. Kalifornia, 2012. Egyesült Királyság, 2144. Új Szöul, valamint a távolabbi jövőben - "106 téllel a bukás után" - látható Hawaii-szigetek. Az elején bemutatásra kerül mind a hat különböző idősík, hogy utána hosszabb-rövidebb vágásokkal operálva ugráljunk közöttük. Ettől egyfajta mozaikszerű felépítést kap a narratíva, melyet megtekintés közben nekünk, nézőknek kell összeillesztenünk.

A helyszínek egyike - valóban így nézne ki Hawaii néhány száz év múlva?

Minden idősíknak megvan a maga főszereplője (általában egy, vagy maximum két személy), akik révén nyomon követjük a különböző, ha csak lazán is, de valamennyire összefüggő eseményeket. Az alapvető tézist az a gondolat képezi - mostanra bármekkora közhelynek tartsuk is -, hogy minden összefügg mindennel és mindenki összefügg mindenkivel. Ennek megfelelően az egyes emberek döntései, szavai és cselekedetei kihatnak egymás életére, nem csak a jelenben, hanem a távolabbi jövőben is, sokszor oly módon, amire még álmunkban sem gondolnánk - vagyis akár egyetlen személy, az óriási népességhez képest csupán porszemnek tűnő egyén cselekedetei is döntő befolyást gyakorolhatnak a jövőbeli eseményekre, s ezáltal mások sorsára. A Felhőatlasz hivatalos szinopszisa jól összefoglalja az efféle történetvezetés mögött húzódó alkotói szándékot: "Annak vizsgálata, hogy különböző személyek tetteiken keresztül hogyan befolyásolják egymás életét a múltban, a jelenben és a jövőben, miközben az egyik lélek gyilkosból hőssé válik, egy kedves gesztus pedig évszázadok múltával egy forradalom kitöréséhez vezet."



A XIX. századi, rabszolgaság-ellenes ügyvéd, a két világháború közt élő, ifjú homoszexuális zeneszerző (kinek íródó szimfóniája adja egyben a regény és a film címét), az 1970-es években egy sötét energiaipari összeesküvést leleplezni igyekvő, sikeres újságírónő, a jelenkor zűrős viszonyai közt félresiklott életű, idős könyvkiadó, a XXII. század fogyasztásorienált, ultramodern metropoliszában szökésben lévő, klón (fel)szolgálólány, valamint a poszt-apokaliptikus Hawaii-n törzsével primitív körülmények közt élő családapa története, habár elsőre egymástól teljesen függetlennek látszik, közvetett, többé vagy kevésbé nyilvánvaló módon mégis összefügg egymással. Az egyes szálak egymáshoz viszonyulása ilyen szempontból nagy hasonlóságot mutat a Bábel c. moziban látottakkal, ahol a más-más kontinensen élő vagy tartózkodó szereplők közötti minimális kapcsolat vagy ismeretség képezte az összekötő kapcsot, miközben a bemutatott események egyfajta ok-okozati viszonyban álltak egymással. Ehhez képest a Felhőatlaszban csupán az időben való szignifikáns - minimum emberöltőnyi vagy nagyobb - eltérés jelent koncepcióbeli eltérést.

Vyvyan Ayrs (Jim Broadbent) és Robert Frobisher (Ben Whishaw) az 1936-os Britanniában

Annak ellenére, hogy a mozgóképes adaptációt a német Tom Tykwer (Parfüm - Egy gyilkos története, A bűn árfolyama) rendezői, produceri és forgatókönyvírói közreműködésével elkészítő Wachowski-testvérek alapvetően ragaszkodtak a regényben leírtakhoz, saját védjegyeiket, nézeteiket és életfelfogásukat is felismerhetően hozzáadták a produkcióhoz, ami a könyvben foglalt gondolatok átadásának módját, hangulatát és sikerességét is meghatározza. Az alkotópáros már korábbi munkáira is jellemző központi témák, úgymint a hit, a sorsszerűség és a rendeltetés ezúttal is hangsúlyos szerepet kapnak, időnként csupán a felszín alatt, máskor viszont meglehetősen direkt és szájbarágós módon hangoztatva. Nem túl meglepő módon a Mátrix filozófiája is visszaköszön a filmben, mintegy sugallva és végig azt lebegtetve a különböző korokban és helyszíneken zajló események tanulsága felett, hogy valójában mindannyiunk sorsa rajtunk kívül álló erőktől függ, melyek bábukként mozgatnak bennünket a tér-idő kontinuum képzeletbeli terepasztalán. Ez épp ellentmondani látszik a korábban megfogalmazott szinopszis lényegének, ami sajátos kettősséget, egyfajta skizofrén bizonytalanságot ad az adaptáció üzenetének.

Luisa Rey (Halle Berry) és Joe Napier (Keith David) Kaliforniában, 1973-ban

A Felhőatlaszból az sem derül ki mindig egyértelműen, hogy az egyes korokban látható karakterek között rokonsági vagy közvetett, a szereplők tettei révén előmozdított kapcsolat működik, vagy akár konkrétan magára a lélekvándorlásra, mint tényként kezelt jelenségre hivatkoznak az alkotók. Ez utóbbit számos, a párbeszédek, monológok során elhangzó utalás látszik alátámasztani, ugyanakkor a narratíva egyéb összetevői távolról sem teszik egyértelművé a valóság és a misztikum közötti átmenet határait. Mindazonáltal a lélekvándorlás jelenlétét, az egyes korokban történő ismételt megtestesülését igencsak megerősíti, hogy ugyanaz a színész több szerepet is alakít - majdhogynem minden főbb szereplő minden idősíkban egyet-egyet -, mely karakterek, a vonásaikban és bizonyos tulajdonságaikban tapasztalható hasonlóságok ellenére gyakran nem állnak vér szerinti kapcsolatban egymással. Mindez azonban az egyszeri nézőnek sokszor talán fel sem tűnik, hiszen a híres és jól ismert színészek a lehető legkülönbözőbb szerepekben jelennek meg a vásznon, gyakran teljesen elmaszkírozva, hogy sokan valószínűleg fel sem ismerik őket a megfelelő háttérinformáció hiányában.



A lélekvándorlás, a hit és a sorsszerűség kontra szabad választás bonyolult összefüggései határozottan spirituális jelleget adnak a Felhőatlasznak, ami bizonyos szempontból örvendetes, másrészt viszont erősen az érthetőség, a tényleges mondanivaló sikeres átadása ellen hat. Miközben a mai, túlságosan is elmaterializálódott világunkban valóban nagy szükségünk van a szellemi és lelki "táplálékra" - nem véletlen, hogy oly gyakran a filmek, könyvek, ezoterika stb. terén keresünk lelki támaszt -, a produkció talán legnagyobb hibája, hogy az alkotók kissé túlzásba vitték a spiritualizmust a racionalizmus rovására, abbéli igyekezetükben, hogy minél inkább hatni próbálnak a közönség érzelmeire. A nagy gondossággal kitalált és megszerkesztett világok, sőt egy új nyelvjárás megalkotásába fektetett aprólékos munka is jól mutatja a Wachowski-testvérek és Tykwer szándékát, hogy tökéletesen az adott világokba varázsolják a nézőt, ahol azonosulhat a szereplők problémáival és dilemmáival, az ezalatt közvetített szellemiség átadásának milyenségén azonban ez sajnos csak keveset képes javítani.

Sonmi (Donna Bae) és szolgálótársai a 2144-ben látható Új Szöulban

A narratíva a szereplők szájába adva időnként nagyon szép, mély és fontos gondolatokat fogalmaz meg - az már más kérdés, hogy azok hogyan illeszkednek egymáshoz, illetve mennyire képesek kiadni egy nagy, kerek egészet. A film logikáját sajnos igen nehéz követni, az egyes korok és szereplők közötti összefüggések pedig - az utolsó két idősíkot leszámítva - nem mindig teljesen egyértelműek, vagy éppen túlságosan is lazák és felszínesek ahhoz, hogy alátámasszák a velős mondanivalót. A majdnem három órás játékidő sem tesz jót a figyelem fennmaradásának, és a film komoly hangvételű üzenetét némileg úgyszintén aláássa, hogy a prominens színészek által alakított, a sminkesek által alkalmanként erősen elváltoztatott külsejű szereplők inkább nevetésre sarkallják a nézőt - például Hugh Grant vademberként vagy Hugo Weaving női szerepben -, már amennyiben egyáltalán felismeri őket.

Ezúttal nem a WC, hanem Mr. Cavendish van szorult helyzetben

A Felhőatlasz moziváltozatában egyébként időről-időre felbukkan a humor, mely ebben a formában egyáltalán nem zavaró, sőt jobbára az intelligensebb fajtából való - azonban alapvetően nem is ez a probléma, hanem az, hogy néha igen nehéz komolyan venni a szereplőket és a rajtuk keresztül elénk táruló cselekményben rejlő mélységeket. Az is aggályos lehet sokak számára, hogy ázsiai vagy egyéb színesbőrű szerepeket alkalomadtán fehér színészek alakítanak, és fordítva. Ez némileg ugyan érthető lenne ugyan a lélekvándorlás - meglehetősen zavaros - koncepciójának fényében, viszont minden egyéb szempontból megkérdőjelezhető, és nem is feltétlenül viszi előbbre magát a cselekményt. S míg a karakterfejlődés ábrázolása a különböző korokban feltűnő, gyökeresen eltérő jellemű - bizonyos esetekben archetípusokba is könnyen besorolható - figurák esetében viszonylagos erőssége a filmnek, a narráció hiányosságait és zavarosságát ez is alig-alig tudja pótolni vagy ellensúlyozni.



A színészek teljesítménye egyébiránt jónak mondható - amit persze el is várunk egy ilyen kaliberű szereplőgárdától -, s néha kifejezetten erős alakításokat is láthatunk. Akad néhány kiemelkedő pillanatuk is, miközben máskor jóval feledhetőbbek - Tom Hanks például nem egyszer a Számkivetettbeli önmagát juttatja eszünkbe, Hugo Weaving pedig újfent a Mátrix-féle örökös gonosz skatulyájában tetszeleg. Halle Berry minden szerepében a tőle megszokott, kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtja, Susan Sarandon pedig majdhogynem végig észrevétlen marad. Jim Broadbent egyszer aljas, másszor vicces, amivel némi színt visz a produkcióba. Azonban az egyetlen, aki igazi meglepetést tud okozni, nem más, mint Hugh Grant, akit eddig folyamatosan azzal vádoltak, hogy mindig ugyanazt a karaktert produkálja - ezúttal viszont új színeket is felfedezhetünk a játékában, a maszkmesterek munkájának köszönhetően pedig néha gyökeresen eltér mindattól, amit eddig láttunk tőle.

Hugo Weaving mint az ördög poszt-apokaliptikus reinkarnációja

A Felhőatlasz esetében kétségtelenül monumentális produkcióról van szó, melyen a sztárszínészek mellett, illetve mögött rengetegen dolgoztak, a Hollywoodban is igen jelentősnek számító költségvetésből. A különböző - elsősorban német - forrásokból befektetett 102 millió dollár révén valójában minden idők egyik legdrágább független filmjévé lépett elő az alkotás, melynek gyártásába nem, csupán disztribúciójába szálltak be a nagy filmstúdiók. Hogy megtérül-e a befektetett összeg, az egyelőre igen bizonytalan...

Zachry még több téllel a bukás után

A kritikusok közül egyesek lehúzták, mások az egekig magasztalták - vagyis a Felhőatlasz várhatóan ugyanúgy megosztja a közönségét is, mint korábban Terrence Malick hasonlóan filozofikus hangvételű műve, Az élet fája, melyet ellenben a kritikusok egyöntetűen kimagasló alkotásként könyveltek el. Annyi bizonyos, hogy a Felhőatlasz egy rendkívül ambiciózus, igen látványos és gondolatébresztő mozi, mely az érzelmeinkre is képes hatni, a történetvezetés bonyolultsága, a kellő letisztultság hiánya és a mondanivalóban található ellentmondásosság viszont aligha predesztinálja elsöprő sikerre. (Persze ki tudja, az egyértelműség talán éppen hogy tudatos koncepció volt az alkotók részéről, akik művüket csupán arra szánták, hogy gondolkodásra késztessék a közönséget létünk néhány alapvető kérdésével kapcsolatban.) Aki nem ódzkodik a meglehetősen hosszú és elvont narrációval operáló filmektől, annak érdemes beülnie rá, mert alapvetően egy érdekes és értékes produkciót láthat - a pörgő akciók és a hiperrealizmus hívei azonban jobban teszik, ha inkább elkerülik.

Felhőatlasz előzetes