2077-ben járunk, amikor a Föld kietlen pusztaság, melyet hatvan évvel korábban, egy apokaliptikus háborúban felszántottak az atomfegyverek. Az egyetlen ember, aki Amerika sivárrá lett keleti fertályán és egykor hatalmas, fényűző városainak romjai felett járőrözik, egy Jack Harper nevű volt katona és biztonsági karbantartó (Cruise), akinek a munkáját a bázisról segítő Victoria „Vika” Olsennel (Andrea Riseborough) együtt az a feladata, hogy gondoskodjon a létfontosságú restaurációs folyamatokat végző hidrokutak zavartalan működéséről. Miközben munkájukat egy gigantikus, Föld felett lebegő objektumból, a TET-ből ellenőrzik, mellyel egyetlen kapcsolatukat a videohívás formájában bejelentkező Sally (Melissa Leo) jelenti, a megmaradt emberiség többi tagját evakuálták a lakhatatlanná vált bolygóról. A már megszokott, unalmas rutint azonban váratlanul felborítja egy titokzatos fiatal nő, Julia Rusakova (Olga Kurylenko) űrhajójának lezuhanása, ami számtalan kérdést vet fel Jackben, melyekre nem kap kielégítő választ. Egészen addig, amíg nem találkozik a Malcolm Beech (Morgan Freeman) által vezetett, rejtélyes módon életben maradt, a hegyekben bujkáló társasággal, akik olyan felfedezés nyomára vezetik, mely addigi életének teljes átértékelésére kényszeríti hősünket.

A Feledés tehát a bevezetőben a műfajban szokásos klisékből építkezik, s az elénk táruló alapszituáció már elsőre is igen nagy blődségnek, meglehetősen tudománytalan zagyvaságnak tűnik. Példának okáért egyáltalán nem hangzik hihetően, hogy az emberek a távoli Szaturnusz bolygó Titán nevű holdjára menekültek, ahol a majdnem mínusz kétszáz Celsius fokos felszíni hőmérsékleten a tavakat és folyókat víz helyett folyékony metán alkotja – és vajon ki hiszi el még mindig, hogy a szuperintelligens, csillagközi utazásra képes földönkívüliek megtámadtak minket, de mi legyőztük őket? Nagyon sok a megválaszolatlan kérdés, illetve az egyes események háttere sem kap kielégítő magyarázatot, ami nem csupán Jack, hanem a néző számára is igen zavaró. Mindvégig érezhető tehát, hogy valamiféle turpisság van a dologban, azonban ahogy lassan kibontakozik a történet, fokozatosan összeáll a kép, mígnem a bugyuta sci-fi végül egy jól átgondolt, fondorlatos és fordulatos sztorivá alakul át előttünk.

A legnagyobb gond, hogy mire idáig eljutunk, a hosszú és alaposan elnyújtott expozíció miatt könnyen alfa állapotba kerülhetünk. A film közepe táján beindul ugyan a cselekmény, de addig ember legyen az ülepén, aki fészkelődés és ásítozás nélkül kibírja az átélt unalmakat. Persze lehet, hogy az volt az alkotók célja, hogy ha nem is szó szerint, de elaltassák a nézőt, hogy a produkció második felében látottak annál nagyobbat üssenek… A folytatás ugyanis – azon kívül, hogy kétségtelenül akciódúsabb – sokkal több feszültséget, izgalmat és intrikát tartalmaz, jóval kevesebb üresjárattal, illetve céltalannak vagy feleslegesnek tűnő interakciókkal és intermezzókkal. A film első órájában gyakorlatilag nem történik más, mint hogy Jack-et követjük, amint az idegenek által hátrahagyott „dögevőkre” vadászó drónokat keresi és javítja, alkalmanként kisebb-nagyobb veszélyhelyzetbe keveredve, amit – az álmodozáson kívül – néha megszakít a férfi és a kötelességtudó Vika ellentmondásos, professzionális, ugyanakkor – két, egymásra utalt, magányos emberről lévén szó – erős érzelmekkel átitatott kapcsolata, valamint a TET utasításait mézesmázas, mégis ellentmondást nem tűrő módon közvetítő Sally-vel való videobeszélgetés.

Mivel jellemzően egy mindössze néhány szereplős alkotásról van szó, a Feledést akár karakterorientált mozinak is nevezhetnénk – ami részben megmagyarázná a hosszú felvezetést, ha a film első felét látva nem gondolnánk önkéntelenül is azt, hogy a sztori újfent a nagyszabású és ambiciózus látványvilágnak és a különleges effektusoknak lett alárendelve, mint a Tron: Örökség esetében. A monumentális tájképek, az éles kontrasztot mutató, lepusztult és modern épületek, gépek és járművek, valamint a technikailag minden apró részletükben kidolgozott drónok valóban egy újabb „tech demo” érzetét keltik, ami önmagában aligha elég a vásznon mozgó emberek haloványan csordogáló történetének befogadásához. A cselekmény előrehaladtával azonban mind nagyobb jelentőséget kap az egyes szereplők, közülük is elsősorban a kételkedő protagonista Jack sorsa, s noha Oscart érő teljesítményeket távolról sem láthatunk, a színészi alakítások alapvetően rendben vannak: Tom Cruise ezúttal is odateszi magát, ha kell, Olga Kurilenko is hozza, amit muszáj, a Hollywoodban mindeddig gyakorlatilag ismeretlen Andrea Riseborough visszafogott, mégis érzékletes játéka pedig kellemes meglepetésként szolgál. (Ami Morgan Freemant illeti, ő nem csinál semmi különöset, ő csupán Morgan Freeman.)
A Feledés tehát végül képes valódi érzelmi húrokat megpengetni a nézőben, még ha azt csak mérsékelten, a fináléhoz közelítve tudja is megvalósítani. Ami megmenti a produkciót a közhelyességtől és a középszerűségtől, az a narratívában fellelhető intellektualitás és humanizmus, ami az alkalmai meglepetés erejével párosul. (Sőt ha a megkérdőjelezhetetlennek hitt irányításnak való engedelmességre némi áthallással tekintünk, a történet akár napjainkra vonatkoztatható üzenettel is felruházható.) Miközben a film sztorijának ötlete a direktori és produceri teendőket is ellátó Joseph Kosinskitól származik, a forgatókönyv „kipofozására” a Universal az Oscar-díjas, a Csillagok háborúja készülő VII. epizódjának forgatókönyvíróját, egy bizonyos Michael Arndt nevű úriembert kért fel – legalább részben alighanem neki köszönhető, hogy a cselekmény megáll a saját lábán, annak ellenére, hogy kétségtelenül ismerős elemekből építkezik.
Kosinski saját bevallása szerint a hetvenes-nyolcvanas évek klasszikus sci-fi mozijai előtt kívánt tisztelegni, ami bizonyos fokig sikerült is neki, még ha nem is olyan grandiózus módon tette mindezt, ahogyan a produkció ambiciózussága alapján valószínűleg szerette volna. A jelenleg 38 esztendős rendező maga is olyan alkotásokon nőtt fel, mint a 2001. Űrodüsszeia, a Szárnyas fejvadász, illetve az Alkonyzóna című tévésorozat, vagyis egy igazi sci-fi megszállottat köszönthetünk a személyében. Ennek ismeretében viszont már nem túl meglepő, hogy a Feledés például olyan, apokaliptikus sci-fikből merít ötletet, mint a Világok harca, a Függetlenség napja vagy a Mátrix, hozzáad egy kis Tron-utóérzést, és jól összekeveri őket.
Eredetiségről tehát nemigen beszélhetünk, így a valódi klasszikus címet még távolról sem lehet ráaggatni a produkcióra. A kreativitás azonban tetten érhető a történetmesélés, illetve a narrációban lévő, intelligens csavarok formájában, a forgatókönyv hiányosságaiért pedig kárpótolnak bennünket a vizuális és egyéb effektusok. A CGI és a hangok mind nagyon a helyükön vannak, a fényképezés pedig elsőrangú, akár a hatalmas, festményszerű tájképeket, akár a zárt terekben történő kamerakezelést vesszük – ahogy az el is várható egy olyan formátumú, a Pi életével Oscart nyert operatőrtől, mint Claudio Miranda. Az elektronikus zene nagyszabású filmekben manapság igen ritka, ezúttal viszont kiválóan alkalmazták – a francia M83 modern taktusai remekül illenek a film rideg, szürke, technokrata látvány- és hangulatvilágához.
Kosinski vizuális látásmódja és fantáziájának gazdagsága tehát kétségbevonhatatlan, rendezői, illetve történetmesélői kvalitásait azonban egyelőre még véletlenül sem lehet szuperlatívuszokban emlegetni. Noha a Tron: Örökséghez képest kétségtelenül tapasztalható némi előrelépés, ami főleg a sztori komplexebbé, ugyanakkor mégis befogadhatóbbá és emberközelibbé válásában érhető tetten, a rendező eddigi alkotásai megmaradnak a jobbára steril, klasszikus elemekből aprólékos módon összeollózott, az „isteni szikrát”, vagyis egy igazán jó mozihoz szükséges pluszt azonban nélkülöző iparosmunkák szintjén. Ennek ellenére a Feledés – amellett, hogy időnként rendkívül látványos – kellően szórakoztató és néha még izgalmas is, ha túl tudjuk tenni magunkat a film első felének unalomba fulladó érdektelenségén – amiben ezúttal is nagy segítségünkre lehet a blocbusterek megtekintése alkalmával gyakran hasznos kelléknek bizonyuló popcorn-kóla páros.